Eladta mindenét, amije csak volt

A cím láttán bizonyára többen egy vállalkozó bukására, esetleg valaki végleges távozására gondolnak. Ha valaki eladja mindenét, amije van, az olyan életében valami rendkívüli szokott történni vagy egyszerűen ráébredt olyasmire, amiről mi nem tudunk. Természetünkben gyökerezik az élet szeretete, ezért életünket a legnagyobb kincsnek tartjuk. Végső soron mindannyian azért fáradozunk, hogy élni tudjunk. Életünket az alapvető értékek (igaz, jó , szép és szent) mentén igyekszünk élni, ugyanakkor tudatosan vagy kevésbé tudatosan az egyetlen szükségeset szoktuk keresni. Az életterünk egy földi országhoz köt, viszont nyelvünk, kultúránk, történelmünk a magyar néphez. Ha életünk egészét a jövő távlatában szemléljük, akkor csak egy a szükséges: az Istennel való élet, az Isten országa. 

Szeretnéd megtanulni, hogy hogyan lehet tiéd az Isten országa? Jézus megmutatja neked az utat. Bármennyire egyszerűnek hangzik a két példázat: a földbe rejtett kincsről és a drága gyöngyről, éppen annyira gazdag tartalmú és útmutató. (Mt 13,44-52) Régen is a föld gyomrából hozták felszínre a nemesércet, majd feldolgozták és mint kincset használták. Veszély idején ismét földbe rejtették, mint egykor a nagyszentmiklósi avar kincset. De kié a kincs? Akié a föld! – mondták Jézus korában. A példabeszédben a földműves véletlenül jut hozzá a kincshez, de azután „törvényes” módon akar tulajdonosává lenni, ezért mindenét eladja és megveszi a földet. 

A gyöngy is érték volt. Mi is annak tartottuk, hiszen a magyar Szent Koronába 24 borsónyi és 204 kis gyöngyöt foglaltak. A gyöngykereskedő foglalkozásszerű keresése közben talált rá egy nagyon értékes gyöngyre, de a következtetést ugyanúgy vonta le, mint a példabeszéd földművese: eladta mindenét, amije csak volt és megvásárolta azt. Senki nem tudta, hogy ezek miért adnak el mindent, de mindkettő tudta, hogy „megéri”, és ez közömbössé tette őket az emberek ítéleteivel szemben. Jézus azt tanítja, hogy Isten országába csak úgy juthat el az ember – függetlenül, hogy keresetlen vagy tudatos kereséssel talál rá –, ha mindenét odaadja érte. 

Az apostolok Jézus tanításának és csodáinak bűvöletében éltek, s akkor még nem tudatosult bennük, hogy Jézus milyen kincseket bíz rájuk, Egyházára. Így a vízből és Szentlélekből való újjászületés szentségét, a bűnbánat szentségének áldásos hatását, az Oltáriszentség titkát... De kellő bölcsességet adott nekik a Szentlélek. (1Kir 3,5. 7-12) Felismerték, hogy az Egyház a menny előszobája, melyből csak annyit láttak, mint a szántóvető, aki mit sem sejt. Viszont hittel és szeretettel elfogadták Jézus tanítását, s minden a javunkra vált. (Róm 8,28-30) Isten ügye a mennyből nézve világos, csak a földön homályos azok között, akik dolgoznak benne. Nekünk is „megéri” Isten országáért dolgozni, az ítélkezés Istené.

„Íme megadom neked, amit kértél.” (1Kir 3,12)

A legnagyobb kincsre találhatunk

„Ne akarj sikeres lenni – minél inkább célul tűzöd ki a sikert, annál biztosabban elkerül. A sikert nem lehet üldözőbe venni, ahogy a boldogságot sem: a sikernek magának mintegy mellékhatásként, önkéntelenül kell jelentkezni, mikor az ember valamely önmagánál nagyobb ügynek szenteli magát” – írta Viktor Frankl. 

Nagyszentmiklósi avar kincs

Ez a nagyobb ügy az életcél, a kincs  ami által el akarjuk érni földi életünk teljességét. Jézus kijelenti, hogy a legnagyobb érték, amire rátalálhatunk: Isten országa (Mt 13,44-52). A három rövid példabeszédben - a rejtet kincs, a drágagyöngy, és a hálóbeli halak megválogatásával - Isten országának egyedülálló értékét emeli ki, amivel mindent meg lehet nyerni, és nélküle mindent el lehet veszíteni. 

A hit vezetése alatt meg kell tanulnunk, hogy az üdvösséget (kincs) és Isten dicsőségét (gyöngy) a legnagyobb értéknek tekintsük, és annak keresésével egy pillanatra se hagyjunk fel. Hiszen olyan kincsről van szó, amiért érdemes mindent eladni és minden áldozatot meghozni. E kincs el van rejtve a földi élet szántóföldjében, mindennapjaink körülményeiben és kapcsolataink szövetében, ha kötelességünket teljesítjük és nem szűnünk meg Istenre figyelni, biztosan rátalálunk.

A pogányságot jelentő szolga, munkája végzése közben rátalál a kincsre. Számára a kincs megtalálása „szerencse”, de azután mindent fel kell áldoznia érte. Azért bukkan rá a kincsre, mert Isten öröktől fogva elhatározta, hogy örök életében részesíti. Segíti, sőt rávezeti, hogy mindig megtalálhassa Őt. 

A mennyek országa a rejtett és a világban jelenlévő kincs. Sokan vannak egészen a közelében és mégsem fedezik fel, vagy ha megtalálták nem becsülik értéke szerint, és a földi országnak adják az elsőbbséget. Csak az Istenre hallgató szív képes felismerni a valódi értéket; csak az Istenre figyelő szív tudja megkülönböztetni a jót a rossztól, az örökkévalót a mulandótól, a látszatot a lényegestől; s csak az Istenre hallgató bölcs szív, amilyet Salamon kért (1Kir 3,7-12) tud mindent feláldozni, hogy az örökkévalót elnyerje. Jézus az Atya Bölcsessége a teljes Isten-ismeretet és bölcsességet biztosítja mindenkinek, aki váratlanul vagy tudatosan rátalál Isten országára, s hajlandó mindent feláldozni érte. Most már bármi történjék is ebben az állapotban, az csak az ember javára válhat (Róm 8,28-30). 

André Kostolany mondta: „Az optimista két garassal a zsebében is úr. A pesszimista tele páncélszekrénnyel is senki.” 

A hívőnek az áldozat igazából nem jár veszteséggel, mert az eladott értéket magasabb szinten viszontlátja. Jézus Isten országa elnyeréséért mindent kér, de mindent is ígér. Ezért az Istenre hallgató szívű ember attól sem fél, hogy Isten szeretetének hálója bekeríti. Sőt könnyen felismeri a rá nehezedő helyzetekben Isten jelenlétét, s azt is, hogy minden átváltozik teste és lelke javára, felbecsülhetetlen kinccsé. 

A háló hasonlata az ítéletre is figyelmeztet. Egyszer majd megtörténik a különválasztás, ezért környezetünkben kell állást foglalnunk, hogy milyenné akarunk válni, és kihez akarunk tartózni.

„Eleve arra rendelt, hogy Fiának képmását öltsük magunkra.” (Róm 8,29)