Alacoque Szent Margit

Alacoque Szent Margit vizitációs nővér által (1647-1690) nyilatkoztatta ki az Úr Szent Szívének titkát. 1673. dec. 27-én megjelent neki Paray le Monialban (Franciaország), kimondhatatlan fényességben, miközben ezt hallotta:
"Isteni Szívem oly szenvedélyes szeretettel van eltelve az emberek iránt, hogy szeretetének lángját nem képes magában tartani. A te közvetítéseddel áradjon az emberekre."
E szavak után szívemet kérte, folytatja a Szent Margit naplójában:
"Kérleltem Őt, vegye, és el is vette, és saját imádásra méltó Szívébe süllyesztette, ahol engem, mint kis porszemecskét engedett meglátnom, mely e lángoló tűzben emésztődött. Aztán újból elővonta, mint Szív alakjában lobogó lángot, és azt mondta: "Íme, kedvesem, ez szeretetem értékes záloga. Tüzes lángjának egy gyönge kis szikráját zártam kebledbe, hogy szívként szolgáljon neked és életed utolsó pillanatáig, emésszen. Oldalad sebét újból lezártam, de a szenvedés mindvégig megmarad."
Ezzel az isteni Szeretet-szikrával, melyet Jézus Alacoque Szent Margit nővérnek adott, lángra lobbantotta a világot.

Ferenc pápa - katekézise

Október 9-én, szerdán délelőtt a pápa az egyház katolicitásáról elmélkedett. Mindenekelőtt mit jelent az, hogy katolikus? A görög „kath’olòn” szóból származik, ami azt jelenti, hogy a „teljesség szerinti”, vagy „egész szerinti”, azaz a teljesség. Milyen értelemben vonatkozik ez a teljesség az egyházra? Milyen értelemben mondjuk, hogy az egyház katolikus? – tette fel a kérdéseket a Szentatya, majd három pontban foglalta össze tanítását.

1. Először is az egyház katolikus, mert az a hely, az a ház, amelyben a teljes hitet hirdetik nekünk, amelyben mindenkinek felkínálják az üdvösséget, amelyet Krisztus hozott el számunkra. Az egyházban találkozunk Isten irgalmasságával, amely átalakít bennünket, mert jelen van benne Jézus Krisztus, aki az egyház számára a valódi hitvallást, a szentségi élet teljességét, a felszentelt papság hitelességét adja. Az egyházban mindenki megtalálja azt, ami szükséges a hithez, a keresztény élethez, ahhoz, hogy szentté váljunk, hogy minden térben és időben előre haladhassunk.

A pápa a család példájával illusztrálta mondanivalóját: a családban mindent megkapunk, ami lehetővé teszi, hogy növekedjünk, hogy éretté váljunk, hogy éljünk. Nem növekedhetünk egyedül, nem járhatunk egyedül, elszigetelve önmagunkat, hanem egy közösségben, egy családban tudunk növekedni. Az egyházban hallgathatjuk Isten Szavát, annak a bizonyosságában, hogy ez az az üzenet, amelyet az Úr nekünk ajándékozott; az egyházban találkozhatunk az Úrral a szentségekben: ezeken, mint nyitott ablakokon keresztül, meglátjuk Isten világosságát, olyan patakok, amelyekből magának Istennek az életéből meríthetünk. Az egyházban megtanulunk közösségben élni, ami az Istentől jövő szeretet. Ma mindenki megkérdezheti saját magától: hogyan élek én az egyházban? Hogyan fogadom be az ajándékokat, amelyeket az egyház nekem felkínál, hogy növekedjek, keresztényként egyre érettebbé váljak?

2. Másodszor az egyház katolikus, mivel egyetemes. Jelen van az egész világon és hirdeti az evangéliumot minden férfinak és nőnek. Az egyház nem egy elit csoport, nem csak néhány emberre vonatkozik. Az egyház senki elől nem zárkózik el, Krisztus az emberi nemzetség egyetemességéhez küldte el. Az egyetlen egyház jelen van legkisebb részeiben is. Mindenki mondhatja: az én plébániámon jelen van a katolikus egyház, mert szintén része az egyetemes egyháznak, rendelkezik Krisztus ajándékainak teljességével, a hittel, a szentségekkel, a szolgálattal; szeretetközösségben van a püspökkel, a pápával, nyitott mindenki számára, megkülönböztetés nélkül. Az egyház nem csak a harangtornyunk árnyékában van jelen, hanem átöleli a népek széles tömegét, akik ugyanazt a hitet vallják, ugyanabból az Eucharisztiából táplálkoznak, ugyanazok a pásztorok szolgálják őket. Szeretetközösségben érezzük magunkat minden helyi egyházzal, a világ minden kicsiny és nagy katolikus közösségével!

