Elhunyt Dr. Szalai János c. prépost, püspöki tanácsos, ny. teológiai
tanár, ny. karitász igazgató életének 92., papságának 69. évében 2015.
május 18-án. Temetése 2015. június 4-én 12.00 órakor volt a Pécsi Köztemető Szent Mihály kápolnájában.
Szalai János atya egyszerű, vallásos család gyermekeként született a Tolna megyei Tamási községben 1923. július 7-én. Nagyszülei földművesek voltak, édesapja járásbírósági tisztviselő. Tanulmányait a pécsi Ciszterci Rend Nagy Lajos Gimnáziumában végezte, majd 1941-ben a pécsi szeminárium növendéke lett. 1946. június 23-án szentelték pappá. Egy évig a Központi Szemináriumban tanult, ahol 1947-ben doktori címet szerzett.
Közel tizenöt esztendeig káplánként szolgált a Pécsi Egyházmegyében Erzsébet, Ozora, Görcsöny, Szekszárd településeken, majd néhány hónapig Szentdénesen volt helyettes plébános.
1961 szeptemberében Cserháti József pécsi káptalani helynök ajánlására elfogadta a győri szeminárium dogmatikatanári állását, mely nagy fordulatot hozott életében. Teológiai tanárként és szemináriumi elöljáróként sokat tett a papnevelés megújulásáért. Több mint negyed évszázadon át oktatta nagy elhivatottsággal és szeretettel a többnyire Dunántúlról érkező papnövendékeket, nemcsak tantárgyainak ismeretére, a fundamentálteológia és dogmatika tudományára, hanem a jövőt formáló pasztorációra is a II. Vatikáni Zsinat szellemében. 1987-ben tért vissza a Pécsi Egyházmegyébe, ahol megszervezte az Egyházmegyei Teológiai Tanfolyamot és újjászervezett Karitász igazgatójaként szolgált. 2001-ben vonult nyugdíjba. A Szent Lőrinc Gondozóotthon lakójaként példamutató igyekezettel igazi lelkipásztorként szolgálta lakótársait.
Nyugodjék békében!
Egyik írásával tisztelgünk előtte:
Az apostolkodás
intézménye: az egyház
Jézus minden egyes keresztény hívő feladatává tette, hogy tanítását
hirdessék, terjesszék a föld végső határáig. Minden egyes kereszténynek, tehát
az egész egyháznak dolga, hogy a világ népeinek hírt adjon Krisztusról és
elmondja nekik az üdvösség örömhírét. Nem állíthatjuk, hogy az egyháznak ebbéli
működése mindig eredményes volt. A sikertelenség oka lehet az isteni kegyelem
hiánya, hiszen végül is Isten nyitja ki a szíveket az evangélium befogadására.
De magyarázható a sikertelenség a hirdető, vagyis az egyház elégtelenségével.
Lehetséges, hogy maga az egyház, egyes gyengéi gátolják az eredményes munkát.
Az egyház Krisztusnak akarja megnyerni az embereket. Üdvözíteni kíván
mindenkit. Az apostolkodás az egyház részéről történhet szóval és
cselekedettel, ez nyilvánvaló. Külön kell vizsgálat tárgyává tenni, hogy a
szóbeli hirdetés megfelel-e a célnak, alkalmas-e arra, hogy hitet ébresszen,
hogy embereket nyerjen meg Krisztusnak.És külön kell szemügyre venni az egyház
életét, magatartását, ez a hit ébresztése szempontjából jelentősebb.
Mindenekelőtt szükségesnek tartjuk kihangsúlyozni, hogy a látható, a
tapasztalható, tehát az evangélium hirdetése, az egyház magatartása, az
intézmény, a cselekedet csak hordozója az isteninek. Amit mi produkálunk, az
csupán a burka, a héja az isteni tartalomnak, a természetfelettinek, az
Istennel kialakuló benső kapcsolatnak. Úgy is mondhatjuk, hogy az egyház
magatartása a természetfölöttinek, az isteninek eszköze, szerszáma. Ha az
elmondottakat alaposan átgondoljuk, világossá válik, hogy miért nevezi az új
teológia az egyházat az üdvözítés szentségének.
Az elmondottakhoz még valamit érdemes hozzátenni. Ami következik abból,
hogy az egyház az üdvözítés és az üdvösség szentsége. Tudomásul kell vennünk,
hogy az egyház szerkezete, igehirdetési gyakorlata, vagyis a látható,
tapasztalható, az emberi, a materiális elem – és a természetfölötti, az isteni,
- két különböző síkot képviselnek. Egészen nyilvánvaló, hogy az emberi, a
materiális elem magában véve alkalmatlan és elégtelen a természetfölötti, az
isteni létrehozásához. Ez többek között azt is jelenti, hogy még a legmagasabb
szintű hithirdetés sem képes önmagában istenhitet ébreszteni. És még a
legmeggyőzőbb életmód sem tudja a szemlélőt önmagában véve közelebb vinni
Krisztushoz. Persze ebben nincsen semmi újdonság, hiszen jól tudjuk, hogy a hit
Isten természetfölötti ajándéka.Ennek ellenére sem tartjuk feleslegesnek az
elmondottak megszívlelését. Már csak azért sem, mert a kevésbé differenciáltan
gondolkodó elme hajlamos elkenni a két szint különbséget.
Dr. Szalai János
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése