Közléstől a közösségig

Minden élőlény kommunikál, kivéve néhány, súlyosan sérült állapotot. A ‘communicatio’ latin eredetű szó: közzétételt és teljesítést jelent. A ‘communio’ = közösség szóból ered. 

A kommunikáció mai értelemben: információcsere, közlés, tájékoztatás. A kölcsönös kommunikációban információcseréről beszélhetünk, míg az egyirányú kommunikációban (lásd tömegkommunikáció) a közlő fél információt közvetít, amire általában a nézők vagy hallgatók egy másik kommunikációs csatornán keresztül válaszolhatnak. 

A kölcsönös kommunikáció legszentebb és legtökéletesebb formája a kinyilatkoztatás. Ez Isten tevékenysége, amellyel az Atya a Fiú által a Szentlélekben megnyitja az utat az ember előtt a természetfölötti igazságok megismerésére és az isteni életre. 

A kinyilatkoztatás Isten szeretetéből fakad, és az ember szeretete a hit által fogadja be; tárgya a természetes emberi megismerést felülmúló természetfölötti valóság és élet; módja Isten hangzó és leírt szava. Ez a történelem folyamán kibontakozó isteni ajándék, amely az ősszülőknek átadott első kinyilatkoztatástól a Jézus Krisztusban kapott teljességig ível. Hivatalos őrzője, magyarázója és védelmezője a Tanítóhivatal. 

A kinyilatkoztatásban Isten önmagát és üdvözítő akaratának döntéseit közli, azért, hogy részt adjon azokból az isteni javakból, melyek az emberi értelem fölfogóképességét teljesen meghaladják. A természetfölötti megismeréshez, a kegyelmi élethez és az üdvösséghez a kinyilatkoztatás feltétlenül szükséges, de az ember számára ahhoz is szükséges, hogy az önmagukban természetes ésszel is megismerhető isteni valóságokat (Isten léte, természetes erkölcsi törvény, erkölcsi felelősség) akadálytalanul, bizonyossággal és minden tévedés nélkül birtokolhassa. Mindazonáltal Istent az ember csak akkor ismerheti és vallhatja meg, ha Isten megszólítja őt és elmondja, kinyilatkoztatja önmagát. 

A legközvetlenebb kinyilatkoztatás, amit Isten adhat az embernek, a teofánia, vagyis Isten látható alakban való megjelenése. A teofánia rendszerint történelmi fordulóknál játszik szerepet. Isten láthatatlan fönsége megjelenik a déli pihenő idején Ábrahámnak. (Ter 18,1-10a) Istentől kap életet, megkapja hitének és áldozatos szeretetének jutalmát, Izsákot, aki által közelebb kerül az isteni megváltás. Feltűnő, miközben Ábrahám három vendéget fogad, mégis egyes számban beszél: „Uram”. A szentatyák ebben a jelenetben látták meg a Szentháromság titkának ószövetségi előrejelzését. Az újszövetség  egyetlen közvetítője Jézus Krisztus, de személye, tanítása, megváltó műve az egyetlen tárgya is a kinyilatkoztatásnak. Üdvözítő tervét, hogy a pogányokat is meghívta, feltárta az apostoloknak. (Kol 1,24-28) 

Amikor a szentmisében befogadjuk Krisztus igéjét és személyét, akkor közösségbe kerülünk a Szentháromság egy Istennel és egymással. (Lk 10, 38-42) Ez a kommunió, közösség Istennel és egymással.

           

„Őt hirdetjük, hogy minden embert tökéletessé tegyünk...” Kol 1,28.

A harangszó és diadal

1455-ben egy 77 éves katalán bíboros, III.Kallixtusz pápa néven foglalta el Szent Péter székét. Felismerte a török veszélyt és megfogadta, hogy mindent elkövet a kereszténység érdekében. Három legátust nevezett ki Európába, hogy a törökellenes hadjárat ügyét előmozdítsa. A prédikációs propagandát a ferences szónokok vállalták. Magyarországon a közvetlen török veszély két ember ismerte fel és cselekedett: Hunyadi Jánost és Kapisztrán János pápai követ. II.Mehmed szultán százezer főt számláló jól felszerelt hada 1456. július 4-től Nándorfehérvárt ostromolja. A várat kezdetben Hunyadi sógora, Szilágyi Mihály védelmezte. Július 14-én sikerült Hunyadinak a dunai török flottát felégetnie és a várba bejutnia. Július 21-én a szultán általános rohamot indított, de a keresztények hősiesen visszaverték. Másnap, 22-én Kapisztrán belső sugallatra megindította az ellentámadást és döntő győzelmet arattak. A nándorfehérvári győzelem emlékét a déli harangszó, és Urunk színeváltozásának ünnepe hirdeti. A keresztény védőket az Isten- és a felebarát szeretete hevítette. Az irgalmas szeretet gyakorlása mindig és mindenhol kötelező. Ahhoz hogy gyakorolhassuk, csak figyelmesnek kell lennünk. Jézus Krisztus Isten közösségébe akar bevonni minket, hogy gazdagítson. Mégpedig személyének és tanításának a befogadása által. 

Egy gazdag keleti ember a déli forróság idején sátra bejáratánál üldögélt. Mindene megvolt, csak nem volt gyermeke. Egyszer csak három férfit látott a közelében, eléjük sietett és vendégül látta, akik ígéretet tettek. A vendégszeretet után jött rá Ábrahám, hogy Istennel találkozott. Hitte, hogy Isten gyermekkel és sok utóddal áldja meg (Ter 18,1-10a). Természetfeletti igazságról van szó: Isten a lehetetlennek tűnő időben is segítségünkre siet. Isten a szentmisén, az igehirdetés alatt is beléphet szívünkbe, ha figyelünk rá, ha szívünket kitárjuk, hogy teremtő igéje által felüdítsen vagy életre keltsen. A legkisebb erőfeszítés is óriási esemény, a kegyelem műve. Konszekráció, átlényegítés.

Velázquez: Krisztus Mária és Márta házában

Jézus Ábrahám kései utódainál, a betániai Mária és Márta házában tanít (Lk 10, 38-42). Mégpedig a kapcsolatok fontosságáról. Értékeli a vendéglátást, melyet Márta kínál; de a belső, szerető figyelmet a fontosabbnak tartja, melyet Mária tanúsít. Mindkettőre szükségünk van, hogy az Úrral találkozzunk és felfogjuk: „boldogok, akik hallgatják Isten szavát, és meg is tartják!” (Lk 11, 28). Jézus Krisztusba vetett hitből fakad a megigazulás, ezért kell őt hallgatni. 

Aki a keresztség által az egyházba beépül, az saját életét, szenvedéseit egyesíteni tudja Krisztuséval, így a megváltás művének cselekvő résztvevőjévé válik (Kol 1, 24-28). Ugyanakkor megdicsőült sorsában is fog részesedni. Van-e szebb diadal, mint legyőzni a bűnt és a halált?

„Mária a jobbik részt választotta. Nem is veszíti el soha.” Lk 10,42