A két lábon járó csoda

 Caterina nővér gyógyulása XXIII. János közbenjárására

Caterina Capitani nővér gyógyulása volt a XXIII. János boldoggá avatása alapjául szolgáló csoda. Az esemény 1966-ban történt Nápolyban, ahol a fiatal apáca egy gyermekkórházban dolgozott ápolónőként.

Caterina nővér egészségi gondjai beöltözése után néhány hónappal kezdődtek, 1962-ben. Az akkor 18 éves apáca állandó fájdalmat érzett gyomra és szíve tájékán. Idővel egyre ijesztőbb vérzések jöttek, de nem szólt senkinek, mert félt, hogy akkor nem lehetne örökfogadalmas apáca, és el kellene hagynia a rendet.
Azután eljött az a pillanat, amikor már nem tudta tovább titkolni a betegségét: orvosi kivizsgálások sora következett, majd ötórás műtét, melynek során gyomra háromnegyedét eltávolították. Az operáció alatt egy rendtársa az ágyára tette XXIII. János képét, és végig az ő közbenjárásáért imádkozott. A komplikált és veszélyes operáció sikeres volt, magát a beteget azonban nehéz volt meggyőzni arról, hogy a pápa közbenjárását kell kérnie gyógyulásáért. Visszaesések időszaka következett, az állapota rohamosan romlott. 1966 májusában már a végsőkig legyengülve feküdt a kórházban, amikor egy nővértársa egy XXIII. János-ereklyét hozott neki Rómából ajándékba: a pápa halálos ágyán lévő lepedő egy darabkáját. Caterina az addigra a hasán perforálódott sebre helyezte az ereklyét, majd elszundikált.

Egyszercsak egy kéz érintését érezte a sebén és egy hangot hallott, amint nevén szólítja. Megfordult, és XXIII. Jánost látta maga mellett. A pápa mosolygott, és azt mondta neki: „Sokat könyörögtél hozzám. A szívemből adom neked ezt a csodát. Ne félj. Meggyógyultál.” Megnyugtatta a beteget, hogy a belső seb begyógyult, és nyugodtan ehet bármit, amit csak akar. Caterina nővér érezte, hogy a fájdalmai elmúltak, a láza lement, és minden egyéb tünet megszűnt. Boldogan hívta a nővéreket és enni kért.

Már aznap sült krumplit és húst ebédelt, utána fagylaltot. Semmilyen emésztési probléma nem maradt vissza a betegségből, sőt: egyáltalán nem volt beteg attól a naptól fogva. A kórházban számos vizsgálatnak vetették alá, és döbbenten látták, hogy a betegség nyom nélkül eltűnt. A rendes táplálkozásnak hála, hamar visszanyerte erejét, és folytathatta munkáját a kórházban, ahol azóta is hihetetlen energiával dolgozik.
Magyar Kurír

Boldog XXIII. János pápa

Egy hölgy felkiálott: Istenem, de kövér! - Hölgyem, a pápaválasztás nem szépségverseny!

Angelo Giuseppe Roncalli a Bergamo melletti Sotto il Montéban született 1881-ben. Bergamóban és Rómában tanult. 1904-ben szentelték pappá. Az I. világháborúban tábori lelkész. Különböző feladatokat lát el Rómában, leginkább a missziók területén. 1925-ben c. érsekké nevezik ki, és Bulgáriában kezdi diplomáciai szolgálatát, amelyet Törökországban és Görögországban folytat. Egyszerű és közvetlen stílusával, humorával szinte mindenkivel megtalálta a közös hangot. 1944 decemberétől Franciaországi nuncius. 1953-ban bíboros, és velencei pátriárka lett. 1958. okt. 28-án választják meg pápává. 

1959 január 25-én a falakon kívüli Szent Pál Bazilikában meghirdeti a II. Vatikáni Zsinat összehívását, amelyet 1962 október 11-én nyitott meg a világ püspökeinek részvételével.  

A zsinat határozatai és eredményei hatalmas előrelépést jelentettek a Római Egyház ökumenikus nyitásában és a 20. századi társadalommal való párbeszédében. Többek között az anyanyelvi misézés is ekkor vált központilag elfogadottá. “Krisztus jegyese ma szívesebben nyúl az irgalmasság olaja után, mintsem hogy a szigor fegyverével fenyegetőzzék; úgy véli, hogy jobban segít korunk szükségletein, ha tanításának gazdagságát kínálja fel az embereknek és senkit sem ítél el.” 

