Egy új világrend közeledik?

Egy 16 oldalas kiadvánnyal tömték tele híveink postaládáját. Címe az, amit én is itt címnek írtam, csak azzal a különbséggel, hogy azon nincs kérdőjel. A kiadvány anyaga újságpapír, stílusa nem ismeri a minőséget és tartalma köszönő viszonyban sincs az újszövetségi kinyilatkoztatással, de a világ- vagy egyháztörténelemmel sem. Különös, hogy a cikkeknek nincs szerzőjük. Kiadó sincs, csak megrendelhető cím, de az is Agyagosszergényen. Ez a brosúra egy szörnyű világ kialakulását vetíti előre – pedig semmi új sincs a nap alatt! –, megfélemlít, és ajánlja a szabadulás lehetőségét. Az tény, hogy a portéka eladásában eléggé járatosak, ingyen van, képes, keretes stb. Már az első oldalon neki esnek a pápának és mindazt a szemétséget, amit az utóbbi két évszázadban az istentelen propaganda megpróbált rákenni a pápaságra, azt mind próbálják felmelegíteni. Az egésznek dohos, ateista szaga van. Nem szalonképes. A sötét középkort emlegetve a kommunista propaganda szövege köszön vissza. A protestánsok ébresztése vallásháborúra ingerel. Az USA és az ENSZ mesterkedései által a sátán átveszi az uralmat. Eddig a veszély. A szabadító pedig a Biblia. És akkor szabadulsz meg, ha te ezt megengeded, hogy kezedbe adják, és ott is bizonyos részeket. Ha bízol, akkor „Jehovában örök kőszálunk van.” A brosúra megállapítása szerint mindez „kijózanító és döbbenetes betekintést nyújt az előttünk álló, az egész világot érintő drámai események sorozatába.” 

Testvéreim! Az Úr Jézus sziklára építette Egyházát. Simon Pétert tette meg látható vezetőnek. Elküldte az Igazság Lelkét, és Ő vezeti az apostolokat és utódaikat. Jézus isteni tekintélyével tanítanak: „Aki titeket hallgat, engem hallgat, és aki titeket elutasít, engem utasít el, és aki engem elutasít, az azt utasítja el, aki engem küldött ” (Lk 10,16). Jézus arra is int, hogy ne féljünk és ne riadozzunk, de legyünk éberek, „mert nem tudjátok sem a napot, sem az órát (Mt 25,13), Veletek vagyok mindennap a világ végéig.” (Mt 28,20) Mi hiszünk Jézus Krisztusban, Isten egyszülött Fiában, s nem az ilyen álarc mögé bújt brosúrás tanítókban. Hiszünk az egy, szent, katolikus és apostoli Anyaszentegyházban. 
Ha valaki nagyon kiéhezett, és valamit is ad emberségére, az nem a vályúhoz megy moslékot enni, hanem a terített asztalhoz. Mit tegyünk az ilyen brosúrával? Tegyük oda, ahol a helye, a szemetes kosárba! 
A babiloni fogság idején, a teljes elveszettség pillanatában Izajás arra buzdítja a népet, hogy egyedül Istenben keresse a szabadulását, aki eljön és ítéletet tart (Iz 35, 4-7a). Színes nyelvezettel fejezi ki azt a mély átalakulást, amelyet a hozzánk érkező Isten művel az emberben és a teremtésben: vakok látnak, süketek hallanak, a sánták ugrándoznak, és a némák beszélnek. A száraz pusztaságokban felfakadó vizek az ember kellemes tartózkodási helyévé változnak. Ezzel az Úr meghozza az élet teljességét a kegyelem által és elveszi a földi bajok keserűségét. Ezt igazolják Jézus szavai és tettei. 
Amikor egy süketnémát vittek eléje, hogy gyógyítsa meg, Jézus félrevonta a beteget, megérintette fülét és nyelvét, föltekintett az égre, fohászkodott és így szólt: Effeta! vagyis: Nyílj meg! És az tüstént meggyógyult (Mk 7,31-37). Aki megnyílik Jézus szava előtt, abban megszületik a készség Jézus követésére, és ebben áll Isten igazi dicsőítése, melynek kifelé való bizonysága a testvéri szeretet (Jak 2,1-5). Ez által lesz jó életünk, így készülünk az örök életre. Ez a mi világrendünk.

„Az Úr támogatja az árvát és özvegyet!” Zsolt 145,9.