És azt is érezzük, hogy mindnyájan missziós küldetést kaptunk, akár kicsi, akár nagy közösséghez tartozunk, mindnyájunknak ki kell nyitnunk kapuinkat és ki kell lépnünk, hogy hirdessük az evangéliumot. Tegyük fel tehát a kérdést: mit teszek én, hogy közöljem másokkal az Úrral való találkozás örömét, az egyházhoz való tartozás örömét? A hitet hirdetni és arról tanúságot tenni nem kevesek ügye, hanem rám is, rád is, mindnyájunkra vonatkozik – hangsúlyozta Ferenc pápa.

3. Végül a harmadik gondolat: az egyház katolikus, mert „az összhang háza”, amelyben az egység és a különbözőség együttesen alkot gazdagságot. Gondoljunk csak a szimfóniára, amely azt jelenti, hogy összhang és harmónia, amelyben különböző hangszerek együtt szólalnak meg; mindegyik megőrzi félreismerhetetlen hangszínét, és jellemző hangzásaik közösen alkotnak összhangot. Azután van, aki vezeti őket, a karmester, és a szimfóniában mindenki „összhangban” zenél, de egyetlen hangszer sajátossága sem vész el, sőt a legmagasabb fokon jut érvényre.

Ez a szép kép azt mutatja, hogy az egyház olyan, mint egy nagy zenekar, amelyben az alkotóelemek különbözősége nem okoz konfliktust, szembenállást. Olyan változatosságról van szó, amely hagyja, hogy a Szentlélek összhangba olvassza; Ő az igazi „Mester”, Ő maga a harmónia. És most kérdezzük meg: közösségeinkben megéljük a harmóniát? Elfogadjuk egymást, elfogadjuk, hogy legyen egy jogos változatosság vagy arra törekszünk, hogy uniformizáljunk? Imádkozzunk a Szentlélekhez, hogy általa egyre inkább „katolikussá” váljunk – zárta szerda délelőtti katekézisét Ferenc pápa.

(vm) VR

Avilai Szent Teréz

Spanyolország kellős közepén, Avila fölött épúgy megállt az idő, mint Assziszi fölött, és ezt egyik szülötte, Cepeda Sanchez Alfonz és Ahumada Beatrix leánya, Nagy szent Teréz művelte vele. A régi város ma is olyan állapotban van, mint mikor ő meghalt. Hatalmas bástyák övezte várfalak, szorongó utcák és sikátorok. A szőlőkben két kolostor közül az egyik az ő zárdája. A Gondviselés állította meg az időt, jobban mondva az a hatás ami Terézt érte. Ez a lány, aki itt született, nagyságát jelzi az is, hogy a 16. század klasszikus spanyol írói között időrendben ő az első. Ugyanakkor a misztika lélektanának ő a legelső mestere és a lélektani teológiának mindvégig egyik legnagyobb és nélkülözhetetlen szerzője maradt. 1515 és 1582 között élt mindössze hatvanhét évet, melyből az utolsó ötvenet átbetegeskedett. Életműve, írásai és levelei olyanok mint egyetlen zenei alkotás, melynek magasba csapnak dallamai, kihallatszanak belőle heves és dallamos sikolyai, a felindultság, az Istenért lángolás.

Még nagyon fiatal volt, mikor azt hitték róla, már meg is halt és már gyertyát csepegtettek a szemére, amikor magához tért, fölkelt és elkezdett két fakorong-kerekű kordén utazni különböző alapításaiba. A sarutlan karmeliták új alapításait látogatja, a szomorúakat, hogy megvigasztalja kasztanyetet ragad s táncol egyet nekik. Máskor meg misztikus élmenyeit rója papírra, hogy Isten szentségét feltárja, akit bűneinkkel mélységesen megbántunk. Mert a bűn ez a kettő: a gőg, hogy merünk vétkezni Isten végtelen hatalmával szemben, másodszor pedig az, hogy  Isten szentségét ennek tudomásulvételére kényszerítjük.