A Time magazin 1962-ben az Év Emberévé választotta. Élete végefelé sokat betegeskedett gyomrával, gyomorrákban 1963 június 3-án halt meg. A zsinati atyák halála után Roncalli pápát azonnal szentté akarták avatni. "A világ plébánosa", a "jó pápa", "a falakon kívüli Jánosnak" nevezték, mert szeretett kimenni a Vatikánból. 

II. János Pál pápa 2000. szeptember 3-án boldoggá avatta, emléknapját október 11-én (a II. vatikáni zsinat megnyitásának évfordulóján) tartja egyházunk. Jeles enciklikái (Mater et Magistra 1961. május 15., Pacem in Terris, 1963. április 11.) mellett meg kell említeni remek könyvét, Egy lélek naplója címmel, amely magyarul is megjelent. 

XXIII. János pápa reggeli imája:

Mennyei Atyám! Hálát adok az egészséges pihenésért, amellyel megajándékoztál. Újraébredt lelkem legyen egészen a Tiéd! Ezen a napon úgy akarok járni-kelni, mint Te: mindenütt jót akarok cselekedni. Minden embert, aki csak találkozik velem, úgy fogadok, mint akit Te küldtél hozzám. Ő a testvért lássa bennem, az én szavaimból és tekintetemből pedig a krisztusi szeretet sugározzék reá. Senki se távozzék tőlem anélkül, hogy legalább egy jó szót ne kapott volna! Add, hogy magamat elfelejtsem, és bele tudjam élni magam mások helyzetébe! Add, hogy sohase veszítsem el önuralmamat, és ne legyek barátságtalan vagy sértő! Add meg, hogy mindig megnyerő modorú legyek, és éljen bennem szikrányi humor, hiszen erre olyan nagy szükség van a szomorú világban! Végül add meg, hogy mindenkit legalább egy parányit vezessek közelebb szent Fiadhoz a Szűzanya által! Ámen.

XXIII. János pápa +1963.06.03.

Pontosan ötven évvel ezelőtt, 1963. június 3-án hunyt el a „Jó Pápa”, XXIII. János. Ebből az alkalomból hálaadó szentmisét mutatott be Francesco Beschi, a bergamói egyházmegye püspöke a vatikáni Szent Péter bazilikában hétfőn este öt órakor, népes zarándokcsoport részvételével. A szentmise végén Ferenc pápa is megjelent a bazilikában és köszöntötte a jelenlévőket, visszaemlékezve a nagy zsinati elődre. Gondolatait a következő adásunkban ismertetjük.
XXIII. János pápa, Angelo Roncalli, az észak-olasz bergamói egyházmegye területén, Sotto il Monte, magyarul Hegyalja nevű faluban született egy 13 gyermekes családban. Nagy meglepetést váltott ki világszerte, amikor 1958. október 28-án, a nemesi származású XII. Piusz pápa halála után őt, a paraszti származású velencei pátriárkát választották meg. A konklávéra indulva – állítólag – a titkárától azt kérte, hogy vegyen két menettérti jegyet Rómába. Azonban megválasztásánál is nagyobb meglepetést keltett, hogy alig három hónapos péteri szolgálata után 1959. január 25-én bejelentette: egyetemes zsinatot hív össze. II. János Pál pápa a jubileumi szentév során, 2000. szeptember 3-án boldoggá avatta nagy elődjét.

A Vatikáni Rádió munkatársa a kerek évforduló alkalmából meginterjúvolta Loris Francesco Capovilla nyugalmazott érseket, XXIII. János pápa egykori titkárát, aki ma 97 évesen az ő pápája falujában él.

