Ferenc pápa üzenete a 2015. évi missziós világnapra

"Menjetek, tegyetek tanítványommá minden népet!" – mondta Jézus tanítványainak. E felhívást követik a világ számos országában tevékenykedő misszionáriusok, akiknek célja Krisztus tanításának továbbadása az egész földkerekségen. Az Egyház 1926 óta minden év október harmadik vasárnapján megtartja a világmisszió napját. Október 18-án a magyar templomokban is a missziókért és a hithirdetőkért imádkoznak, és a perselypénzt az evangelizáció javára fordítják. A missziós világnapra Ferenc pápa üzenettel fordult a hívekhez, melyet mellékelten küldünk.
 

A 2015. évi Missziós Világnapot a Megszentelt Élet Évének keretében tartják meg, s ebből nyer ösztönzést az imára és az elmélkedésre. Valóban: ha minden megkeresztelt ember arra kapott meghívást, hogy tanúságot tegyen Urunkról, Jézusról és hirdesse az adományként kapott hitet, ez különösen is igaz az Istennek szentelt életet élő személyekre, mivel a megszentelt élet és a misszió között szoros a kapcsolat. Jézus követése, amely meghatározta a megszentelt élet létrejöttét az Egyházban, válasz a hívásra, hogy vegyük fel a keresztet és kövessük Őt, vegyünk példát arról, ahogyan ő átadta magát az Atyának, ahogyan előttünk járt a szolgálat és a szeretet tetteivel, ahogyan elveszítette életét, hogy újra megtalálja azt. És minthogy Krisztus egész élete missziós jellegű, az Őt szorosan követő férfiak és nők teljes mértékben magukra öltik ezt a jellegzetességét.

A missziós dimenzió, amely az Egyház természetének velejárója, benne rejlik a megszentelt élet minden formájában¸ és el nem hagyható belőle anélkül, hogy a karizma csorbát ne szenvedne ezáltal. A misszió nem erőszakos térítés vagy puszta stratégia: a misszió a hit „nyelvtanához” tartozik, elválaszthatatlan tőle annak számára, aki meghallja a Szentlélek hangját, amint felszólítja: „Gyere!” és „Menj!”. Aki Krisztust követi, az mindenképpen misszionáriussá válik és tudja, hogy Jézus „vele együtt jár, vele együtt beszél, vele együtt lélegzik, vele együtt dolgozik. A missziós feladat közben érzi maga mellett az élő Jézust” (Evangelii Gaudium, 266).

A misszió nem más, mint szenvedélyesen szeretni Jézus Krisztust és ugyanakkor szenvedélyesen szeretni az embereket. Amikor megállunk imádkozni a keresztre feszített Jézus előtt, felismerjük szeretetének nagyságát, amely méltóságot kölcsönöz nekünk és támogat bennünket. Ugyanakkor érezzük, hogy a szeretet, amely átszúrt szívéből árad, Isten egész népére és az egész emberiségre kiterjed, és ebből értjük meg, hogy Ő fel akar használni bennünket is, hogy egyre közelebb kerüljön szeretett népéhez (vö. uo., 268) és mindazokhoz, akik őszinte szívvel keresik őt. Jézus missziós parancsa: „Menjetek!” vonatkozik az Egyház mindig megújuló missziós feladataira és helyzeteire. Az Egyházon belül mindenki meg van hívva az Evangélium hirdetésére életünk tanúságtételével. Különösképpen a megszentelt életet élőkre vonatkozik, hogy hallgassák a Szentlélek hangját, amely arra hívja őket: jussanak el a missziók nagy peremvidékeihez, olyan emberek közé, akikhez még nem jutott el az Evangélium.

