Román történész a román történelmi tudatról - 4. bef. rész

Mihai Viteazul – Hazugságokkal tele a történelmi filmek

A nyilatkozat előző részei:
Román történész a román történelmi tudatról 1.
Román történész a román történelmi tudatról 2.
Román történész a román történelmi tudatról 3.

Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya – (4.)
Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.

– Ne feledjük, hogy a mai románok elsősorban a televízióból és a filmekből szerzik történelmi ismereteiket.
– A filmek, az úgynevezett „nemzeti eposz”, melyet jól meghatározott céllal alkottak a kommunizmus idejében, a 70-es évek elején, körülbelül 1971 után (Ceau­şescu híres téziseit követően) keletkeztek, leszámítva két-három korábbi alkotást, akkor készítettek filmet Nagy István­ról (Ştefan cel Mare). Tör­ténelmi film­jeink döntő többsége számos mítoszt, hazugságot tartalmaz. Sajnos.

– De ezeket ma is újra meg újra vetítik.
– Hát e filmek alapján jöttek létre bizonyos személyiségek: rendezők, színészek. Elsősorban Sergiu Nicola­es­cura gondolok. Minden tiszteletem az övé történelmi ismeretei és főleg filmes teljesítménye miatt. De sajnos, nyíltan ki kell mondanom, hogy nagy mennyiségben hamisította a történelmet, valótlan képet festve a hősökről. De ne foglalkozzunk most Sergiu Nicolaescuval. Általában a történelmi filmjeinkkel baj van. Jut eszembe egy kevésbé ismert film egy kevésbé fontos szereplőről, Pintea Viteazuról. Lássunk néhány hazugságot. Nagyon nagy hazugságot! A románokat elnyomták a Habsburgok, és a Habs­burgok ellen harcoltak. Ez a film üzenete. Nem igaz.
Pintea Vite­azu egy útonálló rablóvezér volt. S mivelhogy 1703 és 1711 között a kuruc szabadságharcban a magyar nemesek fellázadtak az osztrákok ellen, polgárháborús, zűrzavaros helyzet alakult ki, amelyből a rablók mindenképpen hasznot húztak. Mások is voltak, nem csak Pintea Viteazu. Közönséges rablókból verbuválódott csapataik voltak, amelyeket mind az osztrákok, mind a magyarok megpróbáltak a saját oldalukra állítani néhány nagyobb konfliktusban. Így vonult be Pintea Viteazu a történelembe. Jó, pénzt osztott a szegényeknek... Hát persze, így tudta megvenni a hallgatásukat... De még csak nem is ez a baj, hanem az a kép, hogy a románok a Habsburgok ellen harcoltak. Ez egyszerűen nem igaz!

– Eszembe jut egy másik film Karóbahúzó Vladról (Vlad Ţepeş). A ’80-as évek végén készült. Karó­bahúzó Vlad havasalföldi és Nagy István moldvai fejedelem úgy beszélgetnek, mintha legalábbis barátok lettek volna. Azt mondja Vlad Istvánnak: „úgy teszel, mintha megtámadnál, hogy megtévesszük a törököt”.
– Ismét egy hazugság, melyet a történelemkönyvekben is megtalálunk. Sok történész a következőképpen próbálja megmagyarázni, miért támadta meg Nagy István Chilia városát és Havasalföldet, amikor a törökök lerohanták Karóbahúzó Vladé­kat: „hogy megmentse Chilia városát a töröktől”. Nem igaz, mert a török a tengerről támadt, Nagy István pedig a szárazföldről indított rohamot. Együtt­működött a moldvai és a török hadsereg, mégpedig a havasalföldiek ellen. Hamis tehát az elmélet. A film is hamisan mutatja be.
Amikor csak tehették, a havasalföldiek és a moldvaiak egymás fejét vették. Vagyis nem voltak barátok. Mindig ellenségeskedés dúlt a két ország uralkodói, hadserege és népe között. A nemzeti érzület modern képződmény. Csak a XVIII–XIX. századtól beszélhetünk nemzeti érzületről, román nacionalizmusról. De előtte nem. A középkorban havasalföldiek és moldvaiak voltak.

