Nb. 3.A - Krisztus az örök élet forrása

Isten áldásának nevezzük a nyári aszályban jött esőt, ami nemcsak nekünk, hanem a növényeknek, állatoknak is az. Áldás az is, hogy vannak források, csobogó patakok és folyók. A vizet azok értékelik jobban, akik szomjaznak, akik sivatagos vidéken élnek. A próféták, a szentírók a víz gazdag képeivel fejezték ki Isten és az ember kapcsolatát, a gondviselést, a megújulást, a messiási idők elérkezését. Az Isten után vágyódó lelkek imájában az Isten és a víz kapcsolata jelenik meg: „Ahogy a szarvasünő a forrás vizére kívánkozik, úgy vágyakozik a lelkem utánad, Uram. Lelkem szomjazik az Isten után, az élő Isten után. Mikor mehetek már, hogy lássam Isten arcát?” (Zsolt 42). 

Az evangéliumban Jézus egy szomjazó asszonnyal beszélget Jákob kútjánál. Beszélgetésével rávezeti az asszonyt, hogy a testi szomjúságnál még súlyosabb az Isten utáni szomjúság. És a szamariai asszonynak kinyilatkoztatja magát, hogy az örök életre szökellő vizet csak Ő tudja adni.

Azért jöttünk a szentmisére, hogy az Ige asztaláról élő vizet kapjunk, és az Eucharisztia asztaláról táplálkozzunk. Nemcsak testi, hanem lelki, szellemi és érzelmi szomjúság is létezik. Egyik szomjúság sem kellemes, mert személyiségünket mindenik érinti, próbára teszi és érleli. Ha valamilyen szomjúságban szenvedünk, ilyenkor igazán megismerhetjük magunkat. 

Egy ilyen esetről szól a mai olvasmányunk. (Kiv 17,3-7) Az Ígéret földje felé haladva Izrael fiainak egész közössége Szin-pusztában, Refidimnél tábort vert, de itt nem volt ívóvíz a nép számára. A szomjas nép zúgolódott és neki támadt Mózesnek: „Adj nekünk ivóvizet!” Ennél a nehézségnél elfelejtették Isten jótéteményeit, megrendült bizalmuk Mózesben, végső soron az Istenben. A pörlekedő népről Isten csoda által gondoskodik. Arra indítja Mózest, hogy az élettelen sziklára üssön, és az abból előtörő, bőséges vízből igyék a nép. A mindenkori ember képe ez. Mindig a jót várjuk Istentől, s nehezünkre esik a megpróbáltatás és hogy az ő szavára támaszkodva kell élni. Isten örök jelenlétét csak az élő hit veszi észre. 

Az itt elbeszélt esemény értelmét a két következő olvasmány bontja ki. Szent Pál a rómaiaknak írja, hogy Krisztus által kiáradt szívünkbe az Isten szeretete, a Szentlélek. (Róm 5,1-2. 5-8) A korintusiaknak azt írja, hogy ittak a sziklából, amely kísérte és „a szikla Krisztus volt” (1Kor 10,4). A szikla a Messiás előképe, aki az „élő víz” forrása lesz mindenki számára. 

Rólunk és nekünk szól a mai evangélium. Annyira fönséges a „Jézus Jákob kútjánál” történet, hogy különböző korokban feldolgozták művészek, pszichiáterek, igehirdetők, s mind azok, akikhez eljutott az esemény. (Jn 4,5-42) Jézus az üdvözítő hitre vezeti a bűnös asszonyt és általa a város lakosságát is. Jézus bírja Isten ajándékát, a Szentlelket. A keresztségben és a többi szentségekben megadja, hogy benne higgyünk, szeressük és általa örök életünk legyen.

„Az a víz, amelyet én adok, örök életre szökellő vízforrás lesz benne.” Jn 4,14.