Remete Szent Antal

Remete Szent Antal a remete eszmény továbbfejlesztője. Így az ő életébe is be kell pillantanunk röviden. Két évtizeddel Remete Szent Pál pusztába vonulása után, a gazdag ifjúnak szóló jézusi szavak visszhangzottak a húszéves Antal (251–356) fülében, aki a legnagyobb hatással volt a későbbi remetékre. A vagyon béklyójából való megszabadulás meglepő és sokat ígérő kezdet lett Antal életében. Az emberi településeket maga mögött hagyva az örökkévalóság került élete középpontjába. Azzal, hogy kivonult a sivatagba, Antal azok közé a bibliai alakok közé jutott, akik számára a remeteség vallási jelentőségű volt. „Az én könyvem a természet – válaszolta egy bölcsnek –, és a parancs számomra az, hogy ki tudjam olvasni belőle azt, amit Isten beszél.” Az Istenben megalapozott magány az övé, aki az imában ismerte a lángolást. Az örökkévalósággal való misztikus összeköttetésének köszönheti Antal, hogy a lélek vidámsága arcára is rányomta az öröm bélyegét. Sok keresztényre olyan mély benyomást gyakorolt sivatagi élete, hogy tanítványaivá szegődtek. Jelentősége ebben áll, hogy a szétszórtan élő remeték először körülötte tömörültek valamiféle laza egységbe, egy mindenki által elismert tekintélyi felelősség alatt. Antal az Isten jelenlétében élt, ezért szerette a remeteséget, és ezért volt az első ember, akit monachusnak neveztek, ami egyedül élő embert jelent, és ez lett azután a szerzetesek elnevezése. 

Az emberek azért mentek a pusztába, s lettek remetévé, hogy személyesen találkozzanak az Istennel. Eszményük a magányos remete élet. Az elviselhetőség határait akarták elérni minden téren. Kényelmetlen tartózkodási helyeik: földbe ásott lyukak, rideg kis kunyhók, száraz ciszternák, régi sírok, erődromok – mindenképpen ellentétei voltak a korabeli komforttal berendezett lakásoknak. Leginkább friss gyümölcsökkel, füvekkel, kertjeikben megtermelt zöldségekkel táplálkoztak, nem ittak bort, nem használtak olajat vagy bármi más ízletesebb dolgot. Hosszú időszakokon át böjtöltek. Soha sem laktak jól, hogy mindig éhesek és szomjasak maradjanak. „Az igazi böjt az állandó éhség” – tartja egy remetemondás. Hajukat, szakállukat hosszúra növesztették, vezeklő inget hordtak. Szigorú, küzdő, bűnbánó és naponta újrakezdő életet folytattak, hogy Isten jelenlétében legyenek. Rendkívüli életmódjuk fő indítéka az isteni szépség szeretete volt. Életmódjuk fő jellemzői: a teljes önuralom megszerzése aszkétikus gyakorlat által; a vértanúeszmény megvalósítása az önmaguknak való meghalás elérése által; és az egyéni szabadság, hogy ki-ki maga döntse el, hol és milyen formában akarja elérni a tökéletességet.

Remete Szent Antal

Két évtizeddel Remete Szent Pál pusztába vonulása után (A visszavonulók napjai jönnek), a gazdag ifjúnak szóló jézusi szavak visszhangzottak a húszéves Antal (251–356) fülében, aki a legnagyobb hatást tette a későbbi remeteéletre. Ő lett a remete eszmény továbbfejlesztője. A megszabadulás a vagyon béklyójából meglepő és sokat ígérő kezdet lett Antal életében. Az emberi településeket maga mögött hagyva az örökkévalóság került a középpontba. Azzal, hogy kivonult a sivatagba, Antal azok közé a bibliai alakok közé jutott, akik számára a remeteség vallási jelentőségű volt. „Az én könyvem a természet – válaszolta egy bölcsnek –, és a parancs számomra az, hogy ki tudjam olvasni belőle azt, amit Isten beszél.” Az Istenben megalapozott magány az övé, aki az imában ismerte a lángolást. Az örökkévalósággal való misztikus összeköttetésének köszönheti Antal, hogy a lélek vidámsága arcára is rányomta az öröm bélyegét. Sok keresztényre olyan mély benyomást gyakorolt sivatagi élete, hogy tanítványaivá szegődtek. Jelentősége abban áll, hogy a szétszórtan élő remeték először körülötte tömörültek valamiféle laza egységbe, egy mindenki által elismert tekintélyi felelősség alatt. Antal az Isten jelenlétében élt, ezért szerette a remeteséget, és ezért volt az első ember, akit monachusnak neveztek, ami egyedül élő embert jelent, és ez lett azután a szerzetesek elnevezése. 

Az emberek azért mentek a pusztába, s lettek remetévé, hogy személyesen találkozzanak az Istennel. Eszményük a magányos remete élet. Az elviselhetőség határait akarták elérni minden téren.

Kényelmetlen tartózkodási helyeik: földbe ásott lyukak, rideg kis kunyhók, száraz ciszternák, régi sírok, erődromok – mindenképpen ellentétei voltak a korabeli komforttal berendezett lakásoknak. Leginkább friss gyümölcsökkel, füvekkel, kertjeikben megtermelt zöldségekkel táplálkoztak, nem ittak bort, nem használtak olajat vagy bármi más ízletesebb dolgot. Hosszú időszakokon át böjtöltek. Soha sem laktak jól, hogy mindig éhesek és szomjasak maradjanak. „Az igazi böjt az állandó éhség” – tartja egy remetemondás. Hajukat, szakállukat hosszúra növesztették, vezeklő inget hordtak. Szigorú, küzdő, bűnbánó és naponta újrakezdő életet folytattak, hogy Isten jelenlétében legyenek. Rendkívüli életmódjuk fő indítéka az isteni szépség szeretete volt. 
Életmódjuk fő jellemzői: a teljes önuralom megszerzése aszketikus gyakorlat által; a vértanúeszmény megvalósítása az önmaguknak való meghalás elérése által; és az egyéni szabadság, hogy ki-ki maga döntse el, hol és milyen formában akarja elérni a tökéletességet.

Forrás: A pálos rend története Erdélyben, Partiumban, Bánságban és Kárpátalján

---

Szent Ferenc elődjei

Remete Szent Antal és Szent Pál

Hallgatom, Uram!

Remete Szent Antal (Kr.u. 251-356), aki 20 évesen árvaságra jutott és szülei után nagy vagyont örökölt. Többször hallotta Jézus és a gazdag ifjú találkozásának történetét, de neki nem jelentett semmit. A szülei elvesztése után értette meg, hogy ő a gazdag ifjú és Jézus felszólítása a tökéletességre egyenesen neki szól. Akkor mindenét, amije volt eladta, a kapott pénzt szétosztotta a rászorulók között, majd a sivatagba vonult. Felismerte, amikor engedelmeskedik akkor lesz Krisztus jó búzája, akkor tudja őt használni Krisztus.
Csak 20 év után látogatott haza, de akkor mindenki nyugodtnak, átalakultnak látta. Amikor visszament a remeteségbe, sokan utána mentek a sivatagba és életmódját követték. Így hamarosan létrejöttek a cönobiumok, majd ezekből a szerzetes közösségek. Íme egy ember, aki komolyan vette az evangéliumot, és a mustármagnyi hitből az Istennek szentelt életforma, a szerzetesség gazdag ágazata fejlődött ki évszázadok során.