Székelyek 3.

A művelődés egyik fokmérője az egyes népek szervezettsége is. A lovas népek életét, azok szervezettsége határozta meg. E népek az évszázadok során csoportosulásokba rendeződve jelentek meg. Ezek közül az egyik legnagyobb a keleti hun birodalom volt, amely magábafoglalta a később Szibériának s Mongóliának nevezett területet és kelet - nyugati kiterjedése 3–4 ezer kilometer volt. A Kr.e. 200 – Kr. u. 200. számtalan nép került hun uralom alá. E népeket csak úgy lehetett kormányozni, ha őket valamilyen rendszerbe terelték. A birodalom hanyatlása után, az ott élő népek a szerzett tapasztalatokat – nemcsak a hadviselés módját, hanem a szervezést is – beépítették saját társadalmi alakzatukba. 

Az ázsiai hun birodalomnak három gyűlése volt. Az év eleji gyűlés, ahol csak a legmagasabb rangú vezetők tanácskoztak. Az 5. hónapban tartott gyűlés már sokkal szélesebb kört érintett. A 9. hónapban tartott pedig lényegében seregszemle volt, nagy tömegek részére. Ezt a hármas tagozódást egyes történészek a székelység későbbi történelmében vélik felbukkani. Voltak nemzetgyűlések, amelyeken nagyobb horderejű ügyeket, s ezekkel együtt még fellebezéseket is tárgyaltak. 

A kisebb gyüléseket eleinte valószínűleg a hadak külön tartották. Ennek megfelelő formája később a széki közgyülés. 

A gyülekezésnek harmadik fajtája, amely seregszemlével járt, ezen a hadköteleseket vették számba, vagyis a lustrumok elkészítésére adott alkalmat. 

Az európai hun birodalom korszakában már biztosan kialakult a székelyek tíz hadból álló szövetsége, amit tíz nyíl szövetségének (onogur) nevezünk. Ennek az onogur szövetségnek erős kapcsolatai lehettek Attila fiának, Irniknek a Fekete-tengeri birodalmával, hiszen a székelység széles rétege őrizte meg a hunokra utaló hagyományokat. 

528 körül a Fekete-tengertől északkeletre találjuk az onogurok országát, melynek Gordás nevű fejedelme megkeresztelkedett. Már a hunok alatt kereszténység terjedése, mint lassú és csendes folyamat megindult. Erre utal a pogányságban gyökerező szokások, mint amilyen a Napra és Holdra esküvés. 

A kereszténység felvételét igazolja, hogy 589 körül örmény püspökök csoportosan kereszteltek onogurokat. A székelység ősei a kereszténységgel ekkor jobban megismerkedhettek. Ezenkívül köztük keresztény térítésről nem tudunk. A türkök hatásának jele a róvásírás. Még az is különös, hogy a székelyek letelepítésére nézve nincs királyi rendelet. Viszont sajátos szervezettségben élnek.

Székelyek 2.

A magyarul beszélő, de önálló jogszokásokkal és közösségi tudattal rendelkező, a hadakozást hivatásszerűen űző székelyek fontos szerepet játszottak a magyar történelemben. Ezer éve a székelység története a magyar történelem szerves részét alkotja. Anonymus óta a középkori krónikások figyelmét is felkeltette a székelység. Kezdetben az eredetkérdésre adtak feleletet, majd a 16. században keletkezett kútfők részletesen foglalkoztak a székely társadalom berendezkedéseivel, szokásaival. 

A 19. században megindult modern történetírás a forráskritika módszereit használva az eredetkutatást részesítve előnyben, könyvtárnyi irodalmat hozott létre, anélkül azonban, hogy a kérdés lezárására vagy az álláspontok közeledésére sor került volna. 

Anonymus, hogy a honfoglalás jogosságát történeti szempontból is alátámassza, az 1200 táján írt munkájában azt írja: „a székelyek, akik kezdetben Attila király népe voltak”, Csongrád közelében a Tiszai révnél átkeltek és békésen csatlakoztak a magyarokhoz. Fiaikat különféle ajándékokkal túszul adták Árpád fejedelemnek. A szövetségkötés után „Ősbő serege előtt az első csatasort biztosították maguknak.” Kézai Simon az 1283 táján írt Gesta Hungarorum c. művében nemcsak  a hunok és magyarok rokonságát állítja, valamint hogy Árpádok Attila leszármazottjai, hanem azt is, hogy a székelyek hunok. 

