Limpias-i feszület

Észak-Spanyolország Limpias település templomának főoltára felett függ a több mind 300 éves fa feszület. Maga a korpusz 2,34 m magas. A megváltó alakját Pedro de Mena andaluziai szobrász faragta, a 17. században. A megfeszített arca különösen művészi, igen élethűen ábrázolja a haldokló Üdvözítő halálküzdelmét. Ezért hívják Santo Christo de la Agonianak. Felemelkedett mellkassal láthatjuk Jézust, amint ajka az utolsó lélegzetre nyílik és szeme vágyodva az égre tekint. A kereszt eredetileg Isidoro Bernales limpiasi születésű gróf tulajdona volt, aki Cadizban, Dél-Spanyolországban lakott. E feszület előtt esdekeltek Jézus segítségéért az emberek Cadizban, amikor a várost 1755-ben egy közeli földrengés következtében nagy tengerár fenyegette. A tenger egyre beljebb nyomult a városba. A lakosok körmenetben könyörögtek Istenhez, és szentképeiket is magukkal vitték. Úgy látszott semmi sem segít, mert a tenger egyre áradt. Akkor a gróf engedélyével erős férfiak kivitték a keresztet a tengerpartra, és a víz szélén felállították. És íme az áradat megállt! Ezen felháborodva beljebb vitték a keresztet a visszavonuló áradatba, ott is felállították, és a tenger ismét visszahúzódott. E csodás esemény emlékét őrzi Cadizban egy márványtábla. Ettől kezdve a keresztet csodatevőként tisztelték. Később a gróf útódai szülőhelyének, Limpiasnak ajándékozták, ahol először egy mellékoltáron, majd a főoltáron kapott helyet. 1919 böjtjében, március 22-30-ig, két kapucinus barát missziót tartott Limpiasban. A két pap megrázó beszédeinek eredményeként a falu minden lakosa szentségekhez járult öt ember kivételével. Amikor a misszió végén, március 30-án vasárnap reggel P. Agatangelo beszédet tartott, felkiáltott egy kislány, aki a kereszt közelében állt: "A Krisztus megmozdult, a Krisztus rám néz." Utána azonnal felkiáltott egy második, majd egy harmadik gyerek is. Végül még ötven más személy is részesült a rendkívüli látványban. A jelenlévők megrendülten térdre estek. Megelevenedett Jézus alakja, mozgott a szeme, felnyitotta ajkát, megmozdította töviskoronás fejét, és arckifejezése is megváltozott. Előfordult, hogy arcszíne sötétkék, szürke majd holtsápadt lett, míg vissza nem nyerte eredeti színét. Testét a halál verítéke borította, különösen nyakát és mellét. Időnként könnyekkel telt meg a szeme. Némelykor világos piros vér folyt a sebeiből. Különösen a töviskorona sebeiből csordult le vére arcára és mellére. Majd oldalsebéből vér és víz folyt. Félig nyitott szája is megtelt olykor habbal és vérrel. Ezek a jelenségek élethűen tükrözték az Üdvözítő kínszenvedését és haláltusáját.
A sok zarándok között Pinar De Rio kubai püspök is eljutott Limpiasba. Bement a templomba, ahol számos zarándok jelenlétében éppen szentmisét mutattak be. Az út fáradalmaitól kimerülten majdnem elaludt, de a tömegből felhangzó kiáltások magához térítették. Felemelte tekintetét és egészen világosan látta, amint Jézus lassan felnyitja, majd megint becsukja ajkát, amint fejét egyik oldalról a másikra fordítja, és halálküzdelem látszik rajta, mintha éppen utolsó perceit élné. Délután mindez megismétlődött a megrendült püspök jelenlétében. Hazaérve pásztorlevelet bocsátott ki, leírta mindazt, amit saját szemével látott. Pásztorlevelét a hívekhez és az állami vezetőkhöz szóló komoly intelemmel fejezte be felszólítva őket, hogy addig döntsenek Krisztus mellett, amíg nem késő. 

Limpiasban feltűnő gyógyulások történtek, sok pap is visszanyerte egészségét. P. Agatangelo szerint a limpiasi feszület csodája kétségkívül „Isten végtelen irgalmának jele, aki az emberiséget számtalan bűne ellenére ki akarja emelni a vakságból.” 


