A legmerészebb kijelentés 2014-ben!

A korrupciót a szegények fizetik meg

„A hatalmasok korrupt gazdagsága azzal végződik, hogy a szegények fizetik meg annak az árát, anélkül hogy megkapnák azt, amire szükségük és joguk is van. Az egyetlen út, hogy legyőzzük a korrupció bűnét, a mások szolgálata, mely megtisztítja a szívet” – így foglalható össze a pápa hétfő reggeli szentmiséjének a homíliája a Szent Márta Házban.

„A korrupció egy nagyon szomorú történet, jóllehet ősi jelenség és mindmáig egyike a legkézenfekvőbb bűnöknek”. Gondolatait Ferenc pápa a hétfő reggeli szentmise olvasmányához fűzte, amely Nábót szőlőjének a történetét meséli el. Ácháb király ’egy kicsit ki akarja terjeszteni a kertjét’ és ezért arra kéri Nábótot, hogy adja el neki a szőlőskertjét. De Nábót ellenáll, mert nem akar megválni a nemzedékek óta őrzött örökségétől. A király zokon veszi az elutasítást, ám felesége Jezabel kelepcét állít Nábótnak: hamis tanúk cinkosságával a törvényszék elé állítják, amely elítéli és halálra kövezteti. A szőlőt pedig átadja Jezabel a férjének, aki úgy veszi azt birtokba, mintha semmi sem történt volna”. Ferenc pápa így foglalta össze Nábót szőlője történetét, majd hozzáfűzte: „Mindez megismétlődik ma is azok között, akik gazdasági, politikai vagy lelki hatalom birtokosai”.

„Az újságokban oly sokszor olvassuk: ezt és ezt a politikust törvényszék elé vitték, mert csodás módon szaporodott meg a vagyona. Bíróságra került, törvényszék elé vitték ezt és ezt a vállalkozót, mert csodás módon meggazdagodott, vagyis kizsákmányolta a munkásait. Sokat beszélnek egy prelátusról, aki nagyon meggazdagodott és így elhagyta a lelkipásztori kötelességét, hogy a javaival törődjön. Így lesznek korruptak politikusok, üzletemberek és egyházi személyek is. Mindenütt sok van belőlük. Ki kell mondani az igazságot: a korrupció valóban a legkézenfekvőbb bűne annak, akinek hatalma van mások felett, akár gazdasági, politikai vagy lelki síkon. Mindannyian kísértést szenvedünk ezen a téren. A legkézenfekvőbb bűn. Mert amikor valakinek tekintélye van, hatalmasnak érzi magát, szinte Istennek”.

„Egyébként az ember – folytatta a pápa – korrupttá válik saját biztonságának az útján, a jóléttel, a pénzzel, a hatalommal, a gőggel…, sőt ezen túl mindennel. Még ölni is képes”. „De ki fizeti meg mindezt?” – kérdezte. „Aki a kenőpénzt viszi neked? Nem, az csak a közvetítő. A korrupciót valójában a szegény ember fizeti meg”.

„Ha korrupt politikusról és korrupt üzletemberről beszélünk, vajon ki fizet ezért? Megfizetik a gyógyszer nélküli kórházak, az ápolás nélküli betegek, az oktatás és nevelés nélkül maradt gyermekek. Ők a modern Nábót, akik megfizetik a nagyok korrupcióját” – szögezte le a pápa. „És ki fizeti meg a prelátus korrupcióját? Azok a gyerekek, aki nem tudnak keresztet sem vetni, akik nem járnak hittanra, akiket nem gondoznak. Megfizetik a korrupciót azok a betegek, akiket nem látogatnak, a foglyok a börtönben, akiknek nincs lelki-gondozójuk. A szegények fizetik meg. A korrupciót a szegények fizetik meg, az anyagilag és a lelkileg szegények”.

„Mindezzel szemben az egyetlen kiút a korrupcióból: a szolgálat – állapította meg a pápa -, hogy legyőzzük vele a kísértést, a korrupció bűnét. Azért, mert a korrupció a büszkeségből, a gőgből ered, míg a szolgálat az alázatos karitászból, mely mások segítségére siet”.

