Húsvét negyedik
vasárnapja a hivatások világnapja.
A Szentatya hagyományosan üzenetet
intéz a papokhoz, szerzetesekhez és minden hívőhöz ezen a napon. Ferenc
pápának a Hivatások XLI. Világnapja alkalmából íródott üzenetét az
alábbiakban közöljük. A hivatások tanúságtétel az igazságról címmel.
Kedves Testvéreim!1.
Az evangélium elmondja: «Jézus bejárt minden várost és falut... Amikor
látta a tömeget, megesett rajta a szíve, mert olyan volt, mint pásztor
nélkül a juhok: elcsigázott és kimerült. „Az aratnivaló sok, de a
munkás kevés” – mondta akkor tanítványainak. – „Kérjétek hát az aratás
urát, küldjön munkásokat az aratáshoz”» (Mt 9,35-38). Meglepőek ezek a
szavak, hiszen mindannyian tudjuk, hogy először szántani, vetni kell,
megművelni a földet, hogy amikor eljön az ideje, aratni lehessen a bő
termést. Jézus viszont kijelenti: „az aratni való sok”. De ki dolgozott
azért, hogy ilyen bőséges legyen a termés? Csak egy válasz van: Isten.
Egyértelmű, hogy a föld, amiről Jézus beszél, az mi vagyunk, az
emberiség. És a hatékony cselekvés, melynek következménye a „sok
termés”, az az Isten kegyelme, a Vele való közösség (vö. Jn 15,5).
Jézus kérése az Egyháztól tehát arra vonatkozik, hogy növekedjen azok
száma, akik Isten országát szolgálják. Szent Pál, aki egyike volt
„Isten munkatársainak”, fáradhatatlanul tevékenykedett az evangélium és
az Egyház ügyéért. Az apostol azzal a tudatossággal emlékezteti a
korintusi keresztényeket, mint aki személyesen megtapasztalta, hogy
Isten üdvözítő akarata milyen kifürkészhetetlen, és hogy minden hivatás
a kegyelem kezdeményezéséből ered: „ti meg Isten szántóföldje” vagytok
(1Kor 3,9). Először tehát szívből rácsodálkozunk a bőséges termésre,
melyet egyedül Isten tud ajándékozni; ezután hála születik meg bennünk
azért a szeretetért, amely mindig megelőz minket; végül pedig az imádás
az általa véghezvitt mű miatt, amely szabad beleegyezésünket kéri a
vele és érte való cselekvésbe.
2. Sokszor imádkoztunk a
zsoltáros szavaival: „Ő alkotott minket, az övéi vagyunk. Az ő népe
vagyunk, és nyáj a legelőjén” (Zsolt 100,3); vagy „az Úr kiválasztotta
Jákobot, tulajdonába vette Izraelt” (Zsolt 135,4). Tehát Isten
„tulajdonai”vagyunk: ez nem azt jelenti, hogy birtokol, rabszolgává
tesz, hanem egy erős köteléket jelent, amely egyesít minket Istennel és
egymással az örök szövetség szerint, mert „irgalma örökké tart” (Zsolt
136). Például Jeremiás próféta hivatásának elbeszélésében Isten
emlékeztet, hogy Ő mindenki felett folytonosan virraszt, hogy igéje
megvalósuljon bennünk. A mandulafa ággal szemlélteti ezt, mely elsőként
virágzik tavasszal, hírül adva az élet újjászületését (vö. Jer
1,11-12). Minden tőle származik és az ő ajándéka: a világ, az élet, a
halál, a jelen, a jövő, de – teszi hozzá bátorítólag az Apostol – „Ti
azonban Krisztuséi vagytok, Krisztus pedig az Istené (1Kor 3,23). Így
magyarázza meg, hogyan tartozunk Istenhez: az egyedüli és személyes
kapcsolaton keresztül Jézussal, amelyet a keresztség megadott nekünk az
új életre való újjászületésünk kezdetétől fogva. Krisztus az, aki
igéjével folytonosan arra hív minket, hogy belé helyezzük bizalmunkat
azáltal, hogy „teljes szívünkből, teljes elménkből és teljes erőnkből”
(Mk 12,33) szeressük őt. Ezért minden hivatás – bár sokféle útja
létezik – azt kéri, hogy lépjünk ki önmagunkból, hogy létünk
középpontjául Krisztust és az evangéliumot tegyük. Akár a házas
életben, akár a szerzetesi és papi életben felül kell múlni azokat a
gondolkodás- és cselekvésmódokat, amelyek nincsenek összhangban Isten
akaratával. Ez a „kilépés (kivonulás) az Úr imádásához és a
testvérekben való szolgálatához vezet el minket” (vö. beszéd a
Szerzetesrendi Vezetők Nemzetközi Uniójához, 2013. május 8.) Ezért
mindannyian arra vagyunk hivatottak, hogy szívünkben Krisztust imádjuk
(vö. 1Pét 3,15), hogy megérintsen bennünket az Ige magvában lévő
kegyelem ösztönzése, amelynek növekednie kell bennünk és a felebarát
konkrét szolgálatává kell válnia. Nem kell félnünk: az élet minden
szakaszában Isten szenvedélyesen és gyakorlottan törődik művével, melyet
az ő keze alkotott. Sosem hagy el minket! Szívén viseli a rólunk
alkotott terve megvalósulását, mindazonáltal egyetértésünkkel és
együttműködésünkkel akarja ezt véghez vinni.