– Ön például miként készítene filmet Vitéz Mihályról?
– Előtérbe helyezném Jósika István román származású kancellár szerepét, aki kidolgozta az egység tervét. A valóságnak megfelelően kiemelném Báthory Zsigmond erdélyi fejedelem szerepét. Az egység tervét, az egész folyamatot, Vitéz Mihály történetét a 15 éves háború európai kontextusába helyezném. Vagyis bemutatnám, hogy mi történt valójában, a forrásoknak, dokumentumoknak megfelelően, a mi valódi szerepünket Európában és abban a háborúban. Vitéz Mihály jelentős uralkodó volt. Tudja miért? Rövid ideig, néhány hónapig, picivel több, mint egy évig ő vezette a legfontosabb harcokat a török ellen, az osztrákok által pénzelve. Miért? Egy Duna menti ütközőzóna megteremtésével próbálták gyen­gíteni a török jelenlétét Magyar­ország központi és északi térsé­gében. Mi egy másik szempontot követve eltúlozzuk Mihály jelentőségét, és ezzel bajt okozunk. Vagyis nem vagyunk hitelesek. Mi magunk játsszuk el a hitelünket. Saj­nos. Ha elfogulatlan történetírást művelnénk, akkor lehet, hogy nemzetközileg is elismernének.

– Tehát végül mégiscsak fontos volt az a rövidke ideig tartó egyesülés, amelynek inkább katonai-stratégiai okai voltak, nem pedig nemzeti megfontolások.
– Pontosan. Az egyesítés indoka csakis stratégiai természetű volt. A valódi indok? 1526-ban, a mohácsi vészkor Európa közepén eltűnik a Magyar Királyság mint jelentős politikai és katonai hatalom. Merthogy egészen addig Magyarország verte vissza az Európa felé terjeszkedő Tö­rök Birodalmat. Gyakorlatilag összeomlott a térségben az erőegyensúly. Az osztrákok nem voltak elég erősek ahhoz, hogy azt fenntartsák. Aztán 1600 környékén, Vitéz Mihály idejében, a 15 éves háború európai kontextusában Erdély fejedelme Jósika István kancellár tanácsa alapján arra jutott, hogy a három fejedelemség egyesítésével jelentős katonai erőt alkothatnának. A călugăreni-i ütközet utáni helyzet volt a minta. Vitéz Mi­hály visszavonult, és ezt követően meg­­érkezett az erdélyi hadsereg. Báthory Zsigmond parancsnoksága alatt állt Erdély, Ha­vasalföld és Mold­va hadserege. A három ország egyesített hadereje a Duna túloldalára verte vissza a törököt.

Báthory Zsig­mond nem foglalkozott többet ezzel a gondolattal, de átvette tőle Vitéz Mihály, mivel tudta, hogy a három fejedelemség jelentős erőt alkot együtt­véve. Így született meg az egye­sülés gondolata, amelyet aztán két évszázadon át elfelejtettek. Csak a ’48-asok fedezik fel újra. Tudta-e ön, hogy a XIX. századi tör­ténelemköny­vekben alig-alig említik Vitéz Mihályt? Nyilván Bălcescu írását leszámítva, amelynek azonban szinte semmi jelentősége nem volt akkoriban.

– De mi úgy tanultuk, hogy Băl­cescu írása megváltoztatta a szemléletet...
– Dehogy! Nem volt jelentősége akkoriban. Majd csak 1920 után nyomtatták ki több kiadásban. S csak 1920 után népszerűsítették Bălces­cut, főleg a kommunizmus idejében. Miért? A XIX. században Bălcescu politikai eszméivel vált ismertté, nem pedig történészként. Ha már úgyis Vitéz Mihályról beszélünk, lássuk egy másik arcát: miként foglalta el a trónt? Hogyan gyűjtötte össze a pénzt, hogy megvásárolja a trónt? Juhokkal kereskedett. Juhokat árult a Török Birodalomnak. Így gyűjtötte össze a vagyont. És ezenkívül kölcsönökhöz folyamodott!

– Íme, mennyi szép története van a középkori történelmünknek!
– Összevetve a mai történelemmel: Vitéz Mihály legelső törökellenes tette az volt, hogy összegyűjtötte a hitelezőket egy mulatságra, és mindannyiukat megölte. Ezt az eseményt a mi történetírásunk dicsőséges hőstettnek tekinti. Tehát elfogulatlanul szemlélve az eseményeket azt látjuk, hogy nemcsak hőstetteink voltak.

Ovidiu Nahoi
Háromszék / Historia

Román történész a román történelmi tudatról 3.