Beszéde végén a pápa felhívással fordult a Szent Márta ház kápolnájának hívő gyülekezetéhez: „Ajánljuk fel ezt a szentmisét azokért – és milyen sokan vannak! – akik a korrupció áldozatai, akik megfizetik a politikai, gazdasági és lelki korrupció bűneit. Az Úr legyen hozzájuk közel! Biztos közel volt Nábóthoz, megkövezése pillanatában, úgy mint István diákónushoz is. Legyen velünk is az Úr, hogy tovább tudjunk haladni tanúságtételünk útján – zárta homíliáját a pápa a Szent Márta házban hétfő reggel.

(vl) VR

A keresztény élet "öröm a reménységben"

Május 30-án, pénteken reggel a Szent Márta házban bemutatott szentmisén a pápa mintegy himnuszt zengett a keresztény örömről, amelyet nem lehet megvásárolni, hanem csak a Szentlélek ajándékaként kaphatjuk meg. A keresztények öröme a reménységgel teli öröm.

Az Apostolok Cselekedeteiben (18,9-18) olvasott szakaszból kiindulva Ferenc pápa megállapította: „Szent Pál nagyon bátor volt, mert erejét az Úrból merítette”. Homíliája középpontjában a keresztény öröm állt. Mindnyájunkkal megtörténik életünkben, hogy egy kicsit félünk – fejtette ki a pápa. Feltesszük a kérdést, hogy nem lenne-e jobb kissé leszállítani a színvonalat és kevésbé kereszténynek lenni, kompromisszumot keresve a világgal.

Pál tudta, hogy műve nem tetszett sem a zsidóknak, sem a pogányoknak, de nem állt le tevékenységével, ezért el kellett szenvednie a problémákat és az üldöztetéseket. Ez félelmeinkre és ijedelmeinkre irányítja a figyelmet. Jézus is félt a Getszemáni kertben, tele volt aggodalommal. Búcsúbeszédében kifejezetten megfogalmazza, hogy „ti sírtok majd, és jajgattok, a világ pedig örvendeni fog” (Jn 16,20-23a). Ez be is következik a Colosseum első vértanúi esetében.

Nekünk az igazságot kell mondanunk: a keresztény élet nem mindig ünnep. Nem mindig! Sokszor sírunk is. Amikor beteg vagy, amikor problémád van a gyermekeddel, a feleségeddel, a férjeddel; amikor látod, hogy nem elég a fizetésed a hónap végéig és van egy beteg gyermeked; amikor látod, hogy nem tudod a lakáskölcsönt kifizetni, és el kell hagyni otthonodat… Nekünk is nagyon sok problémánk van. De Jézus ezt mondja: „Ne félj!” Igen, szomorúak lesztek, sírtok és az emberek örülnek, mert az emberek ellenetek vannak.

Van egy másik fajta szomorúság is – folytatta homíliáját Ferenc pápa. Az a szomorúság, amely mindnyájunkat érint, ha nem jó úton haladunk. Amikor például – egyszerű szavakkal kifejezve – örömet, vidámságot akarunk vásárolni, a világ, a bűn örömét, végül üresség, szomorúság marad bennünk. Ez a rossz vidámság szomorúsága. 
A keresztény öröm viszont olyan öröm, amely reménnyel van tele.

A megpróbáltatás pillanatában nem érezzük. Olyan öröm ez, amelyet megtisztítanak a megpróbáltatások, a mindennapok próbatételei. „Szomorúságotok örömre fordul”. Nehéz azonban azt mondani egy sokat szenvedő betegnek, hogy „Bátorság, holnap örülni fogsz”. Nem lehet ezt mondani. Éreztetnünk kell, mint ahogy Jézus éreztette velünk. Mi is, amikor sötét pillanatokat élünk át, nem látunk semmi kiutat. „Tudom, Uram, hogy ez a szomorúság örömre fordul. Nem tudom, hogyan, de tudom”. Ez az Úrba vetett hit aktusa – hangsúlyozta Ferenc pápa.

