A kis Jézus kérése - karácsonyi történet

Szent Jeromos (347-420) életének utolsó 34 évét Betlehem mellett egy barlangban élte le. Egy különös párbeszéd maradt ránk, amely szent Jeromos és a neki karácsony éjjelén imádság közben megjelent kis Jézus között hangzott el.

-          Mondd meg – szól a kicsi Jézus – milyen ajándékot adsz nekem ezen az éjszakán.

-          Uram, te jól tudod – feleli a szent – hogy én szegény ember vagyok, semmim sincs.

-          Mégis tudnál te adni még valamit nekem!

-       Ó, nem is tudom, mi lehet az, hiszen én már teljesen lemondtam teérted a saját akaratomról, értelmemről, sőt érzékeimről… életemről.

-          Valami még mindig maradt – erősködött a kis Jézus.

Szent Jeromos kétségbeesve bizonygatja, ismételgeti:

-          Pedig én már semmit sem tudok felajánlani! És ekkor búcsúzóként még hallja az esdeklő kérést:

-          Jeromos, add nekem a bűneidet!

-          Jézusom, - feleli megindultan az öreg – te megkönnyeztettél engem…

Cserébe Jézus szeretetéért most nekünk is kell adni valamit. Adjuk oda a bűneinket... Aki szentgyónását nem végezte el karácsonyra, az igyekezzék.

Életünket egészen adjuk neki, ahogy azt Szent István diakónus, első vértanú tette.

Karácsonyi történetek:

Egy fiú karácsonyi története

Egy igaz történet Karácsonyra

Karácsony a családban - történet

 

 

Egy fiú karácsonyi története

Mit adjunk viszonzásul Jézusnak? - erre a kérdésre egy kis történetben megkapjuk a választ. Élt valahol a hegyek között egy székely ezermester. Sosem unatkozott, még télen sem, mert mihelyt lehavazott és beszorult a házba, azonnal faragni kezdett. A betlehemest készítgetett különböző méretekben. Faragás közben is szívesen mesélt. Unokái nagyon szerették és örömest mentek hozzá. A vakáció első napján már egyik unokája, Balázska meg is érkezett. Számba vette a nagyapa munkáját. Nézegette a betlehemes figurákat, de neki a jászolban fekvő kis Jézus tetszett. Nézegette, nézegette és azon gondolkozott, hogy milyen ajándékot hozott ő Jézusnak. 

Semmit – mondta magában és megtelt könnyel a szeme. 

Ekkor valami különös történt. A jászolban fekvő kis Jézus hangját hallotta: Balázs, szeretnék tőled valamit kapni. 

- Megyek és elhozom a kis vasutamat, a legómat, a helikopteremet – gondolta Balázs. 

- Minderre nincs szükségem – mondta a kis Jézus. Inkább ajándékozd nekem a legutolsó felmérődet.

Erre Balázs zavarba jött, és oda súgta Jézusnak: arra a dolgozatra elégtelent kaptam. 

- Éppen ezért akarom, hogy nekem add – mondta Jézus –, mindig azt add nekem, ami nem sikerült. Jézusnak volt egy másik kérése is: add nekem a tejes csészédet. 

- De az éppen ma törött el – mondta Balázs. 

- Éppen ezért akarom, mindent adj nekem, ami összetört életedben – mondta Jézus. 

Majd a harmadik kérését is elmondta: add nekem azt a választ, amit édesanyád kérdésére, hogyan törött el a csésze, feleltél. 

Szomorú lett Balázs, mert azt hazudta, hogy véletlenül törött el, pedig haragjában ő vágta földhöz. 

- Jézus ezt mondta, jól tudom, mit mondtál. Éppen ezért add nekem minden bűnödet, hogy meggyógyítsam általuk megsebzett lelkedet. Kezembe akarom venni életedet, hogy helyes útra vezesselek.

Advent folyamán nagyon sokan ezt tettük, átadtuk életük törött cserepeit Jézusnak, hogy ami elégtelen volt, ami összetört, ami szeretetlen volt, attól megszabadítson. 
Akik elmulasztották, ők is igyekezzenek bánatunktól kísérve bűneinket Jézusnak átadni, hogy megtöltse szívüket isteni szeretetével. 
Azért született közénk és ezért maradt közöttünk az Oltáriszentségben, hogy szeretete által - amit megszentelő kegyelemnek mondunk -, szentekké legyünk, Isten országának örökösei.