                

Aug. 26. - Kinek és hogyan szolgálsz?

A negyven éves pusztai vándorlása alatt, az Ígéretföldje felé tartó nép bizonyos mértékig egymásra figyelt, vigyázott, összeszokott. Kánaán földjének elfoglalása idején közösen küzdöttek, majd annak felosztását elintézték törzsi alapon. Az új hazájukban viszont sok kihívással találkoztak: széttelepülve nem érzik a közösség megtartó, segítő erejét, nehézséget jelent az életmódváltás. Kihívást jelentett a pásztorkodó, nomád életformáról rátérni a helyhez kötött, részben földműves életmódra. Az Istennel megélt gazdag és gondtalan múlt, amikor Isten különös gondoskodását élvezték – most őket kísérti. A jelen és önálló élet szokatlan számukra, a jövő pedig ismeretlen és az átmenet nem szembetűnő. Környezetükben új népekkel, vallásokkal és bálványimádással találkoztak.
Isten és Mózes akaratából, Józsue az új vezető világosan tudja, hogy a nép igazi feladata Isten szolgálat, értékek közvetítése kell, hogy legyen. Mindezt neki egyedül tudni és eszerint élni nem elég, hanem ezt a jövőképet - víziót - mindenkinek ismernie és vállalnia kell. (Előbb-utóbb, de nagykorúvá kell érniük az Isten mellett, mint a gyerekeknek a szülők mellett.) Vízió, jövőkép nélkül elvész a nép!
E nép rendkívüli küldetése előzmények nélkül jött létre, mivel ez az egység sem politikai, sem nemzeti, hanem hitbeli és vallásos jellegű. Isten törvényeihez kell igazítsák életüket, hogy mindennapjuk Istenszolgálat legyen. Akkor életükben fokozatosan kibontakozik és beteljesülnek Isten ígéretei, feltárulnak az Úr útjai. A célok tisztázása végett, Józsue amolyan országgyűlés félét hívott össze, melynek célja, hogy egységes keretet, szervezetet adjanak életüknek, s ha a körülmények úgy hozzák, akkor kölcsönösen segítsék egymást. Ennek az óhajtott egységnek egyetlen biztos alapja van, az őket meghívó és a Sinai hegyen velük szövetséget kötő Istenben való hit. Józsue ezért a nép véneit, vezéreit, bíráit, tisztségviselőit az Úr színe előtt felszólítja: Ha nem akartok az Úrnak szolgálni, válasszatok most, kinek akartok szolgálni: az ősmúltat jelentő Mezopotámiai isteneknek vagy a még itt lakó amoriták isteneinek? (Józs 24,1-2a. 15-17,18b)
A nép mielőtt válaszolna, Józsue hitvallást tesz családja nevében: „Mi, én és házam népe az Úrnak szolgálunk.” A család egysége az Úrban gyökerezik (Ef 5,21-32). A nép józanságára jellemző, hogy távol tartja magát a hűtlenségtől. Hűsége tényeken nyugszik. Felidézik: az Úristen vezetett ki Egyiptomból, csodákat művelt, oltalmazott az egész úton, ahol átvonultunk. Ezután a nép megújítja szövetségét: „Mi is az Úrnak akarunk hát szolgálni, ő a mi Istenünk.” E hitvallás tudatosítása hozzájárult a mindennapi állhatatossághoz és alapja lett Izrael elkövetkező évszázadainak. Isten az ember lelki fejlődésének bizonyos szintjén újabb döntés elé állította népét. Ez az idők teljében megtörtént, amikor a világba küldte Szent Fiát, hogy általa életünk legyen és bőségben legyen. Ma Ő teszi fel ezt a kérdést: „Ti is el akartok menni?” (Jn 6,60-69) Péterrel válaszolom: Uram, kihez menjünk?  Az örök élet igéi nálad vannak
„Tudjuk, hogy te vagy az Isten Szentje!” Jn 6,69

Jót s jól!

Az idei érettségi eredményekből még a vak is látja, hogy oktatási rendszerünk padlón van. A legfőbb tanítóhivatal, az oktatásért-nevelésért felelős minisztérium az 1989-es változás óta a hétköznapi politika és szélsőséges érdekek játékszere. Nincs átgondolt nevelői-oktatói tanterv. 