Hét éves volt, amikor bátyjával a szentek életét olvasva, megszöknek hazulról, hogy a mórok  közé menjenek téríteni és ha kell a vértanúságot elnyerni, mert akkor egyenesen a mennyországba jutnak. Még ki sem jutottak a városból, amikor nagybátyja elkapta és haza vitte. Ezután remeték akartak lenni kertjükben. Különös, hogy első eszmélődései Isten felé irányultak. Majd a lovagregények ragadták el képzeletét. Anyja halálával édesapja a város tizenhárom kolostora közül az egyikbe, az Ágostonos-apácákhoz adta be. Innen betegsége miatt került haza, de lelkében megszületett a vágy, hogy a Megtestesülésről nevezett szegény karmelita kolostorba lép. 1533-as év egyik őszi reggelén belépett a kolostorba, ahol sokan voltak és laza volt a fegyelem. Ezért Szent József különös közbenjárását kérte. Első nagy megbetegedése 1536-ra esik, amikor négy napon át nem tért  magához, végtagjai kihűltek, felravatalozták és viaszt csepegtettek szemhéjára, hogy lezárják. Ekkor Szent József közbenjárására valamennyire felépült, de állandó szenvedései megmaradtak, ahogy a Gondviselés engedte. Nemcsak a maga életét akarta megszentelni, hanem a karmelita rend női- és férfiágáét is. Húsz éven át tartott útkeresése, küzdelme. 

Ezután új korszak kezdődött életében, a belső nagy kegyelmeké és látomásoké, amiket roppant aggodalmak között fogadott. Megírta annak az útnak teljes lélektanát, ami azokra várakozik, akik teljesen Istennek szentelték magukat. Azokét akik egy szemlélődő szerzeten át keresik és akarják megtalálni Istent. Így lett a misztikus lelki jelenségek szakértője, bölcs gyóntatók és lelki tanácsadók tanítványa. Ebben a szellemi munkában kitűnő társa akadt, Keresztes Szent Jánosban, aki a lelkiélet teológiáját tárta fel.

Teréz a karmelita rend reformjára kapott küldetést Istentől. Az eredeti szabályzatot önként elfogadó női zárdák alapításával foglalkozott. Nem kívánt a sarusoktól zárdákat elhódítani. A reform elérése végett igyekezett a férfi rendben tagokat megnyerni. Egy év múlva Yepes János Mátyás testvér megalapította az első sarutlan férfi kolostort, aki a Keresztről Nevezett Jánosnak kezdte hívatni magát. Gyorsan új férfi zárdák keletkeztek és ez kiváltotta a sarusok nemtetszését. Hosszas, évtizedes harc keletkezett, mert a két elkötelezett és követőik élete ellentmondott koruknak. Ezért Terézt is kizárták, nem érte meg a karmelita rend nyugvópontját. Egy látomásban azonban Jézus így vigasztalta meg: „Te annyira szeretsz, hogy egyedül éretted is érdemes lett volna megteremtenem a világot...”

"Ha Jézus Krisztus mint jó barát és jóságos vezető ott van mellettünk, akkor mindent el tudunk viselni. Ő mindig kész rajtunk segíteni, és bennünket támogatni, senkit el nem hagy: egyszóval igazi és őszinte barátunk."

ASSISI SZENT FERENC

ASSISI SZENT FERENC

Isten dalnokának nevezett Ferenc 1182-ben született. Fényes jövő állt előtte. Azonban Krisztus kegyelme szíven találta, és ekkor elhagyva mindenét, a szegény Krisztus követőjeként élt. Kortársaival  beláttatta, hogy az ember csak a szeretetből végzett jó cselekedetei érdemét és kiosztott alamizsnát viszi magával halálakor, ezekért kap majd az Úrtól jutalmat és méltó viszonzást. A világ egyik legboldogabb embereként halt meg 1226. október 3-án. Lelkületéről tanúskodik az alábbi imája is.


