A visszavonulók napjai jönnek

Anakhoréta - görög szó jelentése visszavonuló.

A hivatás szó, szentírási értelemben Isten hívását jelenti, és a meghívottnak szabad elhatározással megbízást, feladatot, küldetést kell vállalnia. Az Újszövetség meghívottai valamennyien Jézus példáját követik. Keresztelő János fellépése után Jézus Názáretből a Jordán folyóhoz ment és megkeresztelkedett, mire az ég megnyílt és Isten Lelke galamb képében rászáll és rajta marad. A mennyből ez a szózat hangzott: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik.” Akkor a Lélek a pusztába vitte Jézust, ahol negyven nap és negyven éjjel böjtölt, közben megkísértette a sátán. Vadállatok közt élt, de angyalok szolgáltak neki (Vö. Mt 3,13-4,11; Mk 1,9-13; Lk 3.21-22., 4,1-13). Az apostolokat, tanítványokat maga Jézus hívta meg követésére és az evangélium hirdetésére. A Krisztus-követés egyértelműen hősies szeretetet jelentett. Magába foglalta, hogy a keresztény életét adja Krisztusért, s ezzel nyíltan megvallja „az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr” (Fil 2,11). A feltámadt Üdvözítő kérdése így hangzott: „Simon, János fia, szeretsz engem?” (Jn 21,16) – s Péter a kereszthalállal válaszolt. Jézus kérdése az evangélium terjedésével távolabb és tovább hangzott és mindenfelől visszhangzott az örök vallomás: „Tudod, hogy szeretlek” (Jn 21,16). Az egyház kezdettől fogva védte és pártfogolta a Krisztus által ajánlott három evangéliumi tanács, a szegénység, tisztaság és engedelmesség (Mt 19,10–12; 19,16–30; 25,1–12; Mk 10,17–31; Lk 18,18–30) minél tökéletesebb megtartását, hogy általa az ember egyre hasonlóbbá váljék ideáljához, Krisztushoz. 

 

Az Úr és Szent Pál felhívását (1Kor 7,25–38) követve a keresztény közösségekben bőven akadtak olyanok, akik természetfeletti motívumokból a megszokottnál szigorúbb életet éltek, pl. keményen böjtöltek, önként a szűzi állapotot vállalták, lemondtak a vagyonukról, hogy kizárólag az imádságnak, a felebaráti szeretet gyakorlásának szenteljék életüket, és a tökéletesség útján mind magasabbra jussanak. A családjuk körében maradó, de tökéletességre törekvő keresztények az aszkéták. 
Közöttük is akadtak olyanok, akik elhagyva mindenüket, a sivatag magányába vonultak, hogy egyedül legyenek, találkozzanak az egyedüli Istennel (Solus cum Deo solo), s egész lényük odaadásával adják meg a szeretet válaszát.  
Ezek voltak a remeték, az anakhoréták (a szó visszavonulót jelent). A Decius-féle (249–251) keresztényüldözés idején egyre többen hagyták el a keresztény közösséget és menekültek a Nílus-menti falvak mögött kezdődő sivatagba, s elkezdték anakhoréta életüket a pusztaságban.

Közülük kitűnt Remete Szent Pál (jan. 15.) és Remete Szent Antal
(jan.17.), akiknek életéről a blogban is olvashat.

Szent Zoerárd András és Benedek

Életrajzukat az első névleg ismert magyar író, Boldog Mór pannonhalmi szerzetes, később pécsi püspök írta meg. Szent István uralkodása kezdetén Zoerard Lengyelországból szakadt hozzánk. A zoborhegyi Szent Ipoly monostor bencés apátja, Fülöp fogadta és vette fel a rendbe, András nevet adva neki. Bizonyos idő eltelte után András remeteségbe vágyott, amit Fülöp apát jóváhagyott. A Vág és a trencséni Héviz (Teplice) források közé eső elhagyott barátságtalan környezetbe kezdte meg remete életét. Tekintetbe vette a régi remeték életmódját. Imádkozott és szabad idejének minden percét munkában töltötte. Néha meglátogatta a kolostort, hogy közös ájtatosságokon vegyen részt, részint Fülöp apát úr kezéből vegye a nagyböjt negyven napjára szóló negyven pálmadiót. A magányban hetente három napon semmi néven nevezendő ételt nem vett magához,  Jézus Krisztus iránti szeretetből, aki értünk halandó testet vett fel és negyven napon át böjtölt. Imádságába, hogy el ne szenderüljön különféle vezeklési módot talált ki. Kedvenc foglalkozása volt az erdőirtás. A szigorú böjtölés és fizikai munka felőrölte e szent remete erőit. Egy napon holtan találták barlangjában. Testét a zoborhegyi szerzetesek sűrű könyhullatások közt Nyítrára szállították és ott a Szent Emmerán templomban temették el 1010-ben. 