Ajánló: Krisztus világa, 2016. Március - Szemle

Emlékezzünk Shahbaz Bhattira, az öt éve vértanúhalált halt pakisztáni katolikus miniszterre

Öt évvel ezelőtt, 2011. március 2-án gyilkolták meg Shahbaz Bhatti pakisztáni kisebbségügyi minisztert Iszlámábádban. A vallási felekezetek békés együttéléséért és a keresztény kisebbség védelméért küzdött.

Pakisztán 180 millió lakosának mindössze két százaléka keresztény, közéjük tartozott a katolikus Shahbaz Bhatti. 1968. szeptember 9-én született Lahorban. Egy nyomorúságos kis keresztény faluban nőtt fel, és az egyház segítségével tudott tanulni. Jogász lett, belépett az elnök pártjába, és politikai karriert futott be. Képviselőből lett kisebbségügyi miniszter, harcolni akart minden ember egyenlőségéért, a társadalmi igazságosságért, a vallásszabadságért, a vallási kisebbségekért. Hangsúlyozta: „a remény üzenetét akarom elvinni a haragvó, kiábrándult, elkeseredett embereknek. Jézus az életem középpontja és valódi követője akarok lenni tetteim által...”
2011. március 2-án lett gyilkosság áldozata, harminc lövéssel ölték meg Iszlámábádban. A keresztények és a többi kisebbség védelméért harcoló miniszter bűne a blaszfémiáról (káromlásról) szóló törvény felülvizsgálata, valamint Asia Bibi, az ötgyermekes pakisztáni keresztény édesanya védelme volt, akit szintén káromlás vádjával ítéltek halálra.
A pakisztáni katolikus egyház elkezdte összegyűjteni a tanúságtételeket, amelyeket felhasználhatnak, amikor megnyílhat Bhatti boldoggá avatásának egyházmegyei szakasza. A pakisztáni katolikusok Bhatti meggyilkolása után azonnal kérték a boldoggá avatás megindítását, a püspöki konferencia egyhangúlag az ügy mellé állt. Problémát jelent azonban, hogy Iszlámábád-Rawalpindi egyházmegyében nyílhat meg a boldoggá avatási eljárás, az egyházmegyének azonban jelenleg nincs püspöke.  A hit iránti gyűlöletből meggyilkolt miniszter boldoggá avatásának lehetőségére nagy reménnyel tekintenek a pakisztáni üldözött keresztények.

* * * 

Emlékezzünk rá lelki végrendeletének szavaival:
„Nem akarok népszerű lenni, nem akarok hatalmi pozíciót. Pusztán egy helyet szeretnék Jézus lábánál. Azt akarom, hogy életem, személyiségem, tetteim beszéljenek rólam, és azt mondják, hogy Jézus Krisztust követem. Ez a vágy olyan erős bennem, hogy kiváltságosnak tekinteném magam, ha erőfeszítésemben, küzdelmemben a szegényekért, Pakisztán üldözött keresztényeiért, Jézus elfogadná áldozatomat.
Krisztusért akarok élni és érte akarok meghalni. Egyáltalán nem félek a hazámban. A szélsőségesek sokszor törtek életemre, megfenyegettek, üldöztek és terrorizálták családomat is. Néhány évvel ezelőtt szüleimet arra kérték, hogy beszéljenek le küldetésem folytatásáról. Apám azonban mindig bátorított. Amíg élek, utolsó leheletemig Jézust fogom szolgálni, és vele együtt ezt a szegény, szenvedő emberiséget, a keresztényeket, a rászorulókat, a szegényeket.”
Egy angol nyelvű rövidfilmet ajánlunk Shahbaz Bhatti életéről:

Március első napjaiban a Kirche in Not (Szükséget Szenvedő Egyház) szervezet meghívására Rómában tartózkodik Joseph Coutts, Karacsi érseke, a pakisztáni püspöki konferencia elnöke. Március elsején részt vett a pápai szentmisén a Szent Márta-házban.

A pakisztáni érsek március 4-én, pénteken imádságot vezet a Tiberisz szigetén fekvő Szent Bertalan-bazilikában, amely Szent II. János Pál pápa szándéka szerint, a Szent Egyed közösség gondozásában korunk vértanúinak emlékét őrzi. Itt található a mártírok emlékei között Shahbaz Bhatti Bibliája is.

Forrás és fotó: Avvenire.it; Agensir.it; Catholicherald.co.uk
Magyar Kurír
(tzs)

Krisztus világa, 2016. Március - Szemle

Márciusi gondolatok – Március a régi rómaiaknál az év első hónapja volt; mivel márciust szerencsét hozónak tartották, ezért a hadba vonulás is ez időben kezdődött, így lett a harcias természetű Mars isten a hónap névadója. Márciushoz kötődik újkori történetünk egyik meghatározó eseménye, 1848. március 15., amely nemzeti identitásunk alapköve lett.