Látszat eredmények születtek/nek, csalások sorozatát követték el, diplomákat gyártottak, plagizátorok lettek doktorok, most meg a technika segítségéhez folyamodnak, bekamerázzák a termeket, hátha jobbak lesznek a diákok? Nem az élethez szükséges ismereteket vagy a diákok tudását mérték fel, hanem valakiknek az elgondolása szerint pontoznak, ezért siralmasak az eredmények, sérültek a diákok. Régen a pedagógus szeretettel tanított és nevelt. A közösségi kapcsolatainkat is a szeretet határozta meg. Ma mindent számításból akarnak elérni, megkapni vagy leadni. Közben előadásokat tartanak az érzelmi intelligenciáról és a szociális kompetenciáról. Ugyebár, ha valamit cifrán mondunk, az tudományosnak hangzik, pedig ez ködösítése a szeretetnek és a közösségi kapcsolatnak. Jó volna, ha a több mint kétszáz éve megírt tanács szolgálna az oktatás-nevelés alapjául. „Jót s jól! Ebben áll a nagy titok. Ezt ha nem érted,/ Szánts és vess, s hagyjad másnak az áldozatot.” (Kazinczy: A nagy titok)

Az ókorban, de még az ószövetségi vallásban sem volt állandó tanítóhivatal, de kezükben volt egy-egy bölcs tanítása vagy Isten tízparancsolata. 
Az ószövetségben a Gondviselő szeretetének jele volt a papság, a prófétaság és a királyság. Isten általuk alakította választottait egységes néppé. A próféták esetről esetre ostorozták a visszaéléseket. Jeremiás próféta a gonosz pásztorokat kritizálja: akik ahelyett, hogy összeterelnék Isten népét, szétszórják; ahelyett hogy osztogatnának, fosztogatnak; ahelyett hogy megőriznék, elveszni hagyják; ezért Isten a babiloni fogsággal bünteti meg (Jer 23,1-6). Népét szétszórva sem hagyja el Isten, hanem megmutatja irgalmát: jó pásztorokat ad, akik összetartják a maradékot, és visszavezetik. Mindezt Dávid igaz sarja, a Messiás viszi végbe. 

A zsoltárban Jézus alakja és a nép öröme körvonalazódik: „Az Úr nékem pásztorom, ínséget nem kell látnom” (Zsolt 22,1). 
A próbaútról visszatért apostolokat, Jézus meghallgatja és pihenésre hívja (Mk 6,3o-34). Külön oktatni akarja, hogy alkalmassá váljanak küldetésükre. Ez azonban nem sikerült, mert az apostolok nyomán a nép nagy tömegben kivonult Jézushoz, mert éhezik az Isten szavát és a kegyelmet. 
Jézus együttérzéssel van közöttük, ezért szeretettel tanítani kezdte őket, mivel boldogságukat akarja. Példát mutat apostolainak, hogy a szeretet mindig kész az áldozatra. Halála és feltámadása által a mennyei Atya gyermekeivé tett minden ember (Ef 2,13-18). Ma a Krisztus szerezte új szövetségben, csak szeretettel lehet „jót s jól” tanítani-tanulni, méltósággal élni.

„Juhaim hallgatnak szavamra, ismerem őket és a nyomomban járnak.” Jn 10,27.

                                           

Miért vagyunk, mit csináljunk?

A földi érdekekbe és ösztönös kívánságokba elmerültek nem szívesen hallgatják a figyelmeztető szót. Ezt a próféták is megtapasztalták. Ellenfeleik mindig találtak bennük kifogásolni valót. A próféták azzal is hozzájárultak a vallási élet erősítéséhez, hogy a nehézségek között is hűségesek maradtak küldetésükhöz. Mindenféle ellenállás, intrika ellenére hirdették az Úr szavát (Ám 7,12-15). Etikusan, elvszerűen, a törvényt betartva éltek és beszéltek. Ezért is figyelmet érdemelnek. Társadalmunk összevisszaságában nekünk látnunk kellene a helyes irányt és cselekvési módot. Istenszolgája Áron püspök intő szava  ma is a helyes irányt mutatja: „A keresztény ember két világ polgára. Igazi hazája az égben van, de oda az út a földön át vezet. Ezért a világban nem turista, nem is műkedvelő. Feladatot kell teljesítenie. Feladatot és szolgálatot szeretetből... A keresztény ember a világban él, a világ dolgaival foglalkozik, s ott a világban, foglalkozása által és állapotbeli kötelességeinek lehető legjobb teljesítésével kell Isten országának építésén dolgoznia.” 