3. Jézus ma is itt
él és mellettünk van a mindennapi életünk különböző területein: a
legkisebbekkel kezdve Ő mindannyiunkhoz odalép, hogy meggyógyítsa minden
betegségünket. Most azokhoz fordulok, akik saját hivatásuk
megértéséhez készségesen szeretnék meghallani Krisztus hangját, amely
ma újra szól az Egyházban. Arra hívlak titeket, hogy hallgassátok és
kövessétek Jézust, hagyjátok, hogy szavai – melyek „lélek és élet” (Jn
6,63) – átformálják bensőtöket. Mária, Jézus anyja és a mi édesanyánk,
elismétli nekünk is: „Tegyetek meg mindent, amit csak mond!” (Jn 2,5).
Jót fog tenni mindannyiótoknak, ha bizalommal jártok egy közösségi
utat: ez a legjobb energiákat tudja felszabadítani bennetek és
körülöttetek. A hivatás egy gyümölcs, amely olyan földön érlelődik,
melyet az egymás szolgálatában kifejeződő kölcsönös szeretet művel meg a
hiteles egyházi élet összefüggésében. Egyetlen hivatás sem önmagától
születik, és nem is önmagáért él. A hivatás Isten szívéből ered, és a
hű nép jó földjében, a testvéri szeretetben hajt ki. Hiszen nem azt
mondta Jézus: „Arról tudják majd meg rólatok, hogy a tanítványaim
vagytok, hogy szeretettel vagytok egymás iránt” (Jn 13,35)?
4.
Kedves Testvéreim! A „hétköznapi keresztény életnek ezt a ’magas fokát’
élni” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte kezdetű apostoli
levele, 31.) olykor azt jelenti, hogy az árral szembe megyünk, és
akadályokba ütközünk rajtunk kívül és saját magunkban. Jézus maga
figyelmeztet: a szívekbe vetett jó magot, Isten igéjét, a gonosz
gyakran elrabolja, mert a szorongatás, a világi gondok s a csalóka
gazdagság elfojtják a tanítást (vö. Mt 13,19-22). Mindezek a nehézségek
elbátortalaníthatnak minket, és arra indíthatnak, hogy látszólag
kényelmesebb utakon magunkba zárkózzunk. A meghívottak igazi öröme
azonban abban a hitben és annak megtapasztalásában áll, hogy Ő, az Úr
hűséges, és Vele előre tudunk menni, tanítványaiként tudunk élni,
tanúságot tenni Isten szeretetéről és ki tudjuk tárni szívünket nagy
eszmék, nagy dolgok előtt. „Minket, keresztényeket az Úr nem kicsiny
dolgokra választott ki, menjetek mindig tovább a nagy dolgok felé. Nagy
eszmékre tegyétek fel életeteket!” (homília a bérmálkozási szentmisén,
2013. április 28.). Püspökök, papok, szerzetesek, keresztény
közösségek és családok, tőletek azt kérem, hogy a hivatáspasztorációt
ebbe az irányba helyezzétek. Kísérjétek a fiatalokat az életszentség
útjain, amelyeken – mivel egészen ’személyreszabottak’ –, „az
életszentség valódi pedagógiájára van szükség, mely képes az egyes
személyek saját ritmusához alkalmazkodni. Ennek a pedagógiának magába
kell építenie mindazt a gazdagságot, melyet a személyes és csoportos
segítségnyújtás hagyományos formái, illetve azok az újabb formái
tartalmaznak, melyeket az Egyház által elismert különféle társulatok és
mozgalmak fogalmaztak meg” (vö. II. János Pál Novo millennio ineunte
kezdetű apostoli levele, 31.)
Készítsük elő tehát szívünket
úgy, hogy az „jó föld” legyen: így hallgassa, így fogadja be az igét,
és így hozzon majd gyümölcsöt. Minél inkább egyesülni tudunk Jézussal
az imádságon, a Szentíráson keresztül, az Egyházban kiszolgáltatott és
megélt szentségek által, a megélt testvériség által, annál nagyobb lesz
bennünk az öröm, hogy együttműködünk Istennel az irgalom, az igazság,
az igazságosság és a béke országának szolgálatában. És a termés bőséges
lesz, arányosan azzal a kegyelemmel, amit készséges nyitottsággal
tudtunk magunkba fogadni. Ezt kívánva és kérve, hogy imádkozzatok
értem, szívből adom mindnyájatokra apostoli áldásomat.
Vatikán, 2014. január 15.
Ferenc pápa