Krisztus teofániája - Nb.2.A.

A nagyböjti szentidőben Jézus Krisztus a vezetőnk és tanítónk, aki segít nekünk, hogy helyesen szemléljük életünket és hűségesen szolgáljuk az Istent. Isten országa megszerzését, Jézus a kincset találó földműves és az igaz gyöngyöt találó áldozatához hasonlítja. A meglévő értékeinkről csak a nagyobb értékért szoktunk lemondani. Az olvasmány egy értéklátó emberről, minden hívő atyjának, Ábrahámnak meghívásáról szól. Ez annak az üdvtörténetnek kezdete, amely Krisztus megváltásával érte el csúcspontját. (Ter 12,1-4a) Az ősatya mindennél többre értékelte Isten hívását, és ez a hit késztette arra őt, hogy szakítson pogány környezetével és múltjával. Átadta magát egészen Istennek, hisz és bízik benne. Ábrahám hite és engedelmessége által közvetíti az isteni áldást: „Általad nyer áldást a föld minden nemzetsége.” Ábrahámból alakult ki az a nép, amelyből megszületett a megváltó Jézus Krisztus, aki valóságos ember és Isten, az Atya szeretett Fia. (Mt 17,1-9) 

Jézus szenvedése előtt megmutatta isteni dicsőségét három tanítványának. A Tábor-hegyi teofániában (Isten-jelenésben) Krisztus emberi alakját kifelé hatja át istensége. Krisztus magában hordja ezt a szentséget, és át is tudja adni. „Az arca ragyogni kezdett, mint a nap, a ruhája pedig vakító fehér lett, mint a fény.” Most felismerhető lett Jézus istensége. Az Isten Fiából kisugárzik az Atya szeretete: ő az örök igék (a tanítás), és a kegyelmet belénk teremtő igék (a szentségek) birtokosa. 

Ekkor megjelent Mózes és Illés – az ószövetségi kinyilatkoztatás képviselői – mindkettő jelenléte tanúságtevés Jézus mellett, akiben a törvény és a próféták beteljesedtek. E beszélgetés lényege Jézus keresztáldozata és annak gyümölcse, amiről Szent János így ír: „A törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk. Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van” (Jn 1,17k). 

E megdicsőülés, Jézus szenvedését ellensúlyozza, erősíti az apostolok és az Egyház hitét. 

Jézus, akié az Istenfiúi élet, a keresztáldozatában lemond földi életéről (biosz), amelyhez Ádám ragaszkodott, de istenfiúi élete (zoé) megmarad az Atyánál. Jézus önfeláldozó szeretetére az Atya föltámasztással válaszolt, és megdicsőítette emberségét (bioszt) és által halhatatlansággal ajándékozott meg bennünket. E megváltó misztériumnak az értelme tárul fel Urunk színeváltozásában, és a végén az Atya újra kijelenti: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik. Őt hallgassátok!” 

Az Atyaisten mondja: Jézust kell elfogadni, az egyetlen tanító tekintélyt, a kinyilatkoztatás megfellebbezhetetlen forrását. Általa van üdvösségünk, ha követjük dicsőségének részesei leszünk. Vállaljuk keresztény hívatásunkat. (2Tim 1,8b-10) Segítőnk a Szentlélek, hogy a szentségek által tudjunk egyek lenni Jézussal és beöltözhessünk az Ő megdicsőült életébe.

 

„Keljetek fel, ne féljetek!” Mt 17,7.