Hunyadi János pécsi szobra
Forrás: origo.hu

A nyilatkozat előző részei:
Román történész a román történelmi tudatról 1.
Román történész a román történelmi tudatról 2.

- folytatás -
Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya - (3.)

Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.

– Hunyadi Jánost nagyobb mértékben vállaljuk. Mátyás királyt azonban már kevésbé.
– Igen, mert Hunyadi Jánost mi román hősnek tartjuk, a magyarok pedig magyar hősnek tekintik. Mátyás királyt mi megtagadjuk, a magyarok pedig nagy magyar királyként tisztelik. Holott már akkor, a korszakban világosan megfogalmazódott, hogy Mátyásnak román felmenői is voltak, és ez senki számára nem jelentett szégyent. A középkorban sok román nemes futott be jelentős pályát a Magyar Királyság hierarchiájában...

...És ezek közül a legmagasabbra Hunyadi Mátyás, valamint az ő apja, Hunyadi János jutott. Büszkéknek kellene lennünk erre. A nagy világtörténeti munkák, amelyek Cambridge-ben vagy máshol a nagyvilágban születnek, Hunyadi Jánosról és Mátyás királyról beszélnek. De mi olyan témákat választunk, amelyek révén többé-kevésbé csak siránkozunk, ahelyett, hogy előállnánk azzal, ami valóban történt.

– Még mindig azt a mítoszt tápláljuk, hogy mi Európa kapuinál álltunk, másokat védtünk, miközben azok katedrálisokat építettek?
– Sajnos, igen. Holott ne feledjük: mi önvédelemből harcoltunk a törökkel. Rövid távú csatákat vívtunk.

– És nem voltunk ezzel egyedül.
– Pontosan. És nem mi álltuk el a törökök legfőbb útját Európa felé. A középkorban és főleg a XV. században a legtöbb és a legnehezebb harcot Magyarország vívta el egészen Mohácsig. Ezt el kell ismernünk! Leszámítva a ’70-es éveket Nagy István (Ştefan cel Mare) idejéből, a legtöbb harc a magyarok és a törökök között folyt. Az erőarányok és az ütközetek száma tekintetében egyaránt.

– Nagyon érdekes. Keveset beszélünk Erdély történelméről, és arról, miként befolyásolta ezt a térséget. Íme, a román fejedelmek Erdélyben kerestek menedéket, kapcsolatokat létesítettek, vagy hűbéresekké váltak. A középkori hűbéri hierarchia egy másik olyan kérdés, amiről komplexusokkal beszélünk, mintha legalábbis egyet jelentett volna a teljes megadással.
– A középkorban megszokott eseménynek számított, hogy egy uralkodó, herceg, nagyherceg, vagy – hogy úgy mondjam – alacsonyabb rangú király a vazallusává váljék valamely magasabb rangú, erősebb uralkodónak. Ez természetes volt. Ahogy ma politikai klienteizmusról beszélünk, amikor egyes „bárók” „kliensként” futtatnak képviselőket vagy szenátorokat, ehhez hasonlóan a középkor idejében a hercegek, nagyhercegek, őrgrófok egy náluk hatalmasabb király vagy császár hűbéresei voltak. Nem szégyellték. Nyilván, a vazallus igyekezett kibújni a kötelességek alól, amelyek egyébként nem voltak nagyok. Megpróbált előnyt kovácsolni a helyzetéből. Volt egy előnyünk: Havasalföld a Magyar Királyság és a Török Birodalom között helyezkedett el. Ebből adódóan a havasalföldi uralkodók gyakran hintapolitikát folytattak. A helyzet kettősségéből adódóan hol az egyikkel, hol a másikkal működtek együtt. Túl sokat kért a török? Mentek a magyarokhoz. Vagy fordítva.

– Védelmet találhattak az egyiknél a másikkal szemben, és fordítva?
– A XV. században, amikor épp béke volt a két hatalom, a Magyar Királyság és a Török Birodalom között, Havasalföld és Szerbia kettős fennhatóság rendszerének volt alárendelve. Miben állt ez? Amikor békeszerződéseket kötöttek, leírták, hogy Havasalföld fejedelme fizet egy bizonyos adót a töröknek, és Magyarország királyára hallgat, vagyis a magyar királynak is vazallusa. De miért van az, hogy a román történetírásban soha nem tagadjuk, ha a moldvai fejedelmek a lengyel király hűbéresei voltak, de minduntalan elhallgatjuk, ha Ma­gyarország vazallusai voltak. Miért? Mert nacionalista komplexusaink vannak. Mert a mai ember szemével tekintünk a középkori valóságra. Ez a baj forrása.