Hogy megértsük az örömre forduló szomorúságot, Jézus a szülő nő példáját hozza fel: A nő ugyanis sokat szenved a szüléskor, de amikor vele van gyermeke, elfelejti szenvedését. Ami megmarad tehát, az Jézus öröme, a megtisztult öröm. Ez az az öröm, amely maradandó. Olyan öröm, amely az élet egyes pillanataiban el van rejtve, amelyet nem érzünk a rossz pillanatokban, de amely később felbukkan: reményteli öröm. Ez tehát ma az egyház üzenete: ne féljetek!

Legyünk bátrak a szenvedésben és gondoljunk arra, hogy utána jön az Úr, jön az öröm, a sötétség után felkel a nap. Az Úr adja meg mindnyájunknak ezt az örömteli reményt! A béke a jele annak, hogy reményteli öröm van bennünk. Hány beteg van, akik az életük végén járnak, fájdalmakkal és lelkükben béke lakozik…Ez az öröm magva, ez a reményteli öröm, a béke.

Békesség van a szívedben, a sötétség, a nehézség, az üldöztetés pillanatában, amikor mindenki örül, hogy neked rosszul megy a sorsod? Béke van benned? Ha béke van a szívedben, akkor benned van annak az örömnek a magva, amely majd később jön. Az Úr adja meg nekünk a képességet, hogy megértsük mindezeket! – fohászkodott homíliája végén Ferenc pápa.

(vm) VR

Három ajtót kell megnyítni, hogy megismerjük Jézust

Május 16-án, pénteken reggel, a Szent Márta-Házban bemutatott szentmiséjén Ferenc pápa ismét az evangélium olvasására buzdította a híveket – tudósít a Vatikáni Rádió.

Kommentálva Jézus megállapítását – „Én vagyok az út, az igazság és az élet” – a pápa megállapította: Jézus megismerése életünk legfontosabb feladata.

Majd feltette a kérdést: hogyan tudjuk megismerni Jézust? Valaki azt válaszolhatná: „Tanulással, atyám. Sokat kell tanulni.” Ez igaz, tanulnunk kell a katekizmust, de a tanulás önmagában véve nem elegendő ahhoz, hogy megismerjük Jézust. Mások azt képzelik, hogy csak az eszmék révén juthatunk el Jézus megismeréséhez. Az első keresztények között is voltak egyesek, akik így gondolkoztak. Végül pedig saját gondolatuk csapdáiban rekedtek.

Az eszmék önmagukban véve nem fakasztanak életet, és aki ezen az úton halad, az egy labirintusban találja magát, ahonnan soha nem jut ki. Ezért van az, hogy az Egyház kezdetei óta léteznek eretnekségek. Az eretnekség a következő: arra törekszünk, hogy pusztán a mi értelmünkkel és a mi világosságunkkal megértsük azt, hogy ki Jézus. Egy nagy angol író mondta, hogy az eretnekség egy olyan eszme, amelyik megőrült. Valóban így van! – tette hozzá a pápa. Amikor az eszmék egyedül vannak, megőrülnek. Ez nem helyes út.

Ahhoz, hogy megismerjük Jézust, három ajtót kell kinyitnunk – mondta a pápa, majd felsorolta a Jézus megismeréséhez vezető három utat.

Az első ajtó: imádkozni kell Jézushoz. A tanulás ima nélkül nem használ semmit. Imádkozni kell Jézushoz, hogy jobban megismerjük őt. A nagy teológusok is térden állva imádkoznak, és így képesek közelebb kerülni Jézushoz, így születnek meg teológiai műveik.

Imádkozzunk Jézushoz! A tanulással és az imával egy kicsit közelebb kerülünk hozzá. De ima nélkül soha nem ismerhetjük meg Jézust. Soha!

A második ajtó: ünnepeljük Jézust. Nem elég az ima, szükség van az ünneplés örömére. Ünnepeljük Jézust szentségeiben, mert azokban ad számunkra életet, erőt, táplálékot, vigaszt, szövetséget, küldetést. A szentségek ünneplése nélkül nem jutunk el Jézus megismerésére. Ez az Egyház sajátossága: az ünneplés.

A harmadik ajtó: Jézus követése. Vegyük elő az evangéliumot: mit tett Ő, milyen volt az élete, mit mondott nekünk, mit tanított, és próbáljuk meg követni őt.