Az Ad gentes zsinati határozat kihirdetésének ötvenedik évfordulója arra szólít fel bennünket: olvassuk el újra és gondoljuk végig ezt a dokumentumot, amely jelentős missziós lendületet adott a megszentelt élet intézményeiben. A szemlélődő közösségekben Lisieux-i Szent Teréz alakja került előtérbe és szólította meg a szerzeteseket. Ő a missziók védőszentje: az ő személye mutatja meg a bensőséges kapcsolatot a szemlélődés és a misszió között. A világban tevékenykedő számos szerzetesrend számára a II. Vatikáni Zsinat hozott missziós szemléletet, amely rendkívüli módon nyitott az ad gentes missziók irányába, és gyakran egybekapcsolódott ez a távoli, az evangelizáció során megismert országokból és kultúrákból érkező testvérek befogadásával ezekbe az intézményekbe: mára már elterjedt az „interkulturalitás” a megszentelt életben. Éppen ezért sürgető, hogy a misszió eszményét visszahelyezzük középpontjába, Jézus Krisztusba, aki azt kívánja, hogy teljesen adjuk oda önmagunkat az Evangélium hirdetéséért. Ezzel kapcsolatban nem létezhetnek kompromisszumok: az, aki Isten kegyelméből befogadja a missziót, az hivatott a misszióért élni. Ezeknek az embereknek a számára, a világ sokféle perifériáján, Krisztus hirdetése az ő követésének módjává válik és ő kárpótolja őket fáradozásaikért és nélkülözéseikért. Minden törekvés, hogy valakit eltérítsenek ettől a hivatásától, még ha nemes lelkipásztori, egyházi vagy humanitárius igényből fakadó szándék vezérli is, nem egyeztethető össze az Úr személyes hívásával, hogy valaki az Evangéliumot szolgálja. A missziós intézményekben a képzést végzőknek a feladata, hogy világosan és becsülettel rámutassanak az élet és a cselekvés ezen távlatára, és hogy hitelesen végezzék el a valódi missziós hivatással rendelkezők kiválasztását. Főként a fiatalokhoz fordulok most, akik még képesek a bátor tanúságtételre és nagylelkű vállalkozásokra, olykor szemben haladva az árral is: ne engedjétek, hogy elvegyék tőletek a valódi misszió álmát, Jézusnak olyan követését, amely a teljes önátadással jár. Lelkiismeretetek titkos mélyén tegyétek fel magatok számára a kérdést, miért választottátok a missziós szerzetesi hivatást és mérjétek fel, hogy készek vagytok-e elfogadni mint szeretetből fakadó adományt az Evangélium hirdetésének szolgálatában. Ne feledjétek, hogy az Evangélium hirdetése, még mielőtt az azt nem ismerők szüksége volna, a Mestert szerető ember szükséglete!

Napjainkban a missziónak szembe kell néznie a kihívással, hogy minden nép szükségét érzi a saját gyökereihez való visszatérésnek és saját kultúrája megőrzésének. Meg kell ismernünk és tisztelnünk kell más hagyományokat és filozófiai rendszereket is, és el kell ismernünk minden nép és minden kultúra számára a jogot, hogy saját hagyományából merítsen erőt Isten misztériuma megértéséhez és Jézus Evangéliumának befogadásához, amely a kultúrák számára fényt jelent és egyben az erőt, amely képes átalakítani ezeket.

Ennek az összetett helyzetnek a tükrében feltesszük a kérdést: „Kiknek szól elsősorban az Evangélium hirdetése?” A válasz világos, és magában az Evangéliumban bukkanhatunk rá: a szegényeknek, a kicsinyeknek, a betegeknek, azoknak, akiket gyakran lenéznek és elfelednek, azoknak, akik nem tudják viszonozni (vö. Lk 14,13-14). Az az evangelizáció, amely elsősorban őfeléjük fordul, Isten országának a jele, amelyet Jézus akart elhozni a számunkra: „Egyértelműen állítanunk kell, hogy elszakíthatatlan kapcsolat van hitünk és a szegények között. Soha ne hagyjuk őket magukra!” (Evangelii gaudium, 48). Ennek különösen is világosnak kell lennie azon személyek számára, akik a missziós megszentelt életben élnek. A szegénységi fogadalommal azt választják, hogy Krisztust követik ezen preferenciájában, nem ideológiailag, hanem úgy, ahogyan ő tette: azonosulva a szegényekkel, együtt élve velük a mindennapi élet esetleges körülményei között, lemondva mindenfajta hatalom gyakorlásáról, hogy a legutolsók testvérei lehessenek s hogy elvigyék számukra az Evangélium örömének tanúságát és az Isten szeretetének kifejeződését.