Életpéldáját kedves tanítványa, Szent Benedek követte, aki a Vág mellett tartózkodott. Néhány év múlva rablók támadták meg és pénzt sejtve meggyilkolták. Testét lelki vezetője, Zoerárd András mellé temették. Koporsójukat ma is híven őrzi a nyitrai nép, életszentségüket kegyelet övezi. Szent László uralkodása alatt 1083. július 17-én avatták szentté. Mindkét szent remete tisztelete lendületet kapott a pálosok körében. Alakjukat példaképül állították kis templomaikban. A Csíksomlyói Salvator-kápolna első mennyezeti képe őket ábrázolja.
Közbenjárásukra kérjük Isten segítségét, hogy e világ változandóságai közepette is készségesen meghalljuk Isten szavát, és mindenben követhessük szent akaratát.

Szent Pahómiosz

       Pahómiosz 286-ban született a Nílus kataraktái és Esnet város közelében. Itt nőtt fel, amikor Kelet császára, Maxentius erőszakkal újoncoztatott. A besoroltak közé került Pahómiosz is, akit társaival együtt tutajokon az Esnet mellett létesített internálótáborba szállítottak fegyveres őrizet mellett, de ellátmány nélkül. A kétségbeesett fiatalokat „jószívű jámbor emberek” keresték fel, s látták el őket minden szükségessel, étellel és vigasztalással. Ez volt első találkozása a keresztényekkel.  Ekkor határozta el, hogy ő is keresztény lesz, ha Krisztus megóvja.
       A harcokba be sem vetették, mert Maxentius 312. október 28-án vereséget szenvedett. Egy év múlva visszatérhetett szülőföldjére. Felső-Théba Khenoboszkion nevű városában oktatták szentéletű férfiak a kereszténységre. Keresztsége után a közeli sivatag vénjéhez, Palamon remetéhez ment, hogy a lelkiélet útján előrehaladjon, az idős remete tapasztalataira szert tegyen. Úgy látszik, ő maga is született pedagógus volt és lángelméjű organizátor. Tíz év után belső indíttatásra, amit szerzett, szervezett formában akarta tovább adni, ezért a Nílus-ágaktól körülvett kopár és hatalmas Tabennézosz homokszigetén alapított kolostorrendszert.
       A szorosan egymás mellé épített celláik mellett helyezkedett el a nagy refektórium, a betegszoba, a közös munkatermek, a közös imádság terme, novícius-szobák, irodahelyiségek s később a templom. Mindez nemcsak fallal körülzárt egység, hanem egység mint szervezet, ahol mindenkinek meg van a maga határozott feladata, időbeosztása, az életet megszabó napirend, amelyhez mindenkinek alkalmazkodnia kell. Hamarosan a település független kolostorvárossá nőtte ki magát, több mint kétezer lakóval.
       Egyiptom keresztényeit vonzotta a hívek részére alakult életközösség. Ennek hatására számtalan új életközösség alakult, ami a hatóságokat is nyugtalanította, mint valami megdöbbentő új hatalom. Pahómiosz vigyázott arra, hogy a szentségekben való részesedés, s a szentmisénken való részvételen kívül alárendeltje legyen a papságnak. A remeteszervezetet nem kívánta a hierarchiának jobban alárendelni, mint ami a világi hívőket kötelezi.
       Nővérének segítségével és vezetése alatt megszervezte a női testvérágazatot. Amikor a pestis 348-ban végig söpört egész Afrikán, Egyiptomon és Keleten, amely a kolostorokat többszörösen megtizedelte, Pahómiosz is megkapta a betegséget és meghalt. Ekkor kilenc férfi és két női kolostora volt. A püspökök közül Szent Athanáz rendületlenül becsülte Pahómioszt, leginkább ő látta meg alapításának jelentőségét, s még inkább azt, hogy mi lehet belőle. Élete végéig törődött velük és szentelt először egyes apátokat és rendtagokat püspökké. Szent Pahómiosz emléknapját az Egyház január 15-én tartja.

Boldog Özséb

Pálosvörösmarti templom, mennyezeti freskó.

      Boldog Özséb (k. 1200 – 1270. január 20.) nemesi származású esztergomi kanonok, a kánonjog tudósa. Már a tatárjárás előtt kapcsolatba került a Pilisben élő remetékkel, de csak 1246-ban hagyta el városát, hogy két társával együtt remeteéletet folytasson. Barlangja elé letűzte a szent Keresztet. A Keresztben az üdvösség, ez volt életelve. Isteni látomás figyelmeztette, hogy gyűjtse össze a szétszórtan élő remetéket.

       Özséb felkereste a Pécs környéki, a bakonyi, a pilisi, a mátrai rengetegben élő remetéket, és megszerezte a többi remete közösség támogatását is. Buzgósága mellett meg volt a kellő tudása, hogy társait együttlakó társasággá szervezze, szerzetbe egyesítse. Pilisen káptalant tartottak, ahol a remeték tekintettel Özséb korábbi tapasztalatára, rendfőnökükké választották. Ilyen értelemben a pálos rend alapítójának tekintjük. Kicsi vagyonából hat remetével a „hármas barlang” mellett, Klastrompusztán felépítette Sancta Crux–Keresztúr monostort és 1250-ben a kicsi templomot. Ez lett a pálos rend bölcsője. A regulát, amit Bertalan pécsi püspök adott a közös életre vonatkozóan, továbbá a mindennapi munkát és az alázatos magatartást komolyan vette. Isten segedelmével és kétkezi munkával tartották el magukat. 