Uram, adj türelmet,
Hogy elfogadjam amin nem tudok változtatni,
Adj bátorságot, hogy megváltoztassam,
Amit lehet, és adj bölcsességet,
Hogy a kettő között különbséget tudjak tenni.

Uram, tégy engem békéd eszközévé,
hogy szeressek ott, ahol gyűlölnek,
hogy megbocsássak ott, ahol megbántanak,
hogy összekössek, ahol széthúzás van,
hogy reménységet keltsek, ahol kétségbeesés kínoz,
hogy fényt gyújtsak, ahol sötétség uralkodik,
hogy örömet hozzak oda, ahol gond tanyázik.


Ó Uram, segíts meg, hogy törekedjem,
nem arra, hogy megvigasztaljanak, hanem hogy én vigasztaljak,
nem arra, hogy megértsenek, hanem arra, hogy én megértsek,
nem arra, hogy szeressenek, hanem hogy én szeressek.

Mert aki így ad, az kapni fog,
aki elveszíti magát, az talál,
aki megbocsát, annak megbocsátanak,
aki meghal, az fölébred az örök életre.
Amen.

Jézus Krisztus élő képmása volt

Vianney Szent János Lyon mellett született 1786. május 8-án, földműves családban. Sok nehézséget kellett leküzdenie, míg 1815-ben pappá szentelhették. Egy félreeső, nyomorúságos faluiba, Arsba helyezték, ahol a plébániát csodálatra méltó módon kormányozta, és  emelte fel prédikációivel, önmegtagadásával, imádságával és szeretetével. A szentéletű pap Isten embere, a Szentlélek titokzatos karizmatikusa, Jézus Krisztus élő képmása volt Arsban. Ezzel magyarázható, hogy az emberek özönlöttek hozzá, mert az emberek keresik az Istent, csak gyakran nem találják. De aki résztvett szentmiséjén, betért gyóntatószékébe, az biztosan rátalált Istenre. Vianney Szent János a gyóntatószék foglya volt, megáldva a lélekbelátás képességével,  előtte nem maradt rejtve a bűn. Naponta 16-18 órákat gyóntatott, a zarándokok 30-60 órákat várakoztak „üdvöthozó” gyóntatószéke előtt a templomban, mely nyáron gőzfürdő, télen jégverem volt. Tapasztalatból tudta, hogy a kegyelem időhöz kötött, ha elmúlik az órája, nem tér többé vissza, így alkalomadtán szó szerint „röptében” fogta el a lelkeket. Ami őt igazi örömmel töltötte el, a lelkeknek Istenhez való megtérése volt.

Életében jelen volt a szenvedés, de örömmel viselte a keresztet. Gyakran megalázták, vádolták igazságtalanul, olykor még paptestvérei is, de ő jézusi alázattal fogadta mindezt, mert „szeretve szenvedett”. Szenvedéseit kemény önmegtagadásokkal tetézte, durva deszkán aludt, főtt krumplival táplálkozott, sokat böjtölt, napi alig két órát aludt. Igazi aszkéta életet élt... és tette mindezt Isten és ember iránti szeretetből. Kicsinynek, semminek, tudatlannak tartotta magát, de a mindenható Isten mégis őt használta fel, látnokot és csodatévőt nevelt belőle és szentté tette őt. Ritkán volt alázatos, sőt megalázott embernek ekkora dicsőségben része.

A szentéletű pap maga volt a megtestesült imádság, papi mivoltát teljes tudatossággal élte meg. Ő mondotta: „Az embernek az a hivatása és feladata, hogy imádkozzék és szeressen. Ha imádkoztok és szerettek, íme, ez az ember boldogsága itt a földön... Fiacskáim, a ti szívetek kicsi, de az imádság majd kitágítja, és képessé teszi arra, hogy szeresse Istent. Az imádkozás azt eredményezi, hogy már előre megízleljük a mennyországot, hogy a mennyországból is eljusson már valami hozzánk. Soha sincs imádság az édes vigasz utóíze nélkül.”

A papi hívatásról ezt mondta: „Oh, mily nagy dolog papnak lenni! A pap nem fogja soha megérteni méltóságának fönségét...ha megértené...szörnyethalna, éspedig nem az ijedelem, hanem a szeretet következtében!”