Ha Isten jelenlétében élünk, akkor a kihívások idején, amikor híveink sorskérdésekkel fordulnak hozzánk, nem bújhatunk a vallásosság paravánja mögé. Egyik hívem ezt kérdezte, kire szavazzunk július 29-én? Köszönöm kérdését – feleltem, de előbb tájékozódjunk. És némi válaszként felolvastam egy tapasztalt jogászember (K. E.) nyilatkozatát: „A válasz előtt, C. Antonescu bejelentése következtében – miszerint ha T. Băsescut nem meneszti a népszavazás, akkor lemond – meg kell vizsgálni, hogy kettőjük közül kitől ajánlatosabb megszabadulni. Számomra evidens, a jelenlegi elnök utolsó mandátumát tölti, tehát tőle rövidesen megszabadulunk. Ezért sokkal üdvösebb lenne a magyarellenes, hisztérikus, egyetemi hallgatóként éveket ismétlő, idegen nyelveket nem beszélő, csak a balkáni stílusban otthonos Antonescutól tehermentesíteni a román politikai életet! Ennek érdekében a július 29-ei népszavazáson ellenszavazatot leadva, vagy akár távol maradva, egyaránt Crin Antonescu politikai kiiktatását segíthetjük elő.” Evidens, hogy ezzel a szavazással a fenti személyek a nép támogatására számítanak. Ilyen a demokrácia játékszabálya. 

Ezzel szemben Krisztus, aki tanítványait kettesével küldi el, egyszerű és önzetlen magatartást vár. Gyakorolják a szeretetet. Ne keressenek támaszt földi javakban, hanem bízzák magukat Krisztus erejére: hirdessék a megtérést, űzzék ki a gonosz lelkeket és gyógyítsák meg a betegeket. Kerüljék a kényelmet, akkor találni fognak jó akaratú embereket, akik befogadják és szükségleteikről gondoskodnak. Az örömhír így megsokszorozva terjedt tovább (Mk 6,7-13). Krisztus mindnyájunkat öröktől meghívott az üdvösségre (Ef 1,3-14). Csak Vele alakul ki a teremtett világ teljes összhangja, amelyben mindenki megtalálja a maga helyét és örök boldogságát is.    
        

 „Urunk Jézus Krisztus Atyja világosítsa meg lelki szemünket...” Ef 1,17.

                   

Te is próféta vagy!

A legszentebb dolgokat és ügyeket is körülveszi az emberi gyarlóság. Az Istentől ihletett, küldetést vállaló prófétáknak is meg kellett küzdeniük az elutasítással. Az előítélet az az álarc, amely számtalan változatban jelenik meg. Megbúvik és dolgozik a féltékenység, a gőg, a közöny, az álszentség, a hitetlenség, a harciasság, s ha úgy tetszik a vértanúság álarca mögött. Van, aki magában a benemfogadás falát építi fel, mert az ő személyét zavarja a másik beszéde, adottsága, kezdeményezése, vagy erkölcsi nagysága. Mindez törékeny igazságérzetünket bizonyítja. 

Napjaink balkáni pártoskodásában kinevezett háromszéki kormánybiztost nagyon zavarja a „székely” szó. Mert ugye van Székelyföld, székely zászló, székely himnusz, székely termék, székely gyors, ezer székely leány napja, és ha az autonómiáról esik szó már is begörcsöl. Pedig tudnia kellene egy magas beosztású úrnak, hogy múltjukat és jelenüket részben a székelyeknek köszönhetik. Történészük, Petre P. Panaitescu még ha visszafogottan is, de leírja hogy Lackfi Endre és a székelyek tisztították meg 1345-ben a később Moldvának nevezett területet a tatároktól, ahova ők a hegyekből lejöttek, ahogyan régi krónikásaik és történészeik vallották. „Ugyanis a magyarok voltak azok, akik a tatárokat kiűzték... és az első moldvai állam magyar függőségben jött létre.” 