A keresztény tanúságtétel érdekében, hogy az Atya szeretete megmutatkozzék a kicsinyek és a szegények között, a megszentelt életet élőknek elő kell segíteniük, hogy a világi hívők is jelen legyenek a missziós szolgálatban. Már a II. Vatikáni Zsinat kijelentette: „A világi hívek működjenek együtt az Egyházzal az evangélium hirdetésében, és mint tanúságtevők és élő eszközök vegyenek részt az Egyház üdvösségszerző küldetésében” (Ad gentes, 41). Szükséges, hogy a misszionárius szerzetesek egyre bátrabban megnyíljanak azok felé, akik készek velük együttműködni, akár csak rövidebb időszakokra is, hogy tapasztalatot szerezzenek ezen a területen. Ezek a testvéreink arra vágynak, hogy osztozzanak a keresztségben kapott missziós hivatásukban. A missziók házai, szervezetei olyan természetes csatlakozási pontok, ahol fogadni lehet őket, és emberi, lelki és apostoli támogatást lehet nyújtani számukra.

Az Egyház missziós intézményei és művei teljes mértékben azoknak a szolgálatában állnak, akik nem ismerik Jézus Evangéliumát. Hogy ezt a célt hatékonyan meg lehessen valósítani, szükségük van a szerzetesek karizmájára és missziós elkötelezettségére, ugyanakkor a megszentelt életet élőknek is szüksége van a szolgálat szervezetére, amely Róma püspöke részéről a koinonia (szeretetközösség) biztosításának kifejezése, hogy az együttműködés és a szinergia (összedolgozás) a missziós tanúságtétel részét képezzék. Jézus azt mondta, hogy a tanítványok egysége a feltétele annak, hogy a világ higgyen (vö. Jn 17,21). Ez az összetartás nem jelenti a jogi-szervezeti alárendeltséget bizonyos intézményekkel szemben, vagy a sokféleséget ösztönző Lélek fantáziájának lefojtását, hanem arra szolgál, hogy hatékonyabb legyen az evangéliumi üzenet átadása és közös szándék formálódjon, ami ugyancsak a Lélek gyümölcse.

Péter utódának Missziós Műve az egyetemes apostoli küldetés látóhatárát jelenti. Ezért szüksége van a megszentelt élet számos karizmájára, hogy ezen a széles horizonton végezze az evangelizációt, kellő jelenlétet biztosítva a határokon és a már elért területeken.

Kedves testvéreim, a misszionárius szenvedélyének középpontja az Evangélium. Szent Pál ezért mondhatta: „Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot” (1 Kor 9,16). Az Evangélium az öröm, a felszabadulás, az üdvösség forrása minden ember számára. Az Egyház tudatában van ennek az ajándéknak, ezért nem fárad bele, hogy szüntelenül hirdesse mindenkinek azt, „ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk” (1 Jn 1,1). Az Ige szolgáinak – a püspököknek, papoknak, szerzeteseknek és világiaknak – az a küldetése, hogy mindenkit kivétel nélkül személyes kapcsolatba hozzanak Krisztussal. Az Egyház missziós tevékenységének hatalmas területén minden megkeresztelt ember hivatásának része, hogy személyes helyzetének megfelelően a lehető legjobban megélje a missziót. Erre az egyetemes hivatásra adott nagyvonalú választ kínálnak fel a megszentelt életet élő férfiak és nők, intenzív imaéletükkel, az Úrral és megváltó művével tartott szoros kapcsolatukkal.