A szentéletű pap 1859. augusztus 4-én halt meg Arsban. Épen maradt teste plébániája oltáránál várja a boldog feltámadást. Őt bizonyságként állította az Úr minden korok papjai és hívei elé, tanúsítva, hogy az igazi krisztusi élet megélése nem lehetetlenség, ellenkezőleg, követendő példa.

Krisztussal azonosuló ember

Aurelius Augustinus sötétbarna pún fiúcska 354-ben született a numídiai Tagastéban. Édesapja pogány, édesanyja keresztény asszony. Szülővárosától délre eső Madaurában retorikát tanul, akiben a lángész és lángoló érzékek korán ébredeztek. A társaságkedvelő fiú könnyelműen él, sok szomorúságot okozva édesanyjának. Mai értelemben vett középiskoláit 17 éves korában befejezte. Atyai ismerőse anyagilag támogatta, hogy a Karthágóban tanuljon-tanítson, és pályafutását készítse elő. Ott a színházban leli örömét, valamint a szerelemben. 372-ben megszületik fia, Adeodatus. Keresni kezd tehát, kezébe véve a Szentírást, de azt egyszerű stílusa miatt félre is teszi. Ott belevetette magát a manicheizmus szektába, amely azt vallotta, hogy a test vétkei nem számítanak, majd a lélek úgyis kiszabadul belőle. Valami több után vágyódva, elkezdi olvasni Cicero, Hortensius című művét, mely fordulópontot jelent életében. „Akkor úgy láttam, hogy a Szentírást Cicero nagyszerű könyvével egy napon említeni sem lehet. Tudós gőgömnek nem tetszett benne a szerénység, viszont értelmem nem tudott behatolni mélységeibe.” Kilenc év után kiábrándult az eretnekségből. Elhagyta Karthágót és Rómába utazott. Iskolát nyitott, de belebukott. Barátai segítségével 384-ben elnyerte a milánói szónoklattani tanszéket. 

Tekintélyes állásban, édesanyja és szeretteivel körülvéve is boldogtalan. Viszont Szent Ambrus kifinomult nyelvezetét hallgatva, akaratlanul is lelkébe hatolnak a hit igazságai. Nagy kétségek között vergődve találkozott Szent Ambrussal. A nagy püspök beszédei krízist váltottak ki benne, amely végül is megtéréséhez vezetett. „Jóllehet magyarázatait nem iparkodtam megjegyezni, hanem csak előadási módjára figyeltem - nem hittem, hogy van hozzád ösvényünk, s így csak hiábavalósággal törődtem -, a kifejezések, melyeket szerettem, bevezették lelkembe a tartalmat is, amellyel egyébként nem törődtem, de nem tudtam őket egymástól külön rekeszteni. S míg készséges lélekkel azt iparkodtam felfogni, milyen választékosan beszél, együtt az is besurrant lelkembe, milyen igazat beszél. És pedig fokozatosan.” Ekkor ismeri fel, ahhoz, hogy eljusson Krisztus igazi valójához, neki is meg kell alázkodnia. Kezébe vette a Szentírást, és Szent Pál leveleit mohón olvasta. Végül is szelleme, értelme megtisztítása megtörtént. Elfogadta a hitigazságokat, a megváltó utat és azokat más emberi okoskodással össze nem vegyítette. Ellenben „ott, ahol megszűkült” a megváltó út, vonakodott járni rajta. Hátra volt még akarata megtisztulása. A végső igazság elfogadása azért nehéz, mert megköveteli az embertől az egzisztenciális választ, akaratának, erkölcsi életének teljes meghódolását. Csak ha ez elkezdődik, tisztul meg a lelki és testi rész az emberben. Néhány neves ember megtérése bátorítóan hatott rá, és megfogalmazta magának: Te nem tudnád megtenni, amit ezek tudnak? És a Római levél 13,13-ban megkapta a döntést. Félévet készül a keresztségre és 387. árpilis 25-ére virradó nagyszombat éjszakáján fiával együtt Ambrus megkeresztelte. E megtért ember Krisztussal azonosult, gyümölcsöző élete által lett az, akit Szent Ágoston néven ismer a világ.