Egy igaz történet Karácsonyra

Jézus Krisztus született örvendezzünk! Szent karácsony napján az a megtiszteltetés ért, hogy az Úr angyalához hasonlóan Jézus születését hirdessem nektek. Minden családban nagy öröm, amikor az édesapák megtudják, hogy feleségük megszült. Gyermek van a családban. Ez a legszebb, legnemesebb öröm a világon. 

Jézus Krisztusban nem akármilyen gyermek született, hanem az Isten Fia jött a világra. Olyan kincset hozott, ami felülmúl minden ajándékot a világon. Hogy ezt jól megértsük, elmondok egy igaz történetet, aminek nyomát fellelhetjük nemcsak a magyar, osztrák és német irodalomban, hanem a zenében, a színháztörténetben és a délszláv népek kultúrájában.

A török hódoltság idején nemcsak a nagy váraknak volt jelentősége, sőt a kis váraknak – tarisznyaváraknak, fiókváraknak, őrházaknak, őrhelyeknek – szintén kijutott a védelemből. Ezekből ugyanis a magyarok kirohantak és lecsaptak az ott portyázó törökre. Ilyen törökverő és rabsága révén is ismertté vált férfiú volt Szapáry Péter (1630-1707). Tehetséges politikus, katona és gazdálkodó volt, hasonlatosan felmenőihez. Portyázó embereivel a Duna-mente fontos hadiútján rendszeresen rajtaütött a vonuló török csapatokon. A budai pasa haragját hamar magára vonta, mint ádáz törökverő. Öt év telt el és 1657. június 28-án Szapáry Péter a Vértes hegységbeli Csákvárnál Hamzsa bég fogságába esett. Ezt követően a bég négy éven át kegyetlenül gyötörte, igába fogta Szapáryt. Szabó Lőrinc, Az irkafedél c. versében így állított emléket Szapáry Péternek:

„Nagyon megfogott, rettenetesen,

Egy kép egy piros irkafödelen,

Szapáry Péter. A szöveg, belül,

Elmesélte, mily istentelenül

Bánt a vitéz gróffal a gaz török:

Igába fogta és ökör helyett

Vele szántatott. Így bukhat a hős?

És nem váltják ki? A szerencse győz?”

A meggyötört Szapáry Pétert barátja, Batthyány Ádám váltotta ki a szultán futáráért és pénzzel. Kiszabadulása után Szapáry átvette testvérei javainak kezelését, a pozsonyi országgyűlés küldöttévé választották, majd országbíró helyettes lett. Buda 1686-os ostroma előtt újra elővette régi kardját: még egyszer visszatért benne a hős, s lelkesen küzdött az oszmánokkal Buda alatt. Az utolsó csatában szeptember 2-án esett magyar fogságba Hamzsa bég is. A régi ellenfelet, az európai csapatok főparancsnoka, Lotharingiai Károly a híres vitéznek, Szapáry Péternek engedett át. 

Szapáry a szétlőtt Budavár utcáit rótta, eltűnődött azon, hogyan is találkozzon egykori kínzójával. E kis idő elég volt ahhoz, hogy egy jól értesült szolga megvigye Hamzsa bégnek a hírt, aki félve a bosszútól a nála levő lassú mérget bevette. A börtönben lett nyilvánvaló Szapáry lelki nagysága, amikor kijelentette: az igazságtalanságot nem teszi jóvá a bosszú. A keresztény magyar főúr megkegyelmezett a bégnek és szabadon engedte. Ezt a török nem akarta elfogadni. 

Szapáry megbocsát Hamzsa bégnek

Nagyobb büntetés az irgalmasság, mint a legkínosabb halál – mondta, s nemsokára meghalt, de előbb keresztény hitre tért.

Kérdezhetné valaki: mi köze ennek a történetnek karácsony ünnepéhez?

Nagyon sok. Jézus születése előtt az emberiség a tévedések, a bűn, a gonosz hatalma alatt nyögött és bezárult előtte a mennyek országa. A bűn rabságában élő emberiségnek Isten maradt a vigasztalója, aki szabadítót ígért (Iz 52,7–10).

Jézus, a Szabadító meghirdette Isten irgalmát, minden bűnünk bocsánatát (Zsid 1,1–6). Majd az Egyház kezébe adta az Istennek tetsző élet kulcsát. Megszerezte a kegyelmet, hogy szentekké legyünk és Isten országának örökösei. Megtanított arra, hogy földi életünk, nem a siralom-völgye, hanem az örök élet várócsarnoka. Akik benne hisznek, azok egyesülnek vele és Isten gyermekeivé válnak, megbocsátanak és nekik is megbocsát az Isten, s így örökölik Isten országát. Az Isten-ember személye a világ világossága, a legértékesebb karácsonyi ajándék (Jn 1,1–18). Ő tette Szapáry Péter szívét is irgalmassá.

