
Tüntetés Kézdivásárhelyen. Sokaknak gyanús a Beke-ügy... Iochom István felvétele
Még
nagyon keveset tudunk, tudok arról, hogy pontosan mi történt november
30-án és december elsején Kézdivásárhelyen. Ezt azért tartom
szükségesnek előrebocsátani, mert komoly ember csak tények birtokában
beszél, ír. Nem annyira a történteket próbálom megérteni és fejemben
rendbe tenni, inkább össze szeretném hasonlítani azzal, amit mi, a
kommunista rendszer börtönviseltjei átéltünk. Ezért a cím is.
Félelmetes hasonlóság? Igen. Minden parancsuralmi rendszer két módon
alapozza meg létét: pozitív intézkedésekkel, amelyek a társadalom valós
vagy látszólagos jólétét, biztonságát és haladását szolgálják, illetve
negatív előjelű tettekkel, amelyek révén ki akarják zárni a rendszerből
azokat, akik szavakban, írásban, tettekkel ellenzik az adott társadalmi
rendszer meghatározó ideológiáját. A jelenlegi Románia nem jellemezhető
parancsuralmi, diktatórikus vezetésű társadalomként. Keresztény-polgári
alapokon nyugvó demokratikus állam, melyet az alkotmányos rend ural. De
figyeljünk csak azokra a keretet alkotó jellemzőkre, amelyet az
alkotmány első szakasza kinyilvánít, és amelyhez az alaphangot az első
világháborút követően megalkotott alkotmány adta meg. Az akkor –
nagyhatalmi érdekek szerint – összefércelt ország ugyanvalóst nem volt
egységes nemzetállam: csak úgy tarkállott a majdnem ötvenszázaléknyi
erdélyi magyarságtól, a tatároktól, szlávoktól, nem is beszélve a
zsidókról és a jelentős számú szász, sváb lakosságtól. Ma már – majdnem
százéves elüldözés, beolvasztás és meghamisított identitás következtében
– jóval kedvezőbb Románia etnikai összetétele a románság szempontjából.
De nem nemzetállam most sem!
Nos, ha a sokat emlegetett demokratikus államrendet veszély fenyegeti,
azt csakis a még meglévő, immár jelentősen csökkent létszámú, más
nemzetiségű állampolgárok jelentik, amelyek közössége nem átall a
többségiekhez azonos jogokat követelni.
Messze hangzó állami reklám:
Románia a legszélesebb nemzetiségi jogokat biztosítja az örökösen
lázadozó magyarságnak is. Ez a nyughatatlan népesség még autonómiát is
követel. Ki hallott ilyent egy egységes nemzetállamban? Mivel a
gyulafehérvári kinyilatkoztatást a „nyughatatlan” magyarság nem
felejtette el, kitalálták, hogy annak nincs törvényerejű értéke. Azaz
arra nem lehet hivatkozni.
Tehát jogosan szorítják vissza a törvény erejével ezeket a követeléseket
– vélik. Hallgattam a legvérmesebb hangvételű román tévécsatornákat
(Antena 3, Realitatea TV, România TV) egy ügyről, amely még nyomozati
szakaszában sincs, nemhogy vádemelésiben, de ezek az adók úgy fröcsögték
gyűlölettel és félelemkeltéssel színesített kifakadásaikat, mintha a
párizsihoz hasonló történet miatt lázítanák a magyarság ellen a
befolyásolható románságot. A „bomba” (értsd: szilveszteri tűzijáték),
amellyel már indult is Beke István Attila a főtérre, az RHSZ-nek és a
TEK-nek köszönhetően nem robbant a 90 százalékban székely-magyar
kézdivásárhelyiek (zömmel otthon maradt) tömegében.
Félelmetes hasonlóság? Igen. Amikor a kommunista államhatalom a
Securitaténak és ezek besúgóinak segítségével koncepciós perek ezreit
gyártotta, hogy megfélemlítse és meghunyászkodásra kényszerítse Románia
népét, népeit, ezt úgy tette eredményessé, hogy az „Erdélyt
Magyarországnak visszaadni szándékozó” magyarokon verte el a port,
bőséges évekkel és halálos ítéletekkel rettentve el a még szájalókat.
Letöltöttem, letöltöttünk annyi évet, és itt vagyunk tanúnak, hogy
áldemokráciában élünk, ahol megismétlődhet a diktatúra álságossága.
* * *
Utóirat. Tudjuk, hogy a román média képes váratlan és meglepetésszerű
bombákkal előállni, de azt mégsem gondoltam (nyilván naivitásom okán),
hogy önmagán is képes túltenni. A România TV csatorna egyik bősz
kommentátora – aki 1984-ben feltehetően még meg sem született – azzal
állt elő december 2-án a háromszéki székely elkötelezett terrorista
mivoltát bizonyítandó, hogy íme, ama régi júniusi napon egyikük fel
akarta robbantani összeeszkábált robbanószerével a Mihai
Vitezul-szoborcsoportot.
És ez a csapnivaló komédiása a médiának szinte elsírta magát, hogy lám,
mire vezetett az az esemény is: a magyar elkövető magyar etnikumú
gyermeket ölt meg. Természetesen tudjuk, hogy a gyenge lábon álló
terroristázós vádak Beke István Attila esetében gondot okoznak az
ügyészségnek, jól jön tehát mintegy megerősítésként előrángatni ezt a
régi, szomorú eseményt. Az álságos ifjoncnak azonban tudnia illene, ha
már belevágott ebbe a témába, hogy
a Securitaténak minden igyekezete
ellenére sem sikerült bűnöst találnia az akkori robbantásra. Néhai Simó
Erzsébettel – a kétségbeesett szülők beleegyezésével – heteken keresztül
kutattuk a tettes személyét.
(Ezekről a sajnos eredménytelen fáradozásainkról annak idején többször
írtunk.) Egyre inkább körvonalazódni látszott, hogy a „merénylet” mögött
a Securitate áll, és erre nézve – sajnos nem bizonyítható – ismereteim
is bővültek. Érthető, hogy akik többet tudtak, hallgattak, mint a sír,
mint ahogy én is azt teszem. Az eseményeket követően váltották le a
megyei belügy több magyar tisztségviselőjét, és kerültek helyettük
„megbízható” románok. Ez volt az elsődleges cél, és mellékesen számos
magyar értelmiségi megfélemlítése. Aztán tizenöt év után a brassói
táblabíróság azt üzente (írásban) nekünk, hogy megszüntetik a nyomozást,
mert az ügy elévült.
Végső kérdésem röviden: a nagy erőkkel megrendezett kézdivásárhelyi hecc
után majd beálló csendben lesz-e legalább bocsánatkérés? Mert Vaszi
Jánoska szüleitől senki nem kért bocsánatot. „Hőssé” akarták
engesztelésül post mortem avatni mint pionírt, aki lehet, hogy sok
gyermeket mentett meg halálával. (Épp akkor kellett kijönniük a
Szakszervezeti Művelődési Házból a bábszínházat megnéző óvodásoknak,
iskolásoknak.) Aztán ez is elmaradt...
Puskás Attila
Háromszék