Most hallgassuk meg a legilletékesebb személy visszaemlékezését: „János pápa beszélgetése az Istennel mindig közvetlen, spontán és szerény volt. Mint ahogy egy gyerek fordul az anyjához. A kicsik és a szegények hite volt az övé, amit megerősít egyik csodálatos levele, amit a szüleinek írt. Akkor éppen a pápa képviselője volt Bulgáriában és Karácsony napján írt levelében nosztalgiával gondol vissza egykori falusi tanyájukra. Látja otthon a szegény és szerény családi asztalt és nosztalgiával mondja: „Karácsony a családok ünnepe, különösen a sokgyermekes családoké, mint a miénk. A gyermekek miatt kell nekünk jónak lenni és nagy békében élni”. Hozzátette még a szüleinek: „Ti tudjátok, mennyit tanultam, le is doktoráltam, de elfelejtettem mindent, amit az iskolában megértettem és megtanultam. Ám semmit nem felejtettem el abból, amit tőletek tanultam, édesanyám és édesapám. És nem felejtettem el, amit a plébánosunktól tanultam, aki megkeresztelt engem. Ez a fény, az életem legjobb része, az az erő, mely folyton engedelmessé tesz az Úr iránt, ahogy nekem azt a Szentatya mondja”.
A múlt századnak ez a hatalmas alakja, akit mindenki elismer – és nemcsak katolikusok – jelentős életet élt meg. Ezzel a teherrel a vállán járta végig jelentős pályafutását…
„Emlékszem – folytatja visszaemlékezését Capovilla püspök – pápává választásának napján, a Szent Péter bazilika loggiáján állva – talán hat óra lehetett - a televíziók és a filmesek fényszórói elvakították őt, és ő, aki nagyon szerette látni az emberek arcát, most nem látott semmit. Csalódottan mondta nekem: „Éppen megfordultam, hogy a balkonról az Áldások Termébe menjek. Előttem vitték a feszületet és arról mintha maga Jézus szólt volna: „Angelino! Nevet és ruhát cseréltél, de ne feledd, hogy ha nem maradsz szelíd és alázatos szívű, mint én, akkor nem látsz semmit az egyház és a világ életéből. Vakon maradsz!”. „Igen, szelíd és alázatos szívű” - ezek voltak a pápa első szavai hozzám” – állítja egykori titkára.

Mondhatjuk, hogy az Istenről szóló hitelesebb beszéd igényével hívta egybe a zsinatot?
„Amikor a szolgálatába léptem, egy nagyon gyakorlatias és bölcs tanácsot adott nekem. Azt mondta: ’Sok bizalmas dolgot közlök veled, megosztom veled, hogy milyen döntéseket kell hoznom. Ha elégedett leszel ezekkel, mondjad csak meg nekem. De ha azokkal szemben fenntartásaid lennének, és egyáltalán nem lelkesítenének téged, ne mondjad el azt nekem, mert én magam kérdezlek majd arról’.
A zsinat kapcsán aztán megértettem ezt, mert amikor az első alkalommal említést tett róla, nem szóltam semmit. És a másodjára sem. Harmadszorra azonban már megkérdezte: „Hogyhogy? Szóltam neked erről az eseményről, hogy a Szentlélek mondta ezt belülről nekem és te nem feleltél semmit? Ezt válaszoltam: „Nem szóltam, mert Ön nem kérdezett”. „Nem, nem, más oka van! Tudod, én már öreg vagyok, és hogy ez egy hatalmas terv, amit én nem tudnék megvalósítani… Miért okoskodsz most úgy, mint egy főnök, aki asztalnál ülve egy tervről vitatkozgat.” Én erre nemmel válaszoltam. Szentatyám, amiről Ön most döntést hoz, az egy nagyon jó dolog és az egész emberiség javát szolgálja. Erre azt mondta: „Ami fontos, az nem „megvalósítani, megcsinálni…”, hanem „elfogadni” egy sugallatot, figyelmesnek lenni Isten iránt, aki arra hív téged, hogy együttműködjél vele, ez már önmagában egy nagy vállalkozás! Még ha csak meghirdetném is, már az is egy nagy esemény lenne”. Ez az első nagy tanítás, amit a pápa nekem adott.
A második pedig így hangzott: „Emlékezzél csak, én egy püspök vagyok. Úgy kell meghalnom, mint egy püspök. Ha valami súlyos dolog történne, azt világosan meg kell mondanod nekem”. Így jött el aztán az utolsó nagy beszélgetés vele, amikor így szóltam hozzá: „Szentatya, eljött az óra!”. Ő pedig ezt mondta: „Egy pillanat! Meg kell kérdezni az orvosokat!”. „Szentatya, már megkérdeztük őket”. Aztán így folytatta: „Hozzátok el nekem az Oltáriszentséget ünnepélyesen, legyenek itt a legelső munkatársaim, mindegyikkel beszélnem kell, hogy elbúcsúzzam tőlük, és hogy fogadalmat tegyenek a Zsinat folytatására, és hogy azt az Úr áldása koronázza majd.

Ami az utódlást illeti, azt Jézus már elrendezte. Ha valaki utánam másképpen cselekszik, nem számít semmit: mi csak egy bizonyos pontig számítunk. Isten, aki számít, aki fölhasznál bennünket, kicsi embereket, nagy vagy kicsi dolgokban, az egész emberiség javára” – fejezte be személyes visszaemlékezéseit Loris Francesco Capovilla nyugalmazott érsek, XXIII. János pápa egykori titkára.

(vl) VR