      Az 1256. évi esztergomi zsinaton Özséb, mint „első remete Szent Pál rendjének prior provincialis”-a vett részt. Első teendőjének tartotta rendje megerősítése végett IV. Orbán pápához fordulni. Keresztúrról, ahol káptalanjaikat tartották, az oklevelekben keresztúri remete barátoknak, máskor ágostonos barátoknak is nevezték őket. Özséb élete végéig tanította, vezette közösségben élő remete társait. Segítette a kánonok és a szentatyák határozatainak megtartásában. Gyorsan terjedtek. 1308-ban megkapták a pápai elismerést.

      A királyoktól és főuraktól kapott területeken az imádságnak kápolnát, kolostort építettek. Az 1400-as években Magyarországon 170 rendházában több mint 3000 remete élt. Erdélyben és Kárpátalján 40 monostoruk volt.

Klastrompuszta emlékhely.

Remete Szent Pál

Remete Szent Pált ábrázoló zárókő.

Jézus Krisztus a tökéletesség elérésének egyik feltételét a vagyonról való lemondásban jelölte meg: „Add el, amid csak van, árát oszd ki a szegényeknek” (Lk 18,22).

Remete Szent Pál ábrázolás
a Pálosok Pécsi Lyceum templomában.

A 2. század közepén a világot elhagyva, az anyagiaktól függetlenné válva, a pusztaságba vetette magát az egyiptomi remeték ősképe, thébai Szent Pál (228–343). A tizenhat évesen árván maradt és nagy vagyonnal rendelkező Pál, a Decius-féle üldözés idején az őt feljelenteni akaró sógora elöl a sivatagba menekült, ugyanakkor belemenekült az életszentségbe is. Itt elhagyott barlangrendszert talált. Nemcsak rozsdás szerszámokra lelt, hanem forrásra is. Élő ételt a sziklák között nőtt pálmafa adott. Imádságai és elmélkedései között zavartalanul lehetett egyedül Istennel, akár csak munka közben.

Kilenc évtized szállt el felette. Közben kiszáradt a pálmafa is, s azután egy holló hozott neki mindennap kenyeret. A külső magánytól körülvéve, nekivágott a belső magány ismeretlen tájainak és felfedezte a már szavak nélkül elmélkedő imádságot, és az Istenbe való félelmetes és édes elmerülést. Akadt egy-két társa, akiknek átadta a lelki életben megtapasztaltakat.
        Élete végén isteni indíttatásra maga Remete Szent Antal kereste fel. Így lett Isten gondviselésének és Pál életszentségének tanúja. A találkozáskor kölcsönösen dicsérik Istent, elmondják egymásnak életüket. Közben a holló kettőjüknek hoz kenyeret a csőrében.
Pált nem érte váratlanul a halál, előre megérezte azt. A hazatérő Antalnak útközben látomása van, hogy Pál testvér a mennybe költözött. Ekkor visszatért, hogy megadja a végtisztességet. A pusztából odarohant oroszlánpár segített sírt kaparni a homokban.

A csíksomlyói Salvator kápolna kazettás mennyezete.

 Remete Szent Pál életrajzát Szent Jeromos örökítette meg, forrásául a szíriai sivatagban élő remeték beszámolói szolgáltak. Ikonográfiában a késő középkorban kezdték ábrázolni, általában Szent Antal remetével együtt, leginkább a pálosok templomaiban: a két öreg ülve vagy állva beszélget Pál barlangjában, melyben forrás és pálmafa van, és egy holló hoz nekik kenyeret.
            Remete Szent Pál életszentségének híre gyorsan terjedt. 494-ben Gelasius pápa szentté avatta. Romlatlan állapotban talált testét pedig 1169-ben Konstantinápolyba szállították. A szent ereklyéje 1240-ben Velencébe került. Nagy Lajos király békeszerződése értelmében 1381. október 4. éjszaka Velencéből átszállítják Remete Szent Pál testét Budára. Előbb a budai királyi kápolnában helyezték el az ereklyét, majd onnan a budaszentlőrinci monostorba, a Pálos Rend főmonostorába szállították át, fényes körmenettel, 1381. november 14-én. A pálosok Szent Pál ereklyéjét, a mohácsi vész idején a török elől elmenekítették előbb az elefánti kolostorba (Nyitra megye), majd onnan 1527-ben Trencsén várába, ahol a drága ereklye az ostrom alkalmával elégett. Tisztelete Európában Magyarországról terjedt el. Az egyetlen magyar alapítású magyar szerzetes rend égi pártfogójává Boldog Özséb tette meg. S magukat „Első Remete Szent Pál testvéreinek” nevezték.

Salvator kápolna, 2. kazetta.

Remete Szent Pál alakja fennmaradt az 1525-ben készült nagydisznódi oltár egyik táblaképén. Csíksomlyón a Salvator kápolnában  külön oltára volt, ahonnan képe 1990-ben eltűnt. A két szent találkozásának jelenetét viszont a kápolna mennyezetének 2. kazettája őrzi.