Ha belépünk ezen a három ajtón, akkor Jézus misztériumába lépünk be. Csak akkor ismerhetjük meg Jézust, ha képesek vagyunk arra, hogy belépjünk misztériumába. Ne féljünk attól, hogy belépjünk Jézus misztériumába. Ez azt jelenti, hogy imádkozunk Jézushoz, ünnepeljük és követjük őt. Így találjuk meg az utat, hogy eljussunk az igazsághoz és az élethez.

Ma tehát a nap folyamán gondolhatunk arra, hogy hogyan működik életemben az ima ajtaja: a szív imája, nem pedig a papagáj imájáé. Hogyan áll életemben a szív imája és a keresztény ünneplés? Hogyan követem Jézust életemben? Hogyan kell őt követnem?

Valóban nem emlékszel rá, ha a Szentírásodat por lepi, mert soha nem nyitod ki.

Vedd a kezedbe a Szentírást, nyisd ki, és megtalálod a módját, hogy hogyan kövesd Jézust! Gondoljunk erre a három ajtóra, hogy miként is vannak jelen életünkben, és ez mindnyájunknak jót fog tenni – fejezte be péntek reggeli homíliáját Ferenc pápa.

Magyar Kurír

Hogy előre haladhassunk

A templom szent hely, ahol nem annyira a szertartás a fontos, hanem az, hogy imádjuk Istent. Ferenc pápa pénteken (nov. 22.) a szokásos kora reggeli szentmisén a vatikáni Szent Márta házban a Szentlélek templomáról beszélt, amely minden emberben lakozik, s ahol meg kell hallanunk Isten hívását, bocsánatot kell kérnünk tőle és követnünk őt.

A templom egy kőépület, ahol egy nép lelkét őrzi Isten előtt. De a szent templom egyben minden ember teste is, amelyben Isten beszél és a szív meghallgatja őt. A Szentatya e két dimenzióra építette föl homíliáját, amelyek párhuzamosan futnak a keresztény életben. A pénteki liturgia az ószövetségi Makkabeus Júdásról szól, aki újra fölszenteli a háborúban lerombolt templomot.

"A templom az a hely, ahová a közösség imádkozni jár, dicsérni az Urat, hálát adni, de legfőképpen imádni: a templomban az Urat imádjuk". Az énekek, a szertartás a liturgiában mind szép és fontos, de az imádás még fontosabb. "Talán mi, keresztények egy kicsit elveszítettük az imádás értelmét - figyelmeztetett a pápa. Azt gondoljuk, hogy elmegyünk a templomba, testvérekként összegyűlünk, ez milyen szép, milyen jó dolog! Csakhogy a központ ott van, ahol Isten. És mi Istent imádjuk".

Ezért olyan templomokra van szükség, ahol Istent imádhatjuk, és a szertartások is ezt segítik elő.

"A másik templom pedig az, ami bennünk lakozik. Ahogy Szent Pál mondja: a test a Szentlélek temploma. Én egy templom vagyok, bennem lakozik a Szentlélek. Szent Pál azt is mondja: ne szomorítsátok el a bennetek lévő lelket". A szívünkkel meg kell hallanunk a bennünk lévő Úr hangját és követnünk kell őt - magyarázta a pápa.

Isten követéséhez pedig folytonosan meg kell tisztulnunk, mivel bűnösök vagyunk. Meg kell tisztulnunk az imádság, a bűnbánat, a kiengesztelődés, az Oltáriszentség által. Így e két templomban: a fizikaiban, amelyben az imádás történik, és a bennünk lévő spirituális templomban, ahol a Szentlélek lakik, imádnunk és hallgatnunk kell az Urat, imádkoznunk és bocsánatot kérni, dicsérni Őt.

"Az Úr adja meg nekünk a templomnak ezt az igazi értelmét, hogy előre haladhassunk Isten imádatában és Isten szavának hallgatásában" - fohászkodott még péntek reggeli homíliájában Ferenc pápa.

(gá) VR

Egy olyan népnek nincs jövője, amely

Egy olyan népnek, amelyik nem tiszteli a nagyszülőket, nincs emlékezete, tehát jövője sem - ezt a tanítást bízta Ferenc pápa kedden reggel a szentmisén résztvevő hívekre a vatikáni Szent Márta házban. A Szentatya Eleazár vértanúságáról elmélkedett, aki inkább a halált választotta, csak hogy hű maradjon hitéhez és tanúságot tegyen a fiatalok előtt.
A Makkabeusok második könyvében olvashatunk Eleazár vértanúságáról, erről az előrehaladott korú, köztiszteletben álló férfiról, kora előkelő írástudójáról, akit arra próbáltak kényszeríteni, hogy sertéshúst egyen, amelynek fogyasztását vallása tiltotta. Ekkor arra buzdították, hogy mentse életét, tehát tegyen úgy, mintha a király által elrendelt áldozati sertéshúst enné, közben pedig hozasson magának másik húst, amit szabad fogyasztania. Eleazár visszautasította a képmutató viselkedést, hogy ezzel ne árulja el Istent és nehogy rossz példát mutasson a fiataloknak.

Ez az ember a hitehagyás és a hűség közötti választás elé állítva egy percig sem habozott - magyarázta a pápa. Nem volt hajlandó a képmutató vallásosságra. Sőt, ahelyett hogy magát féltette volna, a fiatalokra gondolt, hogy bátor cselekedete milyen emléket hagy majd bennük.

A Szentatya felmutatta Eleazár következetességét, kiállását hite mellett, de egyben felelősségét is, hogy nemes, igazi örökséget hagyjon hátra. "Ma olyan korban élünk, amikor az öregek nem számítanak. Csúnya ezt kimondani, de kiselejtezik őket, nem igaz? Mert zavarnak. Az öregek azok, akik elhozzák nekünk a történelmet, akik elhozzák a tanítást, a hitet és örökül hagyják nekünk. Bennük, akárcsak a jó óborban, megvan a belső erő, hogy nemes örökséget hagyjanak ránk".

Ferenc pápa ekkor megosztotta hallgatóságával azt a kis történetet, amelyet gyermekkorában hallott. Egy családról szól, ahol anya, apa, sok kisgyerek és a nagypapa ülnek az asztalnál és levest esznek. A nagypapa összemaszatolja az arcát a levessel, mire a bosszankodó apa elmagyarázza a gyerekeinek, hogy mivel a nagypapa így viselkedik, külön asztalhoz ülteti. Vesz egy új kis asztalt, ahová elkülöníti a nagyapát. Amikor egy nap az apa hazaér, egyik gyereke éppen egy fadarabbal játszik. "Mit csinálsz"? - kérdi tőle. "Egy asztalkát" - válaszolja a gyerek. "És miért?" - "Neked, apa, amikorra majd olyan öreg leszel, mint nagyapa".

"Ez a történet nagyon jót tett nekem, egész életemben - mondta Ferenc pápa. A nagyszülők kincset érnek. A Zsidókhoz írt levélben olvassuk: "Emlékezzetek meg elöljáróitokról, akik Isten igéjét hirdették nektek. Gondoljatok földi vándorlásuk végére és kövessétek hitüket!" (Zsid 13,7) Elődeink emlékezete a hit követésére indít minket. Az öregség olykor tényleg nem valami szép, ugye? A velejáró betegségek miatt, de emellett ott van a tudás és az örökség, amelyet nagyszüleink át kell, hogy adjanak nekünk.

Egy olyan népnek, amely nem őrzi meg a nagyszülőket, nem tiszteli őket, nincs jövője, mert elveszítette emlékezetét".
 
Jót tesz nekünk, ha a sok idős férfire és nőre gondolunk, akik az idősek otthonában vannak és azokra is, akiket - csúnya ez a szó, de mondjuk ki - magukra hagytak a hozzátartozók. Társadalmunk kincsei ők - mondta a pápa, majd így fohászkodott:

"Imádkozzunk nagyapáinkért, nagyanyáinkért, akiknek sokszor hősies szerepük volt a hit átadásában az üldöztetés idején. Amikor apa és anya nem volt otthon, vagy furcsa eszméket dédelgettek, amelyet az akkor politika ösztönzött, akkor a nagymamák voltak azok, akik átadták a hitet. Negyedik parancsolat: ez az egyetlen, amely valamit ígér cserébe ("Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked”). Ez a kegyelet parancsolata. Tanúsítsunk kegyeletet elődeink iránt. Forduljunk ma az idős szentekhez kegyelemért - Simeon, Anna, Polikárp és Eleazár - és sokan mások: kérjük tőlük a kegyelmet, hogy megőrizzük, meghallgassuk és tiszteljük őseinket, nagyszüleinket".

(gá) VR

Aki nem ápolja magában Isten emlékezetét - F pápa

Szeptember 29-én, vasárnap délelőtt fél 10-kor kezdődött a Szent Péter téren az a szentmise, amellyel Ferenc pápa a Hit évében lezárta a világ minden részéről érkezett hitoktatók nemzetközi találkozóját. Homíliájának középpontjában Isten emlékezete állt. A szertartáson több mint 100 ezren vettek részt, megtöltve a Szent Péter teret és a környező utcákat.

1. „Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a Sionon, és nektek, elbizakodottak, …(akik) Elefántcsontágyakban lustálkodnak” (vö. Ám 6,1.4) – idézett a pápa Ámos könyvéből, a szentmise első olvasmányából. Jaj, azoknak, akik csak esznek, isznak, énekelnek, szórakoznak és nem törődnek mások problémáival.
Ámos próféta kemény szavai bennünket is óva intenek a veszélytől, amely mindnyájunkra leselkedik. Mit ítél el szavaival Istennek ez a hírnöke, mit állít kortársai elé és egyben elénk is, ma? – tette fel a kérdést Ferenc pápa. Annak a veszélyét, hogy életünkben és szívünkben túlságosan elkényelmesedünk, saját jólétünket helyezzük a középpontba. Ez volt az evangéliumi dúsgazdag ember tapasztalata is (Lk 16,19-31): luxusruhákba öltözött és minden nap dúsan lakmározott; ez volt számára a fontos.
És a szegény ember ajtaja előtt, akinek nem volt mit ennie? Az nem rá tartozott, nem érdekelte. Ha a dolgok, a pénz, a nagyvilági élet áll központi helyen életünkben, akkor azok birtokává válunk, elveszítjük emberi önazonosságunkat: figyeljétek meg jól, az evangéliumi dúsgazdag embernek nincs neve, egyszerűen csak egy „gazdag”. Arcát azok a dolgok alkotják, amelyeket birtokol, mással nem rendelkezik – mondta homíliájában Ferenc pápa.
Tegyük fel a kérdést, hogy hogyan történhet meg mindez? Az emberek és talán mi is, miért esünk áldozatul annak a kísértésnek, hogy bezárkózzunk önmagunkba, hogy biztonságunkat a dolgokba helyezzük, amelyek végül elrabolják emberi arcunkat? Ez akkor történik, amikor elveszítjük Isten emlékezetét. „Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a Sionon” – mondja a próféta. Ha hiányzik Isten emlékezete, akkor minden ellaposodik: én, vagyis a saját jólétem kerül a középpontba. Az élet, a világ, a többi ember elveszítik tartalmukat, többé már nem jelentenek semmit, minden egyetlen dimenzióra, a birtoklásra korlátozódik.
Ha elveszítjük Isten emlékezetét, mi is elveszítjük lényegi tartalmunkat, kiüresedünk és elveszítjük arcunkat, mint az evangéliumi dúsgazdag ember. Aki a semmi után szalad, az saját maga is semmivé válik – mondja egy másik nagy próféta, Jeremiás (vö. Jer 2,5). (Üres semmiségnek szegődtek nyomába, így maguk is semmivé lettek). Mi Isten, nem pedig dolgok és bálványok képére és hasonlatosságára lettünk teremtve! – hangsúlyozta Ferenc pápa.

2. A Szentatya ezután feltette a kérdést a hitoktatóknak: ki a katekéta? Az, aki megőrzi és táplálja Isten emlékezetét; megőrzi saját magában és fel tudja ébreszteni másokban. Ez nagyon szép dolog: Istenre emlékezni, mint ahogy Szűz Mária tette. Nem gondolt a nagy megtiszteltetésre, hírnévre, gazdagságra, nem zárkózott be önmagába, amikor Isten csodálatos dolgokat művelt életében. Éppen ellenkezőleg, miután befogadta az Angyali Üdvözletet és megfogant méhében Isten Fia, mit tesz?
Elindul idős rokonához, Erzsébethez, aki szintén gyermeket vár, hogy segítsen neki: a vele való találkozásban az első cselekedete, hogy Isten művére, Isten életében, népe történelmében, a mi történelmünkben megmutatkozó hűségére emlékezzen: „Magasztalja lelkem az Urat …hiszen tekintetre méltatta alázatos szolgáló leányát …irgalma az istenfélőkre száll nemzedékről nemzedékre” (vö. Lk 1,46.48.50). Mária emlékezik Istenre.
Máriának ebben a himnuszában benne van személyes történelmének, Isten vele való történetének emlékezete, saját hittapasztalata. És ez így van mindannyiunk, minden keresztény számára: a hit tartalmazza Isten velünk való történetének emlékezetét, az Istennel való találkozás emlékezetét. Isten, aki mindig elsőként lép, teremt és üdvözít, átalakít bennünket; a hit Szavának emlékezetét, amely felmelegíti szívünket, üdvözítő cselekedeteinek emlékezetét, amelyekkel életet ad, megtisztít, gondoz, táplál bennünket. A katekéta éppen az a keresztény, aki ezt az emlékezetet a hithirdetés szolgálatába állítja; nem azért, hogy önmagáról beszéljen, hanem hogy Istenről, szeretetéről, hűségéről szóljon.
Szent Pál mindenekelőtt egy dolgot tanácsol tanítványának és munkatársának, Timóteusnak: emlékezz Jézus Krisztusra, aki feltámadt a halottak közül, akit hirdetek, és akiért szenvedek (vö. 2 Tm 2,8-9). Az apostol mondhatja ezt, mert ő elsőként emlékezett Krisztusra, aki akkor hívta meg követésére, amikor üldözte a keresztényeket: megérintette és kegyelmével átalakította őt.
A katekéta tehát olyan keresztény, aki magában hordozza Isten emlékezetét, hagyja, hogy Isten emlékezete vezesse egész életén át és ezt az emlékezetet mások szívében is fel tudja ébreszteni. Mindez nagy elkötelezettséget kíván! Az egész életet elkötelezi! Maga a katekizmus sem más, mint Isten emlékezete, a történelemben végrehajtott tetteinek emlékezete. Annak az emlékezete, hogy Krisztusban közel jött hozzánk, jelen van Szavában, a szentségekben, egyházában, szeretetében. Kedves katekéták, felteszem a kérdést: mi Isten emlékezetei vagyunk-e? Valóban olyan őrszemek vagyunk, akik másokban felébresztik Isten emlékezetét, amely felmelegíti a szíveket?

3. „Jaj nektek, gondtalanul élőknek, a Sionon”. Melyik úton haladjunk végig, hogy ne legyünk „gondtalanok”, akik önmagukba és a dolgokba helyezik biztonságukat, hanem Isten emlékezetének emberei legyünk? A második olvasmányban Szent Pál, Timóteushoz írt első levelében néhány útmutatást ad, amelyek megjelölhetik a katekéták és a mi előrehaladásunkat is: törekedjünk az igaz lelkületre, az életszentségre, a hitre, a szeretetre, a türelemre, a szelídségre (vö. 1 Tm 6,11).
A katekéta Isten emlékezetének embere, ha állandó, élő kapcsolatban van Istennel és embertársaival; ha a hit embere, aki valóban bízik Istenben és Belé helyezi biztonságát; ha a karitatív cselekedet, a szeretet embere, aki mindenkiben testvérét látja; ha a „hüpomoné”, azaz az állhatatos, kitartó béketűrés embere, ha derűsen és az Úrba vetett reménnyel szembe tud nézni a nehézségekkel, a megpróbáltatásokkal, a kudarcokkal; ha szelíd ember, aki képes a megértésre és az irgalmasságra.
Imádkozzunk az Úrhoz, hogy legyünk mindannyian olyan férfiak és nők, akik megőrzik és táplálják Isten emlékezetét saját életükben és azt fel tudják ébreszteni mások szívében is. Ámen – fejezte be a világ minden részéről érkezett katekétákhoz intézett homíliáját Ferenc pápa.

(vm) VR