(folytatjuk)

Háromszék



 

Román történész a román történelmi tudatról 2.

Hunyadi János
Forrás: www.szenti.com

(Az 1. rész itt: Román történész a román történelmi tudatról 1.)

folytatás -

Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Miért él hamis történelemtudattal a romániai ember? – keresi a választ Ovidiu Nahoi kérdéseire a Historia című folyóiratban.

– Ön tanulmányokat, könyveket írt, mi­után ausztriai, lengyelországi, magyar­országi, vatikáni levéltárakban kutatott. Hogyan látják onnan...?
– A dokumentumok a valóságot mutatják. A külföldiek nem tulajdonítottak nagy jelentőséget népünknek. Nem igazán vettek észre bennünket a világban. Akkor sem, most sem, sajnos. Inkább a negatívumaink révén váltunk ismertté. Ami feltűnt a dokumentumokban, hogy amikor általánosan jellemzik a románokat, a kép mindig negatív. A 90-es évek elején Bécs és Bu­dapest levéltáraiban kutattam. A dokumentumok – melyeket nem magyarok írtak; hisz tegyük fel, hogy a magyarok elfogultak lennének; tehát vegyük az osztrákok, olaszok, franciák által írt dokumentumokat... Bár ez végső soron nem számít. Az erdélyi románokról, a havasalföldi vagy a szlovákiai hegyekben élő románokról (akikről sajnos alig tudunk valamit) a dokumentumok mindig sötét képet festenek. A románok gyújtogatnak, lopnak, hazudnak, nem szorgalmasak. Sajnos, ez a megítélés a XIV–XV. századtól kezdődően egészen napjainkig szinte semmit sem változott. Nem a külföldiek hibásak, hanem mi. Sajnos.

– Ez a válasz sokakban indulatokat szíthat. Ismét azzal vádolhatnak bennünket – mint némely olvasók a História folyóirat weboldalán, minekutána megjelent az ön tanulmánya Karóbahúzó Vladról (Vlad Ţepeş) –, hogy hazafiatlanok vagyunk, ami­kor ilyeneket mondunk.
– A hazafiasságot nem hazugsággal mérik. Annyit mondhatok önnek, hogy egyre több olyan történész él Romániában, aki hiteles történelmet szeretne írni, és aki sokkal jobban szereti hazáját, mint azok, akik nagy hazafinak tartják magukat, és kitüntetéseket szereznek a sajtó ilyen-olyan ütközeteiben vagy máshol.

– Ez érdekes. Azt akarja mondani, hogy konfliktus zajlik különféle történésznemzedékek, irányzatok között?
– Igen. A 90-es évek utáni fiatalabb nemzedék mítoszok nélkül, hitelesen pró­bálja bemutatni a történelmet, de ez nem jelentheti, hogy a mítoszok lebontása után nem méltatnánk a hősöket.

– Ön például mit válaszol arra a kérdésre, hogy győzött-e Vitéz Mihály a călugăreni-i csatában?
– Nem győzött. Egy háborúban több csatát is vívnak, és nem mindegy, milyen szempontból vizsgáljuk az eseményeket.

– Számunkra Călugăreni egy hatalmas győzelem helyszíne.
– Hát igen, egy bizonyos pontig. De ha viccesen akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy amikor Szinán pasa feltápászkodott a mocsárból, és kezét szeme fölé tartva Vitéz Mihály seregét kereste, akkor azt látta, hogy Vitéz Mihály nincs ott. Vagyis – ahogy az ütközet tanúi is mondják – hatalmas volt a călugăreni-i csata, rengeteg török harcos meghalt, és nagyon sok román megsebesült, de az ütközet helyszínét elhagyva Vitéz Mihály visszavonult az erdőkbe, a Kárpátokba az erdélyi fejedelem, Báthory Zsigmond hadseregére várakozva. Mivelhogy nagyon jól tudta: esélytelen vállalkozás lett volna folya­matosan Szinánnal, a török hadsereggel harcolnia. Ne feledjük, hogy a călugăreni-i csa­tát követően Szinán hadserege megszállta Târgoviştét és Bukarestet, erődítményeket épített a városokban, kormányzókat helyezett az élükre, megkezdte az ország átszervezését pasalikká. Hogyan beszéljünk călugăreni-i győzelemről, ha azt követően a török uralta az országot, nem pedig Vitéz Mihály?