A székelyek „amikor hírét vették, hogy a magyarok másodszor is visszatérnek Pannóniába, elébük mentek Oroszország végeire, és miután együttesen Pannóniát elfoglalták, abban részt kaptak, de nem Pannónia síkságán, hanem a blakkokkal (türk nép) együtt a végek hegyeiben nyertek osztályrészt, ezért a blakkokkal összeelegyedve, mint mondják, azok betűit (türk-székely rovásírást) használják.” 

A Pozsonyi Krónika, a Képes Krónika és a Túróczi Krónika is egyöntetűen hirdetik, hogy a székelyek a hunok utódai, akik Attila hun király halála után kirobbant polgárháború idején Csigla mezőre, illetve Erdélybe vonultak vissza. Túróczi kiemeli, hogy a székelyek hun származását soha senki nem vonta kétségbe. Ezek a székelyek szigorú erkölcseikben és a közös földhasználatban különböznek a magyaroktól. A szkíta írást sem felejtették el, mert botok metszésével róják betűiket. A magyarok visszatértekor elébük mentek Ruthéniába, s miután közösen birtokukba vették a Kárpát-medencét, akkor „a székelyek az ország azon részét nyerték osztályrészül a magyarok akaratából, melyet elébb saját székhelyüknek választottak”.

Székelyek 1.

„Csak egyetlenegy tiszta magyar csíkot varrt az ország szegélyébe a Gondviselés, aranyos, paszomántos csíkot, s ezt a csíkot ma is Csík-nak hívják. Ez a Csík egy foszlány Attila népéből, egy csík a régi Hunnia palástjából, mely leszakadt, mikor a palást szétszakadt, s ott akadt fönn a Hargita szirtjein, a csendes erdőségekben, a havasok gerincein, s azóta is ott van.” 

Így indította Tusnád-fürdőről szóló prózai himnuszát Prohászka Ottokár székesfehérvári püspök 1902-ben. Ez a Csík valóban egy foszlány Attila népéből, amely még létezik Erdély keleti részén, a Csíki-havasok és a Hargita vonulata között. Csík a székelyek lakta Székelyföld kincse, amely őrzi Attila hun király emlékét, ahol elevenen élnek az Árpád fejedelemtől kapott székely jogok, ahol védik Szent István hitét és Szent László hazaszeretetével küzdenek a jövőért. Csíkot körbeveszi Kézdi-, Sepsi-, Udvarhelyszék, a Gyergyói medence és a Csíki-havasok keleti völgyei karolják át. Csík a Székelyföld része, amely magába foglalja Maros-, Udvarhely-, Sepsí-, Kézdi- Orbaiszéket és a távolba szakadt Aranyosszéket. Székelyföld volt és van. Vele szomszédos volt a Szászföld, ahol már csak elvétve találunk szászokat. 

Hétszáz év után a szocialista Románia velünk együtt a szászokat is megnyomorította. Nagy részük az utóbbi negyven évben elhagyta szülőföldjét, amelyet egykor II. Géza magyar királytól kaptak, ahol saját önkormányzatiságuk, autonómiájuk volt, amit Universitas Saxonica-nak neveztek. 

A szászok a 20. század rabszolgakereskedésének, pontosabban a román diktatúra lélekkufár politikájának lettek áldozatai, akikért a fejlett Németország fejkvótát fizetett. A szásznép mind a szabadság, mind az emberséges világ reményében távozott szülőföldjéről, hátrahagyva csodálatos templomerődeit és házait. A székelyek és szászok Erdély keleti, dél-keleti szélén hasonló viszontagságokat éltek meg az évszázadok folyamán, sok esetben viszont másként küzdötték le a megpróbáltatásokat. Nem tudjuk, milyen jövő vár reánk, de megmaradási készségünk és ragaszkodásunk a Székelyföldhöz eddig erősebbnek bizonyult sok szomszédos néphez képest. 

E sorozatban múltunkra és jövőnkre fogunk figyelni, hogy egységes akarattal, tanulva a SICULICIDIUM-ból, gátat vessünk a készülő régiós genocídiumnak.

“Mint oldott kéve, széthull nemzetünk...!” (Tompa M.: A gólyához)