Miközben Szűz Mária, az Egyház édesanyja és a missziós lelkület példaképe szeretetébe ajánlom mindazokat, akik az Evangélium hirdetésén fáradoznak, akár ad gentes, vagyis távoli népek között, akár saját területükön, bármilyen életállapotban, szívből adom mindnyájatokra apostoli áldásomat.

Vatikán, 2015. május 24., Pünkösd ünnepén

FERENC pápa

Missziós világnap - Ferenc pápa üzenete

Kedves Testvéreim! Ebben az évben a missziós világnapot a Hit évének vége felé ünnepeljük, amely fontos alkalom arra, hogy megerősödjön barátságunk az Úrral és mint az evangéliumot bátran hirdető Egyház megerősödve folytassuk utunkat. Ebben a távlatban szeretnék felvetni néhány gondolatot. 1. A hit Isten értékes ajándéka, amely megnyitja elménket, hogy meg tudjuk ismerni és szeretni tudjuk Őt. Kapcsolatba akar lépni velünk, hogy részesítsen bennünket az Ő saját életében, hogy életünknek teljesebb értelmet adjon, jobbá és szebbé tegye. Isten szeret minket! A hit viszont azt kéri, hogy befogadjuk, tehát személyes válaszunkat kéri, a bátorságot, hogy Istenre bízzuk magunkat, az Ő szeretetét éljük meg, és hálásak legyünk végtelen irgalmáért. Ez nem csupán keveseknek fenntartott, hanem nagylelkűen felkínált ajándék. Mindenkinek meg kellene tapasztalnia azt az örömet, hogy érzi, Isten szereti őt, vagyis az üdvösség örömét! Olyan ajándék ez, amit nem tarthatunk meg csak saját magunknak, hanem meg kell osztanunk. Ha csak magunknak akarjuk megtartani, akkor elszigetelt, terméketlen és beteg keresztények leszünk. Az evangélium hirdetése hozzátartozik ahhoz, hogy Krisztus tanítványai vagyunk, és állandó elkötelezettséget jelent, mely élteti az egész Egyházat. „A missziós lendület világos jele egy egyházi közösség érettségének” (XVI. Benedek, Verbum Domini apostoli buzdítás, 95). Minden közösség akkor „felnőtt”, amikor megvallja hitét, örömmel ünnepli azt a liturgiában, megéli a tevékeny szeretetet és szüntelenül hirdeti Isten igéjét, kilépve saját háza tájáról, hogy elvigye a „perifériákra” is, különösképpen azoknak, akiknek még nem volt alkalmuk megismerni Krisztust. Hitünk szilárdságának mértéke egyéni és közösségi szinten abban is megmutatkozik, hogy mennyire tudjuk átadni másoknak, terjeszteni, szeretetben megélni, tanúságot tenni róla mindazoknak, akikkel találkozunk és együtt járjuk az élet útját. 2. A Hit éve, ötven évvel a II. Vatikáni Zsinat kezdete után, az egész Egyházat ösztönzi, hogy megújult tudatossággal legyen jelen a mai világban, és a népek, nemzetek közötti missziójában. A missziós tevékenység nemcsak bizonyos földrajzi területek kérdése, hanem népeket, kultúrákat, konkrét személyeket érint, mivel a hit „határvonalai” nemcsak helyeken és emberi hagyományokon, hanem minden ember szívén keresztül húzódnak. A II. Vatikáni Zsinat különösképpen hangsúlyozta, hogy a missziós feladat, a hit határainak kitágítása minden megkeresztelt ember, minden keresztény közösség sajátja: „Mivel Isten népe közösségekben, főként plébániai és egyházmegyei közösségekben él s ezekben válik láthatóvá, ezeknek is feladata a tanúskodás Krisztusról a nemzetek előtt” (Ad Gentes kezdetű dekrétum, 37). Minden egyes közösség arra hivatott tehát, hogy magáévá tegye azt a küldetést, amit Jézus az apostolokra bízott: legyenek tanúi „Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig” (ApCsel 1,8), s ne úgy tegyék ezt mintha a keresztény élet másodlagos oldala lenne, hanem mint annak lényegi eleme. Mindannyian arra vagyunk meghívva, hogy a világ útjait együtt járjuk a többi testvérrel, megvallva és tanúságot téve Krisztusba vetett hitünkről, evangéliumának hirdetőiként. Arra hívom a püspököket, a papokat, a papi és pasztorális tanácsokat, az Egyházban felelős valamennyi személyt és csoportot, hogy a pasztorális és képzési programokban helyezzék előtérbe a missziós dimenziót. Érezzék, hogy apostoli elkötelezettségünk nem teljes, ha nincs meg benne az az elhatározás, hogy „tanúságot tegyünk Krisztusról a nemzetek előtt”, minden nép előtt. A missziós jelleg nem csupán „program” a keresztény életben, hanem paradigma is, mely a keresztény élet minden aspektusára vonatkozik. 3. Az evangelizációs tevékenység gyakran nemcsak a keresztény közösségen kívül, hanem azon belül is akadályokba ütközik. Olykor alábbhagy a lendület, az öröm, a bátorság, a remény Krisztus üzenetének mindenki felé való hirdetésében és abban, hogy segítsük korunk emberét, hogy találkozzon Vele. Néha még azt is gondolják, hogy az evangélium igazságának átadása sérti a szabadságot. VI. Pál megvilágosító szavakat mond erre vonatkozóan: „semmit sem szabad testvéreinkre kényszerrel ráerőszakolni. De semmiképpen sem megsértése a vallásszabadságnak, sőt éppen annak tiszteletben tartása, ha előadjuk az evangéliumi igazságot és a Jézus Krisztusban való üdvösséget, és az illetőre saját magára bízzuk, hogy ezek után szabadon mit választ” (Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, 80). Mindig bátran, örömmel és a másikat tiszteletben tartva kell felkínálnunk a Krisztussal való találkozást, evangéliumának hordozóivá válva. Jézus közénk jött, hogy megmutassa az üdvösség útját, és ránk is bízta azt a küldetést, hogy megismertessük mindenkivel a föld végső határáig. Gyakran látjuk, hogy az erőszak, a hazugság, a téves eszmék kerülnek előtérbe és ezeket hirdetik. Sürgetően fontos, hogy igehirdetéssel és tanúságtétellel felragyogtassuk korunkban az evangéliumi helyes életet, és tegyük ezt meg az Egyházon belülről elindulva. Mert ebben az összefüggésben fontos, hogy sose felejtsük el a minden igehirdető számára alapvető elvet: az Egyház nélkül nem lehet Krisztust hirdetni. Az evangelizáció sohasem elszigetelt, egyéni, magántevékenység, hanem mindig egyházi. VI. Pál írta, hogy „ha valahol egészen eldugott helyen egy ismeretlen igehirdető, katekéta vagy lelkipásztor hirdeti az evangéliumot, összegyűjti néhány hívét, vagy kiszolgáltatja a szentségeket, akkor is mindig az Egyház nevében cselekszik.” (…) „küldetését nem önkényesen gyakorolja, nem valami magánsugallatot követ, hanem egységben van az Egyház küldetésével és az Egyház nevében cselekszik” (uo. 60). És ez erőt ad a missziónak, minden misszionáriust és igehirdetőt megerősít, hogy soha sincs egyedül, hanem tagja az egyetlen Testnek, melyet a Szentlélek éltet. 