– Igen, de végül mégis kiűztük a törököt.
– Kiűztük, mert segítségünkre sietett Erdély fejedelme a hadseregével. Vitéz Mi­hály akkoriban Báthory Zsigmond vazallusa volt. Végül is nem ez a fontos, hanem hogy a călugăreni-i ütközetet valós pers­pek­tívá­ból, hitelesen lássuk.

Pillanatszerű esemény volt, egyféle thermopülai csata, egy gyors raj­taütés, amelyben nagyon rövid időre Vitéz Mihály kerekedett felül, de semmi több. Egy másik példa az események hamis láttatására, ha kétszáz évvel megyünk vissza az időben, a rovinéi csata bemutatására. „Öreg Mircea (Mircea cel Bătrân) legyőzte Ba­jazidot”. Ugye, ezt tanultuk az iskolában... Mihai Eminescu híres költeménye is ezt mondja, miközben ebből semmi sem igaz! Mivelhogy a rovinéi ütközet után Öreg Mircea majdnem két és fél évet Erdélybe menekülve él. Ha valóban megnyerte a csatát, mit keresett 1395 márciusában Brassóban Luxemburgi Zsigmondnak, Magyarország királyának hódolva?

Miért próbálta a magyar hadsereg négy ízben is Öreg Mirceát visszahelyezni a havas­alföldi trónra – egyik alkalommal maga a magyar király vezette a magyar hadsereget –, de mindhiába, mert a törökök minden alkalommal elűzték? Nyilvánvaló, hogy Mircea nem nyerte meg azt a csatát, hisz elmenekült az országból. De mi mindig csak azt akarjuk látni, ami tetszetős, és nem a maguk teljességében szemléljük az eseményeket. A román történetírás nagy hiányossága az átfogó távlatok hiánya. A románok történetét nekünk az egyetemes történelembe ágyazottan kellene értelmeznünk. Hisz megvan a helyünk. És nem egészen jelentéktelen. Nem. Fontos he­lyünk van. De nem azokat a szereplőket és nem azokat a világtörténelmi jelentőségű mozzanatokat választjuk, amelyek valóban felhívhatnák ránk a figyelmet.

– Mondjon egy példát!
– Hunyadi János. Vagy Mátyás király.

(folytatjuk)
Háromszék
www.erdely.ma 

Román történész a román történelmi tudatról 1.

Mátyás arcmása (a Corvina-kódex miniatúrája

Marius Diaconescu: Románia a kommunista-nacionalista történetírás foglya – (1.)

Marius Diaconescu, a bukaresti egyetem tanára szerint meg kell tisztítani a román történelmi tudatot, mert tele van hazugságokkal. Nem igaz például, hogy a középkorban a Magyar Királyságban elnyomták volna a románokat, a török elleni küzdelem nagy része is a magyarokra hárult. Diaconescu Mátyás királyt román felmenőkkel bíró, nagy magyar királynak tartja. Miért él hamis történelemtudattal a román ember? – keresi a választ OVIDIU NAHOI kérdéseire a Historia folyóirat interjújában.

– Sajnos, a tankönyvek egyre felületesebbek, mert mind kevesebb jelentőséget tulajdonítanak a középiskolai történelemoktatásnak. Másfelől még mindig a kommunista-nacionalista történetírás foglyai vagyunk.

– Húsznál is több év eltelte után?
– Igen, még mindig ez az uralkodó szemlélet a középkorról és az újkorról. A jelenkor vonatkozásában nem. Sajnos, a történelemkönyvek amolyan idealizált, standard, tabu képet festenek a román uralkodókról. A felnőtté váló gyerekek tudatában ezek az idealizált szereplők rögzülnek.

– Az egyetemre beiratkozó diákoknál is efféle bevésődött elképzelésekkel találkozik?
– Igen, persze. Főleg az elsőéveseket tanítom, és gyakran találkozom ilyen tévképzetekkel, amelyeket a gimnáziumban sajátítottak el.

– Mint például?
– Például az, hogy Erdély román állam volt a középkorban. Vagy az, hogy Erdély vajdáját az Erdély területén élő román földesurak választották. Ostobaság! Mivelhogy Erdély a Magyar Királyság része volt a középkorban. Egyáltalán nem volt „román ország”. Erdély vajdája magas rangú tisztviselő volt, a harmadik méltóság a magyarországi hierarchiában. Közvetlenül Magyarország királya nevezte ki a király helytartója gyanánt. Az Erdély területén élő román nemesek ugyanolyan jogokkal rendelkeztek, mint bármely más nemes a Magyar Királyságban. És semmi esetre sem voltak többségben.

