Loyolai Ignác és a felkeltett vágy

1521 pünkösd vasárnapján a francia tüzérség Navarrában tűz alá vette Pamplona citadelláját, és egy ágyúgolyó súlyosan megsebesítette az egyik baszk nemesembert, Inigo Lopez de Loyolát (1491-1556), aki a spanyol király szolgálatában állott. A sebesülés azonban véget vetett a becsvágyó nemes érvényesülésének. Sebesült lába, miatt hosszú ideig kellett feküdnie otthon, Loyolában a kastélyukban. Olvasnivalót kért, de csak Jézus élete volt kéznél egy karthauzi szerzőtől, Szász Rudolftól és egy Szentek élete. A sebesült először kedvetlenül lapozgatta őket, de aztán egyre jobban elámult, s végül egészen e művek hatása alá került. Maga adott később számot erről a sorsfordulót jelentő új, nagy élményről: ,,Amikor evilági gondolatokat forgattam magamban, ezek nagy örömömre voltak. De amint elfáradtam, és elterelődött róluk a figyelmem, kedvetlen lettem, és úgy éreztem, mintha teljesen kiszáradtam volna. Hanem amikor arra gondoltam, hogy mezítláb elzarándokolok Jeruzsálembe, és vad salátaféléken fogok élni, vagy egyéb önmegtagadásokat vállalok, ahogy a szenteknél olvastam, nemcsak addig találtam vigaszt, míg ezeknél a gondolatoknál időztem, hanem később is megelégedett és vidám maradtam, amikor már nem forogtak effélék a fejében. És megtanultam, mi a különbség a Sátán lelke és az Isten Lelke között. És ez volt az első elmélkedésem az isteni dolgokról.'' 

Tanult, zarándokolt, és Párizsban sikerült neki közösséget összekovácsolnia az első társakból, név szerint ezekből: Xavéri Ferenc, Petrus Faber, Diego Lainez, Simon Rodrigues, Nicolas Bobadilla, Alfonso Salmeron. Mind elvégezték Ignácnál a lelki gyakorlatot, és arra a következtetésre jutottak, hogy teljesen szakítanak a világgal, és a szegénység és a kereszt útjára lépnek. 1534. augusztus 15-én közös fogadalommal pecsételték meg szövetkezésüket Párizsban, a mártírok kápolnájában. 

Majd Rómába érve társaival együtt felajánlotta szolgálatait III. Pál pápának, és első szentmiséjét is itt mutatta be 1538 karácsonyán a Santa Maria Maggiore-bazilikában, a Jászol oltáránál. Itt latolgatták jövőjüket a párizsi magiszterek, akiket a nép "zarándok papok''-nak vagy "reform-papok''-nak nevezett el. S hosszas tanácskozás után elhatározták, hogy közösségüket fenntartják, és szerzetesrenddé alakítják át, amelynek Jézus Társasága - Societas Jesu lesz a neve. 1540. szeptember 27-én elkészült a Regimini Militantis Ecclesiae című ünnepélyes dokumentum, amellyel III. Pál pápa jóváhagyta az új alapítást. Ezzel elindult a jezsuiták nagy missziója.

Egy kő, egy ágyúgolyó szolgált indítékul ahhoz, hogy Inigo de Lopez a spanyol király szolgálatát fölcserélje Krisztusnak, az ég és föld Urának szolgálatával, és hogy Inigo lovagból Szent Ignác váljon. 

Nagy Sándor és a felkeltett tudásvágy

Arisztotelész tanítja Sándort

Makedón Fülöp király fia, Sándor rendkívül tehetséges és gyors felfogású volt. Írásban és olvasásban kiemelkedett társai közül. Szerette a zenét és a költészetet. Különösen a homéroszi eposzok nyűgözték le. Ennek nyomán a fegyverekkel való bánásban is kiemelkedett: kardforgatásban, gerelyhajításban és íjászatban. Testedzésben is kitűnt. Olyan gyorsan tudott futni, hogy barátai szerint indulhatott volna az olümpiai játékokon is. Ő azonban megvetést érzett a profi sportolók iránt. Azt mondta, hogy akkor indulna szívesen a játékokon, ha királyokkal kéne megmérkőznie. Tizenhárom éves korában Fülöp király úgy gondolta, hogy fiának gondosabb oktatásra van szüksége, ezért a jobbnál jobb tanítók közül Arisztotelészt választotta ki, aki elfogadta az ajánlatot, hogy Sándor tanulmányait felügyelje. A tanításra a Bermion-hegy lejtőjén miniakadémia jött létre Sándor taníttatására. Vele együtt olyan előkelő makedón fiatalok is tanultak, mint Ptolemaiosz, Héphaisztion vagy Kasszandrosz, akik később Sándor hadvezérei lettek. Sándornak és társainak Arisztotelész orvostudományt, filozófiát, etikát, vallási ismereteket, logikát és művészeteket tanított. Arisztotelésznek köszönhetően alakult ki Sándorban a homéroszi eposzok iránti szenvedély; különösen az Iliász állt közel a szívéhez, amelynek Arisztotelésztől kapott, jegyzetekkel ellátott példányát magával vitte keleti hadjárataira is. Arisztotelésznek a természettudományok és a föld végső határai iránt is sikerült felkeltenie Sándor kielégíthetetlen kíváncsiságát. Az ifjú Sándor egy ideig második apjaként tekintett tanítójára, aki felkészítette őt az életre, később azonban elhidegültek egymástól. Sándor tanulás iránti vágya és tudásszomja azonban felnőtté válásával cseppet sem hagyott alább.

A szülő és tanító szerepe, hogy felkeltse a tudás iránti vágyat, a tudásszomjat az ifjúban és annak életét a jó útra terelje.