Sőt az első moldvai pénzen, amit Muşat Péter veretett, a magyar címer és az Anjou-liliom látható. Az első püspökségük 1370-ben katolikus volt, az első szerzetesek domonkosok, ferencesek és pálosok voltak. Csak három évtized után jelentek meg a bolgár szerzetesek és a görög püspökök. Ez történelmi igazság. Van aki elfogadja, van aki ellenáll. Ez a magatartás mindenütt jelen van: a politikában, a közéletben, a munkahelyen, a sportban, a családban és az egyházban is. Mitévők legyünk, amikor elutasítanak? Isten szavát - bármilyen egyszerű vagy szerény közvetítéssel jut el hozzánk -, kötelességünk befogadni; máskülönben súlyos következményekkel jár az igazság elutasítása (Ez 2,2-4). Az Úr küldi prófétáját, irgalmának hirdetőjét, aki az események szereplője és szenvedő alanya is. Személye azt jelenti, hogy Isten velük van. Az viszont rajtunk múlik, hogy Istenbe fogódzunk-e vagy neki ellenállunk. 

A hitünket is befolyásolhatják az előítéletek és a földi szempontok (Mk 6,1-6). Jézus bölcsességét sokan hallgatták első hivatalos fellépésén, a názáreti primicián. Elámulnak, csodálkoznak tanításán, de hallgatói nem indulnak el az igazság keresésének útján. Megrekednek az előítéletben: itt nőtt fel. Jézus a szívük kitárulkozását várta, mert akit befogadunk, azt szeretjük és vele azonosulunk. Valaki azonban mégis hitt, mert Jézus „néhány beteget meggyógyított kézrátétellel.” Kitalálod? A külső és belső akadályokból minden embernek kijut. Ez a kereszt titka (2Kor 2,12,7-10). Munkánkat, ha külsőleg akadályozzák is, maga az Úr vigasztal: Elég neked az én kegyelmem! – Feleletünk csak ez lehet: Úgy legyen!

„Az Úr Lelke van rajtam, elküldött, hogy a szegényeknek örömhírt vigyek.” Lk 4,18

Az igaz hit ereje

Az öröm és remény, a gyász és szorongás, mely a mai emberekben él, Krisztus tanítványainak is öröme és reménye, gyásza és szorongása. A tanítványok közössége ugyanis emberekből, sőt Krisztusban egységet alkotó emberekből áll, akiket a Szentlélek irányít az Atya országa felé vezető zarándokúton, és megkapták az üdvösség hírét, hogy mindenkinek elmondják (GS 1). Az Egyház az üdvösség hírének birtokában állítja, hogy Isten az embert a földi nyomorúság határain túli, boldog célra teremtette (Bölcs 1, 13-15; 2,23-24).
Keresztény hitünkből tudjuk, hogy a testi halál vereséget fog szenvedni, mert az Isten arra hívott, hogy egész természetünkkel kapcsolódjunk hozzá. A Jézusban hívőnek semmi sem képes útját állni (Mk 5,2143). 

Az igazi hitnek és bizalomnak erejét igazolja a tizenkét éve vérfolyásban szenvedő asszony különös hite, és a reménytelenség ellenére is hívő Jairus hite. El kell fogadnunk, hogy Jézusból erő árad ki a mi megigazulásunkra és üdvösségünkre.
Ezt először a 90-es évek elején egy keresztény kurzuson tapasztaltam meg. A nagyszámú részvevő között volt egy olyan lány, akinek volt némi fogalma a vallásról, de nem hitt a személyes Istenben, sem Jézusban. Közeli barátja biztatására jött el a kurzusra. Az első és a második nap előadásai nagyon felkavarták. Csak dúlt-fúlt magában. A kurzus rektora észlelte, hogy ennél a személynél valami nincsen a rendjén. Szóba állt vele, és akkor megtudta az illető állapotát és elutazási szándékát. Ekkor csak azt kérte, hogy maradjon legalább estig a közösségben, és mielőtt elmenne álljon szóba valamelyik atyával. Az előadók ez esetben közösen és külön-külön is szüntelen imádkoztak, hogy kiesdjék számára a hit kegyelmét. Az illető a vacsora után engem keresett fel. Munkatársaim ekkor az Oltáriszentség előtt imádkoztak. Előre nehezen tudott szólni, majd beszélni kezdett. Három és félórás beszéde életgyónás lett. Sírt, megrendült, majd elfogadta Jézust Megváltójának, és akkor feloldoztam. Mintha kicserélték volna, alig lehetett rá ismerni. Amikor véget ért e találkozó, fölkeltem székemről, hogy elkísérjem a gyóntatószoba ajtójáig, de nem volt erőm. Valahogy a szoba falának támaszkodva értem az ajtóig. Ilyen erőtlenséget sosa nm tapasztaltam, ezért megkérdeztem Beöthy Tamás atyát, hogy mi ez az erőtlenség? Emlékezz arra – felelte –, hogy a beteg asszony, amikor hittel megérintette Jézus ruháját, erő ment ki belőle. Ehhez hasonló a te eseted is. 

Másnap, a hitre jutott könnyezve, boldogan tett tanúságot megtéréséről. Isten ilyen nagy irgalma láttán, mindnyájan vele együtt sírtunk és örvendtünk a templomban.
Mi, akik eljutottunk Krisztus gazdagságára, ezért belőle teljesen meg tudunk újulni (2Kor 8,7.9. 13-15). Ennek bizonysága a testvéri szeretet, a szolidaritás, a segítőkészség. Mindezt ápoljuk, mert a hit útja vezethet sötétségen át, de mindig világosságba torkollik.

„Jézus Krisztus győzött a halálon.” 2Tim 1,10.

Úrnapja

Eudes Szent János mondta: „A szentmiseáldozat valami olyan nagy dolog, hogy méltó bemutatására három örökkévalóságra lenne szükség: az elsőre, hogy készüljünk rá, a másodikra, hogy bemutassuk, a harmadikra, hogy érte hálát adjunk.” Úrnapján szeretetünket az Oltáriszentségben köztünk maradt Jézus iránt szentmisével és körmenettel fejezzük ki, mert Ő az Eucharisztiában egész életének forrása és csúcsa.

            Az Eukarisztia ünneplése a keresztény élet csúcsa, mert belenövés a mennybe, és a közösség életerejének tápláló forrása. Az eukarisztiából, mint forrásból árad belénk a kegyelem, és általa valósul meg Krisztusban a leghatásosabb módon az emberek megszentelése és Isten dicsőítése (SC 10).

            Egyházunk a Szentháromság egy Isten ünnepe után, figyelmünket az Eukarisztiában jelenlévő Krisztusra tereli. Teszi ezt azért, mert szentháromságos életet élni csak Krisztusból táplálkozva lehet.

            Ünnepünk olvasmányai az Eukarisztia áldozati jellegét domborítják ki.

            1. Az ószövetség előképe volt a Krisztus által megkötött új és örök szövetségnek (Kiv 24,3-8). A Kivonulás könyvéből vett részlet elmondja, hogyan kötött szövetséget Isten és Izrael. Miután Mózes lejött e Sínai-hegyről, a népnek felolvasta a tízparancsolatot. A nép viszont egy szívvel vállalta a feltételeket, vagyis az Isten parancsait. Isten is kötelezte magát szövetségi ígérete teljesítésére, vagyis bevezeti az Ígéret földjére. E kétoldalú életszövetséget áldozatbemutatással pecsételték meg.

Mózes azzal, hogy ugyanazt a vért öntötte az oltárra, mint amivel a népet meghintette, kifejezte, hogy a szövetség élet-halálra szól: aki azt megszegi, annak meg kell halnia. Azt is jelentette, hogy ezentúl a választott nép ereiben ugyanaz a vér folyik, mint az Istenében. A vér, a szövetség szent voltát, megpecsételését és vérségi köteléket jelentett. Magában hordozta, hogy egymást kölcsönösen támogatni, a rabokat a fogságból kiszabadítani, az elhagyott özvegyeket támogatni és egymásnak engedelmeskedni tartoznak. Ez a régi szövetség előképe volt a Krisztus által megkötött új és örök szövetségnek. Amíg Mózes a Sínai-hegy lábánál felállított oltárt és 12 emlékoszlopot, s a szövetség vérével meghintette a népet, addig Jézus 12 tanítványa emlékezetére bízta a Sion-hegy keresztoltárán saját testében és vérében kötött új szövetséget, amely valóban elveszi a világ bűneit és valóságos megszentelődést ad.

            2. Jézus a keresztáldozatot elővételezte az utolsó vacsorán (Mk 14,12-16. 22-26). Húsvéti készület első napján az apostolok minden igyekezete a húsvéti lakoma elkészítésére irányult. Az utolsó vacsora részleteinek kijelölésével Jézus jelezte, hogy ismeri a jövőt, és a szenvedést is tudatosan vállalja. Vállalásával már áldozattá lett.