– És természetesen nem ők döntötték el, hogy ki legyen Erdély vajdája...
– És természetesen nem ők döntötték el, hogy ki legyen Erdély vajdája. Aztán ott vannak az olyan mítoszok, hogy a „románokat elnyomták Erdélyben”.

– Ez nem igaz?
– Nem. A középkorban nem. A középkorban a román parasztnak ugyanaz volt a státusa, mint a magyar parasztnak. Sajnos, mi a jelenkori vagy az újkori ember szemével tekintünk a középkor történelmére. Vagyis a XVIII., XIX. vagy a XX. századi valóságokat (amikor valóban jelentős román–magyar ellenségeskedések történtek) rávetítjük a középkorra. Ez óriási tévedés. Egy francia történész, ha nem tévedek, Jacques Le Goff mondott valami ilyesmit: a középkort a középkori ember szemével kell néznünk, az ókort az ókori ember szemével, az újkort pedig az újkori ember szemével. Tehát bele kellene helyezkednünk a vizsgált időszak szellemiségébe, hogy az adott korszak mentalitásának és standardjainak megfelelően lássuk az eseményeket. Sajnos, nem ezt tesszük.

A középkor folyamán az Erdély területén élő románok azt mondták: éljen a király, vagyis a mi királyunk – függetlenül attól, hogy Mátyás, Zsigmond, vagy valaki más uralkodott Magyarországon. Egyál­talán nem gondoltak Havas­alföld vagy Moldva fejedelmeire. Ez természetesnek számított, a király állt az ország élén. Ha jogi problémák adódtak, különféle helyszíneken pereskedtek, a nemesi ítélőszéktől kezdve a királyi ítélőszékig, társadalmi helyzetüknek meg­felelően, pontosan ugyan­úgy, mint a Ma­gyar Királyság bármely más tagja. Ez változatlan maradt a XVIII. század végéig, amikor – az osztrák asszimilációs intézkedésekre adott válaszként – kialakult a magyar nacionalizmus, és teret hódított Magyar­országon, Erdélyben. A hangsúly lassan áthelyeződött a román–magyar konfliktusra, nyilvánvaló politikai célzattal. A középkorban nem létezett ilyesmi. Egyáltalán nem. A román történetírás egy másik hamis mítosza: „a románok egységének középkori érzülete”. Ilyen sem létezett!

– Hát a történelemkönyvekből ismert „közös törökellenes harcvonal”?
– Semmi sem igaz belőle! A románok jól meghatározott körülmények következményeként harcoltak a törökkel. Nem mi kezdeményeztük a háborúkat a törökkel, hogy „megmentsük Európát”, hogy visszakergessük őket a Balkán térségéből Kis-Ázsiába. Akkor harcoltunk a törökkel, amikor rákényszerítettek a körülmények, és olyankor valóban sok háborús hőstettet hajtottak végre a románok, amelyekről kevesen tudnak. De sajnálatos módon középpontba helyeztünk egy hamis elméletet a „három román ország közös törökellenes arcvonaláról”. Soha nem létezett ilyesmi.

Mindenki a saját trónját védte, erősítette. Az uralkodók és a körülöttük lévő nagyurak saját érdekeiket követték. Senki sem gondolt valamiféle közös törökellenes arcvonalra. Leg­feljebb akkor beszélhetünk egységes politikáról, amikor Nagy István (Ştefan cel Mare) moldvai fejedelem 1475-ben Mátyás király hűbéresévé vált, mert nem csak ő vált Mátyás király hűbéresévé, de Havasalföldön is egy vazallust akart fejedelemmé emelni. Mivelhogy Baszaráb elárulta, Karóbahúzó Vladot (Vlad Ţepest) emelte fejedelemmé, aki vagy hat hetet uralkodott még, mígnem megölték az alattvalói. Akkor valóban egységes volt a politika. Miért? Szükség volt egy hűséges fejedelemre Havasalföldön (amely egyféle ütközőállam a Magyar Királyság és a Török Birodalom között). Ennyi. Egyébként mindenki a saját útját követte.

(folytatjuk)
Háromszék
www.erdely.ma