Karácsony a családban - történet

Selma Lagerlöf, A szent éjszaka elbeszélése által szeretném a szentolvasmányok üzenetét mindnyájukhoz közelebb hozni. A szerző mélyen hívő, svéd írónő, aki csodálatos legendákat írt Jézusról. Irodalmi  munkásságáért 1909-ben Nobel-díjat kapott.

A szent éjszaka elbeszélésében megörökítette, hogy ő még kicsi gyerek volt, a nagyanyja meg nagyon öreg, ahhoz hogy a család többi tagjával elmenjenek az éjféli misére. Amíg otthon üldögéltek nagyanyja elkezdett mesélni. 

Az első karácsony éjszakáján egy férfi elindult, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról-házra járt és mondta: Jó emberek segítsetek rajtam. A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyújtani, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. De késő éjszaka volt, és mindenki mélyen aludt. Senki sem válaszolt.  

Az ember így mendegélt, amikor a mezőn  megpillantott egy kis tüzet, s abba az irányba ment. Egy  pásztor tüzelt, fehér juhnyája meg ott pihent a tűz körül. A pásztor lábánál három hatalmas komondor őrködött a nyáj felett. Amikor  a tüzet kereső férfi a  közelbe ért, a három hatalmas  kutya  szélesre nyitotta száját, mintha ugatni akarnának, de egy hang  sem hallatszott. Majd hozzá rohantak, az egyik kutya az ember  lába, a másik a keze, a  harmadik  pedig a torka felé kapott, de  a foguk nem engedelmeskedett, s így az embert semmi baj nem érte.

A  férfi  a  tűzhöz akart menni, de  a  juhok  olyan szorosan feküdtek egymás mellett, hogy nem tudott előbbre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett  hát az állatok  hátára, s úgy ment  a tűz  felé. De egy állat sem ébredt  fel, de még csak meg sem mozdult. Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? – kérdeztem. Azt majd meghallod nemsokára válaszolta, és folytatta.  Mikor a férfi odaért  a tűzhöz, az  öreg pásztor  is  felébredt és félelmében az idegen felé hajította hegyes botját, de a bot mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle.  Miért nem akarta a bot eltalálni azt az embert? – kérdeztem, de nagyanyó tovább folytatta.

A férfi a pásztorhoz fordult és így szólt: Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis parazsat. A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom, hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet. A pásztor a legszívesebben nemet mondott volna, de hirtelen a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak fel és végül a botjára, amely elkerülte. Végy csak, amennyi kell! – mondta az idegennek. A pásztor bíztatására majd csodálkozására puszta kézzel  parazsat  tett köpenyébe, de a parázs sem a tenyerét nem égette meg, sem a  köpenyt. A pásztor gonosz és haragos ember volt, s mindezt látta és nagyon elcsodálkozott. Megkérdezte az idegent: Minő éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem félnek, a botom nem talál és a tűz sem éget? – Én nem mondhatom meg néked, ha magad nem látod! – mondta az idegen és a tűzzel elsietett, hogy minél hamarabb felmelegítse feleségét és a kisdedet. Ennyi csoda láttán  a  pásztor elhatározta, hogy az idegen után ered, hadd lássa, kiknek is viszi a tüzet. Fölszedelőzködött és eljutott oda, ahol az idegen lakott. Nem kunyhó, hanem egy szegényes barlang volt, ahol feküdt a felesége és a gyermeke.

A pásztor bár kemény szívű volt, úgy gondolta, hogy a zsákjában levő puha, fehér báránybőrt az idegennek adja, hogy azzal takarja  be  az alvó kisdedet. De alig, hogy megmutatta, hogy ő is tud jószívű lenni, a szemei egyszerre fölnyíltak és olyant látott, amit eddig nem láthatott és olyat hallott, amit eddig nem hallhatott.   Sok-sok  örvendező, éneklő  angyalt látott, akik hangosan énekelték: ma született nékünk a Megváltó, aki a világot feloldja bűneiből. Most aztán megértette, hogy miért nem  tehetett senki rosszat  azon az éjszakán. Úgy megörült, hogy felnyíltak szemei, hogy nyomban térdre borult és úgy adott hálát Istennek. 

Ekkor nagyanyó kezét a fejemre tette és így szólt: amit ez a pásztor látott, azt mi is megláthatjuk. Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak téged és te látsz engem. A legfontosabb, hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét.