II. János Pállal néztem, ahogy összeomlik a kommunizmus -

így nyilatkozott Tomáš Halík. 

A berlini fal ledöntése előtti este Tomáš Halík, az idei Templeton-díj nyertese, éppen II. János Pálnál járt vendégségben. A tévében a berlini tüntetéseket mutatták, és a pápa odafordult Halíkhoz: „Ez a kommunizmus vége” – mesélte Halík az Ed Westnek, a Catholic Herald újságírójának adott interjúban.

Halík azt felelte: „Szentatyám, elnézésedet kérem, de azt gondolom, a pápai tévedhetetlenség nem működik a politika világában. Most jön az öt év peresztrojka.” De II. János Pál azt mondta: „Nem-nem, tíz napon belül vége.” És neki lett igaza. Másnap ledőlt a berlini fal, és kilenc nappal később Prágában is összeomlott a kommunista rezsim.


Azon a héten kanonizálták Prágai Szent Ágnest, és Tomáš Halík, aki egyszerre volt pap, filozófus és tudós, és annyi idős volt, mint maga a kommunista állam, ezt a szentté avatást egy prófécia beteljesítésének érezte, mely így szólt: amikor Ágnest szentté avatják, akkor jön el a szebb jövő Csehország számára.
Most, negyedszázaddal később, mikor maga II. János Pál lép hamarosan a szentek sorába, Halík már nemzetközi ismertségnek örvend, művei számos nyelven láttak napvilágot, világszerte előadásokat tart vallásfilozófiai és valláspszichológiai témákban, és több díjat kapott, mint amennyi meleg vacsorában többségünknek részünk volt – összegzi frappánsan Ed West.
Amint azt korábban megírtuk, a „vallási Nobel-díjnak” is nevezett Templeton-díjjal Halík a szovjet megszállás alatti, vallásszabadságért folytatott küzdelmét jutalmazták. Az amerikai Templeton Alapítvány évente egy személynek ítéli oda a világ egyik legnagyobb anyagi elismeréssel járó díját, olyasvalakinek, aki munkásságával „kivételes módon járul hozzá az élet spirituális dimenziójának felmutatásához”. A díjat 2013-ban a Nobel-békedíjjal is kitüntetett dél-afrikai érsek, Desmond Tutu, 2012-ben pedig a Dalai Láma kapta. Az első kitüntetett 1973-ban Teréz anya volt.
Talán meglepő, de Halík maga hitetlen családban nőtt föl, teljesen vallástalan környezetben, egy ateista társadalomban. Édesapja irodalomtörténész volt, a cseh értelmiségi elit tagja. „A szekuláris humanizmus légkörében nőttem fel – emlékezett vissza Halík –, megtartottuk a keresztény ünnepeket, de soha nem mentünk templomba. A Biblia a műveltség részének számított, csakúgy, mint a görög mítoszok.”
Napjainkban a Cseh Köztársaságban a legalacsonyabb a hívők száma Európában, ami nem csupán a kommunizmusnak köszönhető, hanem a vallásreformerek hosszú sorának is, mely Husz Jánossal kezdődött. Rendkívül erős az antiklerikális hagyomány – magyarázta Halík. „Ez megnyilvánult már az első köztársaság idején is [a két háború között], és talán emiatt választották a kommunisták pont Csehszlovákiát a társadalom teljes vallástalanításának kísérleti terepévé.” Szemben Lengyelországgal, ahol rendkívül erős volt a katolicizmus, és ezt a rezsim kénytelen volt bizonyos mértékben elfogadni. „Ugyanakkor a cseh gondolkodásmód is közrejátszott, amelyre jellemző, hogy mindig a gyengék oldalára állunk – ez is hozzájárult, hogy az én generációm számára vonzóvá vált a katolicizmus, hiszen a templomba járás politikai tiltakozásnak számított.”
Halíkot fiatalkorában „a katolikus kultúra vonzotta, később az intellektuális hatás” – különösen megérintette az angol katolicizmus. „Apám irodalomtörténész volt. Ő szerkesztette Karel Čapek műveit, Čapek pedig nagyon közel állt Chestertonhoz. Úgyhogy apám könyvtárában minden megvolt Chestertontól.” Chestertont nagyon megszerette, majd Graham Greene-t és John Henry Newmant is. Az, hogy Newman a lelkiismeretre helyezi a hangsúlyt, egybevág a cseh hagyománnyal – emelte ki Halík.
1968-ban Wales-be ment vallásfilozófiát tanulni. Majd jött a szovjet bevonulás, s döntenie kellett: marad vagy hazamegy. „1969-ben Jan Palach felgyújtotta magát a Vencel téren. Szerveztem a gyászmisét, és úgy döntöttem: otthon maradok. Nehéz döntés volt, mert nagyon szerettem a brit kultúrát. Nagyon jól éreztem magam Angliában. De mikor Palach feláldozta magát, azt gondoltam: 'Többet kell kezdenem az életemmel. Nem élhetek csak a karrierért, a pénzért. Valami értékesebbnek kell szentelnem az életemet. Azt hiszem, ez volt az egyik első lépés afelé, hogy a papság mellett döntsek.”
Titokban tanult teológiát és titokban szentelték pappá 1978. október 21-én Kelet-Németországban. Az első papszentelések egyike volt II. János Pál pápasága alatt, és amikor nézte a német tévében a lengyel pápa beiktatását, arra gondolt: egy nap talán találkozhat majd vele.
Illegális szemináriumokat tartott magánházaknál és szamizdat anyagokat terjesztett. Minden püspöki palotát lehallgattak – Halík nevetve idézi fel az interjúban azt az esetet, amikor a müncheni érsek meglátogatta a prágai érseket, és megkérdezte: „Itt nyíltan beszélhetünk?” Mire a prágai érsek azt válaszolta: „Igen” – de közben nemet intett a fejével.
A kommunista rendszer bukása egy csapásra mindent megváltoztatott: Halík egyik pillanatról a másikra közellenségből az új elnök, Václav Havel barátjává lépett elő. A barátságuk 1967-ben kezdődött, amikor Havel elkezdett járni Halík apjához az értelmiségi vitakörbe. Átcsempésztek vendégeket Nyugatról, hogy előadjanak. Később Havel hívta meg a vitakört a nyaralójába. „Hős volt” – összegzi Halík.
Halík távol tartotta magát a politikától, ehelyett a Károly Egyetemen végzett plébánosi teendőire koncentrált, ahol a hívők száma – az Európában általános tendenciákkal szemben – egyre nő. Eddig ezer fiatalt keresztelt meg, és csak „idén 105 katekumenünk van, a templomaink pedig tele vannak”. A dolog nyitja szerinte az, hogy élő egyházat kell nyújtani, sok lelki programmal, lelkigyakorlatokkal, elmélkedésekkel – és a nem-hívőknek ugyanúgy, mint a katolikusoknak. És úgy tűnik, ez működik – szögezi le Ed West –, a kommunizmusnak vége, a kereszténység viszont felemelkedőben van Csehországban.
Magyar Kurír
(vn)

Az USA vezetői okozták - a káld keresztények kiírtását

Ed West, a Catholic Herald újságírója, a második gyermeke születése utáni nehéz pillanatokban egy mártírhalált halt iraki paphoz imádkozott segítségért. Mivel a kisfiú nem lélegzett és semmire nem reagált, riasztották a többi orvost is, és a szülőszobán már mindenki a legrosszabbtól tartott. A tragikus pillanatban az apa letérdelt és Ragheed Ganni közbenjárását kérte: az iraki papét, akit 2007 júniusában gyilkoltak meg Moszulban.

Mint később az orvosok közölték velük, teljes két percig kellett várniuk rá, míg a baba végre felsírt. A gyermek sírásának hallatán túláradó boldogság árasztotta el a szülőket. Az apa köszönetet mond Ragheed Ganninak, és az ő áldozatkész életét állítja példaként elénk. Az alábbiakban részleteket közlünk Ed West írásából.
Ragheed Ganni, a káld szertartású katolikus pap egyike volt azoknak az iraki keresztényeknek, akiket meggyilkoltak a 2003-as koalíciós inváziót követő pogrom során. A keresztényüldözés 2010. október 31-én érte el tetőpontját, amikor 52 hívőt öltek meg egy bagdadi katolikus templomban. Ez az üldöztetés és vérfürdő meglehetősen kevés publicitást kapott a nyugati sajtóban, – leszámítva a keresztény médiát –, és csak a közelmúltban, az Egyiptomban egyre gyakoribb keresztények elleni erőszak és a szíriai polgárháború hatására kezdtek többet foglalkozni a kérdéssel.
A világ egyik legrégebbi keresztény közösségét ért rettenetes megpróbáltatások eredménye, hogy a háború előtti egymilliós lélekszám ma 150 000 körül jár, ennek is jelentős hányada idős ember, és több mint 60 templomot bombáztak le.
Mindezek ellenére, Ragheed atya története inspiráló, lélekemelő: a tökéletes önfeláldozásról, hitről, megbocsátásról és barátságról szól. Ragheed az észak-iraki Moszulból származott, mely évszázadokig a szír kereszténység központjának számított; világvárosnak, ahol asszírok, arabok, kurdok, törökök, zsidók, perzsák, valamint kisebb népcsoportok éltek egymás mellett. Jelentős káld szertartású katolikus közösség élt Moszulban, bár a lélekszámuk egyre apadt a 20. század folyamán az üldöztetés, a diszkrimináció és a kivándorlás következtében.
Ragheed 1972-ben született Moszulban, 1993-ban szerzett mérnöki végzettséget. Három évvel később Rómába ment teológiát tanulni az Angelicumban, ahol végül ökumenikus teológiára specializálódott. 2001 októberében szentelték pappá Rómában. Folyékonyan beszélt arabul, olaszul, franciául és angolul.
Még szeminarista volt a szeptember 11-i terrortámadások idején, melynek következményeként háborút indítottak szülőhazája ellen. A Pápai Ír Kollégiumban lakott Rómában, a nyarakat pedig a Donegal megyei Loch Derg mellett töltötte Írországban.
Nagyon megrázta, amikor kitört a háború, és rendkívül aggódott családjáért, akiket akkor már hét éve nem látott. Úgy érezte, vissza kell térnie Irakba, és ott kell végeznie papi szolgálatát, bármennyire veszélyes is, mert oda tartozik, az az otthona. Akkor még optimistán írt egy szabad társadalom újjáépítéséről: „Szaddam megbukott, új kormányt választottunk, megszavaztuk az alkotmányt!” Teológiakurzusokat szervezett Moszulban, fiatalokat, szegényeket és betegeket gondozott, többek között egy gyermeknek segített, akinek szemműtétre kellett Rómába utaznia.
Az iraki keresztények elleni erőszak 2006 januárjában felerősödött: több templomot ért bombatámadás Moszulban és Bagdadban egyaránt. A szunnita és a síita milícia is támadni kezdte a keresztényeket az amerikai invázió miatti megtorlásként; sőt, néhányan közülük egyenesen a pápát hibáztatták a háborúért, holott II. János Pál mindent megtett, hogy megakadályozza annak kitörését.
Ragheed szülővárosában a helyzet kritikussá vált. 2006. augusztus 4-én, amikor Ragheed plébániájából 80 gyermek lett elsőáldozó, utcai harcok törtek ki a templom előtt, s a gyerekek rettegve hallgatták a gépfegyverek és rakéták hangját. A jó pásztor bátorította őket. Mint Ragheed az Asia News hírügynökségnek elmondta, „bár itt hozzá vannak szokva ehhez az emberek, és viszonylag nyugodtak maradtak, nem voltak biztosak abban, hogy hazajutnak-e az otthonaikba. Tisztában voltam vele, mekkora öröm a 80 gyermeknek, hogy elsőáldozók lehettek, ezért igyekeztem viccesen kezelni a helyzetet, és azt mondtam nekik: 'Ne féljetek, ez csak tűzijáték. A város is velünk ünnepel.' Aztán mondtam nekik, hogy gyorsan és csendben hagyják el a templomot.”
Az azt követő hónapban XVI. Benedek regensburgi beszéde ürügyén támadtak meg keresztényeket, egy moszuli papot lefejeztek. Októberben Ragheed azt írta egy barátjának: „A Ramadán rettenetes volt itt Moszulban. Keresztény családok százai menekültek el a városból, az én családom és a nagybátyáim is. Körülbelül harminc embert megfenyegettek, ők mindent hátrahagyva elmenekültek. Nem könnyű a helyzet, de az Úr kegyelme erőt ad nekünk. Itt minden nap szembe kell néznünk a halállal.”
A barátai később, visszaemlékezve erre az időszakra, megemlítették, hogy egyre fáradtabb és elgyötörtebb lett. Amikor a plébániáját érte támadás 2007 virágvasárnapján, azt írta: „Együttérzünk Krisztussal, aki úgy vonult be Jeruzsálembe, hogy tudta: az emberek iránti szeretetének a következménye a kereszt lesz. Így aztán, miközben golyók csapódtak folyamatosan a templom ablakainak, fölajánlottuk szenvedéseinket Krisztus iránti szeretetünk jeleként.”
2007-ben a bombázások és a túszejtések sűrűsödtek, a víz- és áramellátás egyre gyérebbé vált.
Egyik utolsó emailjében Ragheed atya azt írta: „Minden nap várjuk a végső csapást, de nem hagyjuk abba a misézést, a föld alatt fogjuk folytatni, ott biztonságosabb. Megerősít ebben az elhatározásomban a hívek ereje is. Ez háború, valódi háború, de bízunk benne, hogy a végsőkig tudjuk hordozni a keresztet az isteni kegyelem segítségével.”
Húsvétkor, május 27-én bomba robbant a templomban, két biztonsági őr sebesült meg. Másnapi utolsó, az Asia Newsnak szóló tudósításában azt írta: „Az összeomlás határán állunk... Irakban lesz-e egyáltalán hely a keresztényeknek? Senki sem támogat minket, semmilyen csoport nem harcol az ügyünkért; elhagyatottak vagyunk. Irak megosztott, soha nem lesz már olyan, mint volt. Milyen jövő vár a mi egyházunkra?”
Egy héttel később, 2007. június 3-án, mise után, Ragheed atya épp a templomtól indult el három diakónussal, amikor fegyveresek közeledtek. Az egyik diakónus felesége szintén velük volt az autóban, őt külön állították a férfiaktól. Az asszony később így emlékezett vissza arra a napra: „Az egyik gyilkos rákiáltott Ragheedre: 'Mondtam, hogy zárd be a templomot, miért nem tetted meg? Miért vagy itt még mindig?' Ragheed csak annyit válaszolt: 'Hogy zárhatnám be Isten házát?' Rögtön a földre lökték, csak annyi ideje volt még, hogy intsen nekem a fejével, hogy meneküljek el. Aztán tüzet nyitottak rájuk és mind a négyüket megölték.”
Ragheed Ganni élete a kiengesztelődés és megbocsájtás csodálatos üzenetét hordozza. Muzulmán barátainak egyike, Adnam Mokrani professzor így írt róla a halálát követő napon: „A halál mely istenének nevében gyilkoltak meg téged?  Milyen pogány elképzelés nevében feszítettek keresztre? Tudták egyáltalán, mit tesznek? Testvérem, nem hiába ontották véredet...”
2005-ben, az eukarisztikus kongresszuson Ragheed azt mondta: „Vannak napok, amikor gyengének érzem magam, és tele vagyok félelemmel. De amikor a kezemben tartom az Oltáriszentséget, és azt mondom: Íme, az Isten Báránya, íme, aki elveszi a világ bűneit – akkor érzem az Ő erejét bennem. Amikor a kezemben tartom Jézust, akkor valójában Ő tart a tenyerén engem és mindnyájunkat, dacolva a terroristákkal, és egységben tart minket az Ő határtalan szeretetében.”
„Az Ő határtalan szeretete” – Ragheed Ganni beszédének ezek a szavai maradtak meg az újszülött gyermek édesapjában, ezeknek a szavaknak tulajdonítja, hogy azokban a pillanatokban, amikor a legnagyobb félelmet élte át, Ragheed Ganni jutott eszébe és hozzá könyörgött. így a kisfiú kapott a James mellé még egy szokatlan keresztnevet is.
Catholic Herald/Magyar Kurír
(vn)