A vezetők hitelessége

Alexandr Vampilov a ’60-as évek kiemelkedő orosz drámaírója, aki 1972-ben két nappal 35. születésnapja előtt belefulladt a Bajkál-tóba. Az egyik egyfelvonásos drámájának a címe: Húsz perc egy angyallal. Hétköznapi történet, időt álló tanulsággal. Homutov agronómus és Antyipin sofőr hivatalos küldetésben nagyobb összegű pénzzel a városba utaznak. Ott küldetésükről és magukról megfeledkezve egy szállodában elmulatják a pénzt, viselkedésükkel botrányt kavarnak, majd kissé magukhoz térve kétségbeesve törik fejüket, honnan szerezzenek legalább három rubelt, hogy a szállodát kifizethessék és hazatelefonáljanak pénzsegélyért. Próbálnak kérni a szoba-szomszédoknál, de azok csak szemrehányásokkal illetik őket otromba viselkedésük miatt. Végső kétségbeesésükben valamelyik kinyitja az ablakot és segélykérő hangon könyörög: „Jó emberek, segítsetek! Nagy bajban vagyunk! Reménytelen a helyzetünk! Ki adna kölcsön 100 rubelt?” 

– Persze ez a segélykiáltás a legcsekélyebb remény nélkül hangzott el. Egyszercsak mégis kopogtat valaki: – Maguk kértek pénzt az imént? Segíteni akarok. Ezzel máris elővesz 100 rubelt, amit szinte úgy tépnek ki a kezéből. A két szerencsétlen alak azonban nem akar hinni saját szemének és fülének sem. Kételkedni kezdenek jótevőjükben. 

– Ugyan honnan vehetett ez 100 rubelt, amit csak úgy idead? Gyanúsítják, vádolják, hogy bizonyosan nem egyenes úton szerezte. Végül nekiesnek, és kínozzák, kezét kicsavarják és megkötözik, s így vallatják, árulja el, hogy milyen úton jutott a pénzhez? Jönnek a szomszédok is, nagy zűrzavar támad és senki sem akarja elhinni, hogy ez az ember önzetlenül akar segíteni. 

Csupán egy asszony, egy mérnök felesége hisz neki és veszi pártfogásába. A jó szándékú adakozó végre valahogy szóhoz jut, és elmondja, hogy hat éve nem látta édesanyját. 

– Minden évben összegyűjtötte a 100 rubelt, hogy elhozza neki, de végül mindig elpazarolta a pénzt. Most végre sikerült elhoznia, de átadni sajnos nem tudta már, mert édesanyját holtan találta. Ott a koporsónál megfogadta; ha már édesanyjának nincs szüksége rá, annak adja a pénzt, akinek jobban kell, mint őneki.

A megszégyenült társaság nem győz bocsánatot kérni a szerencsétlen embertől és megrendülve hajtogatják: hinnünk kellett volna magának! – De miért nem hittek? Azért, mert ez a magatartás teljesen ellentmondott annak a szokványos, mindennapi hazugságban formált viselkedésnek, amit maguk körül tapasztaltak, amiben éltek. Az őszinteséget, az önzetlen jóakaratot kirívónak és emberellenesnek érezték. Csak akkor nyugodtak meg, amikor látták, hogy ez az ember is, sőt a pénze is gyarlóságokban fogant. Ezt megértették.

Amennyire szomorú, annyira mindennapi ez a viselkedés. Jézusnak is ezzel kellett szembenéznie. A farizeusok és írástudók csak akkor tudták volna elfogadni Jézust: ,,ha az ő igazságaik szerint él és beszél, mert ők ennél tökéletesebbet nem tudtak sem elgondolni, sem elfogadni. Hirdették az ószövetségi törvény betűinek tiszteletét, de végső soron – talán bizonyos önámítással is – azzal a céllal, hogy ezzel a saját vezetői pozíciójukat és tekintélyüket védjék. 

Mózes székében ültek, s ez a jelképes kifejezés azt jelentette, hogy ők képviselték, tanították és őrizték a mózesi törvényt. Ennek a törvénynek tekintélyét Jézus is elismerte. Ezért mondta: amit mondanak, tegyétek meg. 

Csakhogy amíg az írástudók a törvény megtartását bevasalták a népen, addig önmaguk számára megtalálták a kibúvót. Tetszelegtek abban, hogy a hatalom náluk van. Az élet apró eseteiben tettek valamit rideg jogászi szempontból, és raktak elviselhetetlen terheket az emberek vállára. Jézus pedig az irgalmas Istent képviselte, s képmutatásukat leleplezte.