Nézzük mi is történik? Jézus két tanítványát így küldte el: Menjetek a városba és szegődjetek a vizeskorsót vivő ember nyomába. Aztán ahová bemegy, ott mondjátok meg a házigazdának: „A Mester kérdezi, hogy hol van az a szállás, ahol a húsvéti vacsorát tanítványaimmal elfogyaszthatom? Ő mutat majd nektek egy étkezésre berendezett, tágas, emeleti termet. Ott készítsétek el nekünk.”

Az Oltáriszentség alapításával Jézus a keresztáldozatot elővételezte: „Ez az én testem, ez az én vérem.” Az ószövetségi vért véglegesen Krisztus vére váltotta fel. A kenyér és a bor színe alatt áldozati testét és vérét nyújtja tanítványainak, s ezzel áldozatának részeseivé teszi őket. Vértestvérévé fogadta az embereket. Ez az újszövetség: Isten jön az emberhez, és önmagát adja.

Az Eukarisztiában Isten fogható közelségbe került hozzánk. Az Eukarisztia lett az a pont, ahol az ég a földön lábat vet, ahol az idő az örökkévalósággal érintkezik, ahol a teremtmény az Istenbe hatol, ahol az ember vére Isten vére lett. Ez az áldozat Isten üzenete, ez az áldozat az emberiség válasza. Ezt Jézus hozta létre. Így adja magát nekünk, egyszerűen a szeretet kedvéért. Semmi mást nem lehet tenni az itt jelenlévő Istennel, mint egyszerűen szeretni őt. Szeretni és szeretve lenni. Ez a keresztény istentisztelet.

Szentatyánk írta: „A keresztény istentisztelet a szeretet tökéletességében áll, mint annak bemutatására az volt képes, akiben Isten saját szeretete emberi szeretetté vált. Az istentisztelet a helyettesítés új, szeretettől irányított formájában áll: abban, hogy Jézus helyünkbe lépett, s mi engedjük, hogy ő cselekedjék helyettünk. Azt jelenti ez, hogy lemondunk saját önigazolásunkról, mely úgyis csak kibeszélés. Ahelyett, hogy önmagunkat akarnánk Isten előtt igazzá tenni, fogadjuk el Jézus Krisztus megigazulttá tevő szeretetét. Azt is világosan látnunk kell, hogy a keresztnél a lényeg nem a fizikai kínok nagysága… Nem a kín számít, hanem a szeretet határtalansága, amely úgy kitágítja Krisztus lényét, hogy egyesíteni képes a végleteket, hogy az istentelen emberiséget Istenhez fűzi.”

Amikor megcselekedjük a szentmisét, részt veszünk és egyesülünk Krisztus áldozatával. Alávetjük magunkat az Atya akaratának, akkor is, amikor ez az Akarata keresztünk átölelésére késztet. Jézushoz hasonlóan minden munkánkat tekintsük az eukarisztikus lakoma előkészítésének, melyben egyesül Egyházával, ahol minden szenvedést átváltoztat és egyesít keresztáldozatával. Krisztusban érdemszerző lesz életünk.

            3. Krisztus közvetítő Isten és ember között (Zsid 9, 11-15). A Zsidókhoz írt levélben az első keresztények fontos beszámolóját olvassuk Krisztus feltámadásának és az Atyához való „távozásának” misztériumáról. A levélíró Jézus húsvéti misztériumának leírására erőteljes képet használ, mégpedig a zsidók engesztelési ünnepének főpapi alakját, aki a Templom kárpitja mögé vonul, hogy belépjen a szentek szentélyébe. Az ószövetségi főpap így eltűnve a hívek szeme elől mégis hatékonyan közreműködik a nép szolgálatában, amikor a szentélyben engesztelő áldozatot mutat be az emberek bűneiért. Ezt évről évre megismételte. Ez egészen az új szövetség megkötéséig tartott.

Jézus a ránk váró javak főpapjaként saját vérével lépett a szentélyből kijövő főpap helyébe, mert Ő egyszer s mindenkorra bevonult az isteni világba, és örök megváltást szerzett. Jézus, mint minden ember elsőszülöttje, az egész megújult emberiség nevében mutatja be életáldozatát Istennek. Áldozata - a bűnbánat forrása, az egész emberiségnek szól – alkalmassá tett arra, hogy Vele egyesülten tiszta lélekkel szolgáljunk Istennek, és áldozatával jogot szerzett arra is, hogy a mennyei haza örökösei legyünk.

Krisztus Teste és Vére megváltásunk és örökségünk szentsége, magunkhoz vétele örök életünk záloga. Íme, hitünk szent titka!