Az egyház apostoli, mert imádkozik és Jézust követi

Ferenc pápa folytatva katekézis-sorozatát az Apostoli hitvallásról, október 16-án, szerdán délelőtt az egyház apostoliságáról elmélkedett. Az eső után kibúvó nap nyárias meleget varázsolt a 70 ezer zarándok köré, akik közül sokan nem fértek be a Szent Péter térre, így az oda vezető sugárútról követték a Szentatya tanítását.

"Amikor a Hiszekegyet imádkozzuk, így mondjuk: 'Hiszem az egy, szent, katolikus és apostoli anyaszentegyházat'. Nem tudom, hogy elgondolkodtatok-e valaha azon, hogy mit jelent a kifejezés: az egyház apostoli? Talán néha, Rómába jövet, eszetekbe jutott Péter és Pál apostolok fontossága, akik itt életüket adták azért, hogy elvigyék az Evangéliumot és tanúságot tegyenek róla. De többről van szó".

Ferenc pápa elidőzött az apostol szó eredeténél. Mint mondta, az apostol görögül annyit tesz, mint "küldött". Az apostol egy olyan személy, akit elküldtek, hogy tegyen valamit. Az apostolokat Jézus választotta ki és küldte el, hogy folytassák művét, vagyis, hogy imádkozzanak. Ez az apostolok első számú feladata. A második az Evangélium hirdetése. Ez fontos, mert amikor az apostolokra gondolunk, akkor csak úgy gondolunk rájuk, mint akik elmentek, hogy hirdessék az Evangéliumot, sok dolgot vigyenek véghez. ... De az egyház kezdeti időszakában volt egy probléma, ugyanis sok olyan dolgot csináltak, amit később nem tehettek.

Diakónusok lettek, hogy legyen idejük imádkozni és hirdetni Isten szavát. És amikor az apostolok utódaira gondolunk - a püspökökre, valamennyi püspökre, a pápa is püspök -, akkor meg kell kérdezni magunktól, hogy az apostolok utóda imádkozik-e és hirdeti-e az Evangéliumot? Apostolnak lenni, ezért apostoli az egyház. És mindannyian, ha apostolok akarunk lenni, meg kell, hogy kérdezzük: Én imádkozom a világ üdvösségéért és hirdetem az Evangéliumot? Ez az apostoli egyház. Ez köt össze bennünket az apostolokkal".

Ezután a pápa az apostoli fogalom három aspektusát emelte ki.

Az első: az egyház apostoli, mert az apostolok igehirdetésére és imádságára épül, arra a tekintélyre, amelyet maga Jézus adott nekik. Szent Pál írja az Efezusiakhoz: "A szentek polgártársai és Istennek házanépe vagytok. Apostolokra és prófétákra alapozott épület vagytok, amelynek maga Krisztus Jézus a szegletköve" (Ef 2,19-20). A keresztényeket tehát élő kövekhez hasonlítja, akik az egyház épületét alkotják, s ennek az épületnek az oszlopai az apostolok, míg a kő, amely az egészet tartja, maga Jézus. Jézus nélkül nem létezhet az egyház. Jézus maga az egyház alapja - hangsúlyozta a Szentatya.

Az egyház apostoliságának második aspektusa a tanúságtétel, amelyen keresztül Jézus szavai, tettei eljutottak hozzánk az apostoloktól. A katolikus egyház katekizmusa megállapítja, hogy az egyház apostoli, mert őrzi és továbbadja az apostolok által hallott tanítást. Az egyház évszázadokon át megőrizte ezt az értékes kincset, a Szentírást, a doktrínát, a szentségeket, a papi szolgálatot, hogy hűek lehessünk Krisztushoz és részt vehessünk életében. Akár egy folyó, amely átszeli a történelmet, fejlődik, öntöz, de mindig ugyanabból a forrásból ered: és ez a forrás maga Krisztus. Ő föltámadt és él, szavai nem múlnak el, itt van ma köztünk. Hallja, amikor beszélünk hozzá, meghallgat minket, a szívünkben van. Ez az egyház szépsége: Jézus Krisztus jelenléte köztünk.

A harmadik gondolat: az egyház apostoli, mert az a küldetése, hogy elvigye az Evangéliumot az egész világra. Folytatja azt a küldetést, amelyet Jézus bízott az apostolokra. Mit is mondott Jézus? "Menjetek tehát, tegyetek tanítványommá minden népet, kereszteljétek meg őket az Atya és Fiú és Szentlélek nevében, és tanítsátok meg őket mindannak megtartására, amit parancsoltam nektek. Íme, én veletek vagyok mindennap, a világ végéig" (Mt 28,19-20). Jézus tehát misszióba küld bennünket, arra kér, hogy osszuk meg az Evangélium örömhírét mindenkivel.

De tegyük fel újra magunknak a kérdést: szavainkkal, vagy főként keresztény életünkkel végezzük-e ezt a küldetést? Tanúságtételünkkel? Vagy olyan keresztények vagyunk, aki bezárkózunk szívünkbe, templomainkba? Sekrestyei keresztények vagyunk? Szóbeli keresztények talán, akik pogányokként élnek? Ez nem szemrehányás: én is azt mondom magamnak: milyen keresztény vagyok? Tényleg tanúságot teszek? - hangzottak Ferenc pápa rögtönzött kérdései a Szent Péter téren.

Az egyház az apostolok tanításában gyökerezik, akik Krisztus hiteles tanúi voltak, de mindig a jövőbe néz, tudatában annak, hogy Jézus küldte, bízta meg missziós szolgálattal, hogy Jézus nevét viseli az imádságban, az igehirdetésben és a tanúságtételben egyaránt. Egy olyan egyház, amely önmagába, vagy a múltba zárkózik, vagy csak a kis szokásbeli, viselkedésbeli szabályokat nézi, az megtagadja saját identitását. A bezárkózott egyház elárulja saját önazonosságát. Fedezzük föl tehát ma újra az apostoli egyház teljes szépségét és felelősségét! Ne feledjétek! Apostoli, mert imádkozunk - ez az első feladat - és mert életünkkel és szavainkkal is hirdetjük az Evangéliumot.

Katekézise után Ferenc pápa tisztelettel adózott Alacoque Szent Margit előtt, akinek szerdán ünnepeljük liturgikus emléknapját. Emlékeztetett arra is, hogy a mai nap egyben az ENSZ által meghirdetett Élelmezési Világnap, míg csütörtökön tartjuk a nyomor elleni világnapot, amelyet a Negyedik Világ Nemzetközi Mozgalom kezdeményezett.

(gá) VR

Az egyház, amelyet Isten tesz szentté, nem utasítja el a bűnösöket

Október 2-án, szerdán délelőtt, az általános kihallgatáson Ferenc pápa folytatta katekézisét a Hitvallásról. Ez alkalommal az egyház szentségéhez fűzte gondolatait.

Az egyház szent mivolta jelen van az első keresztények tudatában már a kezdetektől fogva. A keresztények egyszerűen csak „szenteknek” nevezték magukat, (vö. ApCsel 9,13.32.41; Rm 8,27; 1 Kor 6,1), mivel bizonyosak voltak abban, hogy Isten, a Szentlélek cselekedete szenteli meg az egyházat.

A Szentatya feltette a kérdést: Milyen értelemben mondhatjuk, hogy az egyház szent, ha látjuk, hogy a történelmi egyház, az évszázadok során számos nehézséggel, problémával nézett szembe, sötét pillanatokat élt át? Hogyan lehet szent egy egyház, amely emberekből, bűnösökből áll?

Ferenc pápa három pontban válaszolt a kérdésre:

1. Idézett Szent Pál Efezusiakhoz írt leveléből: „Krisztus szerette az egyházat, és föláldozta magát érte, hogy…. megszentelje” (5,25-26). Krisztus szerette az egyházat és önmagát adta értünk a kereszten. Mit jelent ez? Azt jelenti, hogy az egyház szent, mert Istentől származik, aki szent, aki hűséges egyházához és nem hagyja, hogy a halál és a gonosz hatalmában tartsa. Szent, mert Jézus Krisztus, Isten Szentje felbonthatatlan kapcsolattal egyesül vele; szent, mert a Szentlélek vezeti, aki megtisztít, átalakít és megújít. Nem a mi érdemeink teszik szentté, hanem Isten. Az egyház szent mivolta a Szentléleknek és ajándékainak a gyümölcse.

2. A pápa így folytatta katekézisét: „azt mondhatnátok, hogy az egyházat bűnösök alkotják, ezt minden nap látjuk”. Ez igaz: bűnösök egyháza vagyunk; mi, bűnösök arra kaptunk meghívást, hogy hagyjuk magunkat átalakítani, megújítani, megszentelni Isten által. A történelem során néhányak részéről felmerült a kísértés, és azt állították, hogy az egyház csak a tisztáké, azoké, akik teljes mértékben következetesen élnek, a többieket el kell távolítani.

Nem! – hangzott Ferenc pápa ellenvetése. Az egyház, amely szent, nem utasítja vissza a bűnösöket; éppen ellenkezőleg, befogadja őket, nyitva áll a legtávolabbi személyek előtt is, mindenkit hív, hogy hagyja magát átölelni az Atya irgalmassága, gyöngédsége, megbocsátása által. Az Atya mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy találkozzon vele, hogy az életszentség felé haladjon. „De Atyám – folytatta képzeletbeli beszélgetését a pápa – én bűnös vagyok, súlyos bűnöket követtem el, hogyan érezhetem magam az egyház részének?” – Kedves fivérem, kedves nővérem, éppen ezt akarja az Úr, hogy te ezt mondd neki: „Uram, itt vagyok bűneimmel együtt. Bocsáss meg nekem, segíts, hogy előre haladjak, alakítsd át a szívemet!”

Nem egy kegyetlen ítélőbíró az az Isten, akivel az egyházban találkozunk, hanem az evangéliumi példabeszéd Atyja. Lehetsz olyan, mint a fiú, aki elhagyta az atyai házat és megérintette az Istentől való távolság legmélyebb pontját. Amikor van elég erőd ahhoz, hogy elhatározd: haza akarok menni, nyitott kapukra találsz. Isten eléd jön, mert mindig vár rád, átölel, megcsókol és ünnepel téged.

Az Úr azt akarja, hogy olyan egyházat alkossunk, amelyik kitárt karokkal mindenkit befogad, amelyik nem kevesek, hanem mindenki otthona, ahol szeretete mindenkit megújíthat, átalakíthat, megszentelhet: a legerősebbeket és a leggyengébbeket, a bűnösöket, a közömböseket, azokat, akik elbátortalanodtak és elveszettnek érzik magukat. Az egyház mindenkinek felkínálja a lehetőséget, hogy végighaladjon az életszentség útján, amely a keresztény útja: lehetővé teszi, hogy találkozzunk Jézus Krisztussal a szentségekben, különösen a gyónás és az áldozás szentségeiben; közli velünk Isten Szavát, arra buzdít, hogy karitatív cselekedetekkel, Isten mindenki iránti szeretetében éljünk.

Tegyük fel magunknak a kérdést: hagyjuk-e megszentelni magunkat? Olyan egyház vagyunk, amelyik tárt karokkal befogadja a bűnösöket, amelyik bátorságot, reményt ad, vagy egy önmagába zárkózó egyház vagyunk? Olyan egyház vagyunk, amelyben megéljük Isten szeretetét, amelyben figyelemmel vagyunk egymás iránt, amelyben imádkozunk egymásért?

3. A pápa végül feltette a kérdést: mit tehetek én, aki gyengének, törékenynek, bűnösnek érzem magam? Isten azt mondja neked: ne félj az életszentségtől, ne félj attól, hogy magasra állítsd a mércét, hagyd, hogy Isten szeressen és megtisztítson, ne félj attól, hogy a Szentlélek vezessen téged. Hagyjuk, hogy Isten szent mivolta áthasson bennünket. Minden keresztény meghívást kapott az életszentségre (vö. Lumen gentium, 39-42).

Az életszentség nem azt jelenti, hogy rendkívüli dolgokat kell végrehajtanunk, hanem azt, hogy hagyjuk Istent működni magunkban. Gyengeségünk találkozása kegyelmének erejével, az, hogy bízunk cselekedetében, amely lehetővé teszi, hogy szeretetben éljünk, hogy mindent örömmel és alázattal csináljunk Isten dicsőségére, embertársainkat szolgálva.

A Szentatya végül idézte Léon Bloy francia író híres mondatát, aki élete utolsó pillanataiban így szólt: „Csak egy szomorúság van, ha az ember nem szent”. Ne veszítsük el az életszentségbe vetett reményt, mindnyájan haladjunk végig ezen az úton. Szentek akarunk lenni? Mindnyájan? Éljük meg örömmel hitünket, hagyjuk, hogy az Úr szeressen bennünket, imádkozzunk Istenhez ezért az ajándékért magunk és a többiek számára – mondta szerda délelőtti katekézisében Ferenc pápa.

(vm) VR