4. Korunkban az elterjedt mobilitás és az új médiákon keresztül könnyűvé vált kommunikáció következtében a népek, az ismeretek és a tapasztalatok elvegyültek egymással. Munka miatt egész családok költöznek egyik kontinensről a másikra. A szakmai és kulturális tapasztalatcsere, a turizmus és ehhez hasonló tevékenységek az emberek nagymértékű mozgását indítják be. Néha még a plébániai közösségeknek is nehéz biztosan tudniuk, hogy ki él ideiglenesen és ki tartósan azon a területen. Ezen kívül a hagyományosan keresztény térségek egyre nagyobb részén növekszik a nem hívők száma, akik közömbösek a vallás iránt, vagy másfajta hitvilágban élnek. Az sem ritka, hogy jó néhány megkeresztelt ember olyan életutat választ, amely eltávolítja őt a hittől, és így szüksége van „új evangelizációra”. Mindehhez hozzájön az a tény is, hogy az emberiségnek egy jelentős részéhez még nem jutott el Jézus Krisztus örömhíre. Olyan válságidőszakban élünk, amely életünk különböző területeit érinti, nem csak a gazdaságot, pénzügyeket, az élelmiszer-biztonságot, a környezetet, hanem az élet mély értelmét és az alapvető értékeket is, amelyek éltetik azt. Az emberi együttélést is feszültségek és konfliktusok jellemzik, amelyek bizonytalanságot okoznak és megnehezítik a tartós béke megteremtését. Ebben az összetett helyzetben, amikor a jelen és a jövő látóhatárán fenyegető felhők látszanak, még sürgetőbb, hogy bátran vigyük Krisztus evangéliumát az élet minden területére. Ez a remény, a kiengesztelődés, a közösség hirdetése, Isten közelségének, az Ő irgalmának, üdvösségének hirdetése és annak, hogy Isten szeretetének hatalma le tudja győzni a rossz sötétségét és képes a jó útján vezetni az embert. Korunk emberének biztos fényre van szüksége, amely bevilágítja útját, és ezt csak a Krisztussal való találkozás tudja megadni. Vigyük ennek a világnak tanúságtételünkkel, szeretetünkkel a hitből kapott reményt! Az Egyház missziós tevékenysége nem prozelitizmus, hanem tanúságtétel az életről, amely megvilágítja az utat, reményt és szeretet hordoz. Az Egyház – újra elismétlem – nem segélyszervezet, nem vállalkozás vagy civil szervezet, hanem emberek közössége, akiket a Szentlélek éltet, akik megélték és megélik, milyen csodálatos találkozni Jézus Krisztussal, és szeretnék megosztani ezt a mély örömöt, az üdvösség üzenetét, melyet az Úr hozott nekünk. Maga a Szentlélek vezeti az Egyházat ezen az úton. 5. Szeretnék bátorítani mindenkit, hogy Krisztus örömhírének hordozója legyen, és különösen hálás vagyok a misszionáriusoknak, a fidei donum papoknak, a szerzeteseknek és – az egyre több – világi hívőnek, akik befogadva az Úr hívását, elhagyják hazájukat, hogy más területen, más kultúrában szolgálják az evangélium terjedését. De szeretném kiemelni a fiatal egyházak nagylelkű elköteleződését is, amellyel maguk is küldenek misszionáriusokat a nehézségben lévő egyházaknak – nem ritkán ősi keresztény egyházaknak –, és azt a frissességet, lelkesedést viszik oda, ahogyan ők élik meg a hitet, amely megújítja az életet és reményt ad. Ebben az egyetemes távlatban élni – válaszolva a Jézustól kapott küldetésre: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket” (Mt 28, 19) – gazdagodást jelent minden részegyház, minden közösség számára, és misszionáriusokat adni soha sem veszteség, hanem nyereség. Kérem mindazokat, akik erre éreznek hívást, hogy életállapotuk szerint nagylelkűen válaszoljanak a Lélek hangjára, és ne féljenek nagylelkűnek lenni az Úrral. Arra hívom a püspököket, a szerzetes családokat, a közösségeket és minden keresztény társulást is, hogy széles látókörűen és gondos megkülönböztetéssel támogassák az ad gentes missziós hivatásokat és segítsék azokat az egyházakat, akiknek papokra, szerzetesekre és világiakra van szükségük a keresztény közösség megerősítéséhez. És ennek a figyelemnek meg kellene lennie azok között az egyházak között is, amelyek egy térségben vannak, vagy ugyanahhoz a Püspöki Konferenciához tartoznak: fontos, hogy a hivatásokban gazdagabb egyházak nagylelkűen segítsék azokat, amelyek a kevés hivatás miatt szenvednek. Buzdítom a misszionáriusokat, különösen a fidei donum papokat és a világiakat, hogy örömmel éljék meg értékes szolgálatukat azokban az egyházakban, ahová küldték őket. És vigyék örömüket és tapasztalatukat azokba az egyházakba, ahonnan származnak, emlékezve, ahogy Pál és Barnabás első missziós útjuk végén „elbeszélték, mi mindent tett az Isten általuk, s hogy a pogányok előtt is kitárta a hit kapuját” (ApCsel 14,27). Ők – a fiatal egyházak frissességét hozva – a hit egyfajta „visszaadásának” eszközeivé válhatnak, hogy az ősi keresztény gyökerű egyházak újra felfedezzék a lelkesedést és a hit megosztásának örömét, amely kölcsönösen gazdagít az Úr követésének útján. Róma püspöke, püspök testvéreivel együtt, szerető gondoskodással fordul minden helyi egyház felé. E gondoskodás különleges módon valósul meg a Pápai Missziós Művek elkötelezettségében, amelynek célja, hogy minden megkeresztelt emberben és minden közösségben éltesse és elmélyítse a missziós tudatot. Egyrészt felhívja a figyelmet az alapos missziós képzés fontosságára Isten egész népének körében, másrészt segíti, hogy a keresztény közösségek felajánlják segítségüket az evangélium terjesztéséhez a világban. Végül pedig azokhoz a keresztényekhez szólok, akiknek – a világ különböző részein – nehézségekbe ütközik hitük nyílt megvallása, és nincs elismert joguk annak méltó megéléséhez. Ők a mi testvéreink, bátor tanúságtevők – még többen vannak, mint az első századok vértanúi –, akik apostoli állhatatossággal viselik el az üldöztetés jelenlegi különböző formáit. Nem kevesen közülük az életüket is kockáztatják azért, hogy hűségesek maradjanak Krisztus evangéliumához. Szeretnék biztosítani mindenkit, minden családot és közösséget, akik az erőszaktól és a vallási türelmetlenségtől szenvednek, hogy imáimmal közel vagyok hozzájuk, és Jézus vigasztaló szavait ismétlem el nekik: „bízzatok, mert legyőztem a világot” (Jn 16,33). XVI. Benedek így buzdított: «„Hogy az Úr szava terjedjen és megdicsőüljön” (2Tessz 3,1) tegye a Hit éve egyre erősebbé kapcsolatunkat az Úr Krisztussal, mert egyedül csak benne tekinthetünk biztonsággal a jövőbe. Ő a hiteles és el nem múló szeretet biztosítéka» (Porta fidei apostoli levél, 15). Ezt kívánom az idei missziós világnapra. Szívből megáldom a misszionáriusokat és mindazokat, akik kísérik és támogatják az Egyháznak ezt az alapvető tevékenységét azért, hogy az evangélium hirdetése a föld minden sarkában visszhangozhasson. És mi, az evangélium szolgálói és misszionáriusok megtapasztaljuk „azt az édes és bátorító örömöt, hogy továbbadhatjuk az evangéliumot” (VI. Pál, Evangelii nuntiandi kezdetű apostoli buzdítás, 80). Vatikán, 2013. május 19., Pünkösd ünnepén Ferenc pápa