A magyar népi kalendárium böjtmás havának nevezi. Az elnevezés a húsvét előtti nagyböjt második hónapjára utal, melynek legnagyobb része általában e hónapban van. … Virágvasárnap és Nagypéntek feszültsége, a befogadás és kitagadás, ez a különös titok ismétlődik napjainkban is, de Nagypéntekre mindig Húsvét következik.  Húsvét a győzelmes Krisztus ünnepe. … Jézusban mi is legyőzhetjük a bűnt. Tegyük meg ezt a szentgyónással! A szentáldozásban Vele egyesülve diadalmaskodhatunk a halál és a bűn felett – olvashatjuk a 2. oldalon.

Az irgalmasság éve – Ft. dr. Botár Gábor cikkének közlésével tiszteletünket fejezzük ki a megboldogult székelyudvarhelyi Szent Teréz Plébánia plébánosa iránt. (3. oldal)

Nyugodjatok meg édes véreim! – Msgr. Tamás József püspök atya beszéde Ft. Botár Gábor  plébános temetésén. (4–5 és 7. oldal)

Tricentenárium –  Darvas-Kozma József megemlékezése, hogy háromszáz évvel ezelőtt, 1716. február 18-án Erdélynek ismét római katolikus püspöke lett Gyulafehérváron. A reformáció idején, Petrovics Péter a szultán megbízásából Erdélybe jött és 1556. március 8-án tartott szászsebesi országgyűlésen kiutasította Bornemissza Pál püspököt Erdélyből, a katolikus közösségek és papjaik áttérését követelte, a szerzeteseket elűzte és javaikat a kincstár javára lefoglalta. A katolikusok számára a vészterhes idő, amely 1556-ban vette kezdetét, majd 1716-tól enyhült és 1743-ban ért véget. A katolikus reform mindig is az egyház tagjainak benső megújulásával, elköteleződésével kezdődött. (5. oldal)

Szerzetesek Erdélyben – A Szeretet misszionárusai Sepsiszentgyörgyön. Boldog Kalkuttai Teréz anya nővérei életébe, hit és szeretet magvainak hintésébe tekinthetünk bele. (6-7. oldal)

Hungarikum – rovatban Herendi és Zsolnay porcelán múltját és jelenét mutatja be Sárközi Sándor piarista atya összeállítása. (8-9. oldal)

Anyanyelvek, összekötő nyelvek… – Bakó Mária Hajnalka nyelvi jegyzete nyelvtanulásról, dialektusokról... Végkövetkeztetése, hogy egy dolgot mindenütt megértettek és viszonoztak: a mosolyt. (10. oldal)

Az ünnepek ünnepe virradt föl – Marton Arnold-Vilmos III. éves kispap  húsvétra írt gondolatát olvassuk a 11. oldalon.

Játékos ismerkedés szentekkel – Szent II. János Pál pápához, Árpád-házi Boldog Erzsébethez és Szent Corona vértanúhoz fűződő kérdéseket összeállította Vitos Antal. (11. oldal)

Reszketve a változástól…  – Matthias Mühl  írása a zsinatot meghirdető pápáról szól, amelyet Bács Béla János fordított.  Az ifi oldalhoz találó kérdést feszeget Pontosan meddig mehetünk el? – írás. (12. oldal)

Miért vörös a róka? – magyar népmesét és a márciusi feladatokat kicsiknek és nagyoknak Katóca állította össze. (13. oldal)

Derűs oldal – Viccek, képek és aforizmák  - összeállította Balázs Tünde. (14. oldal)

Keresztrejtvényben – Jézus egyik felszólítása rejtőzik. Megismerhetjük a hűséges megfejtőket és a nyertest, valamint Adomány – előfizetések a szórványba. (15. oldal)  

Március – Áprily Lajos verse, és 7 lépcsős edzésterv nagyböjtre. (16. oldal).

KRISZTUS VILÁGA – Erdélyi katolikus családok lelkiségi havilapja – rólunk és nekünk szól. Megrendelhető a négy erdélyi egyházmegye római katolikus plébániáin, a kézbesítőknél vagy a szerkesztőségben: 530230 – Csíkszereda (M-Ciuc), Kossuth L. u. 38. sz., Hargita megye, tel/fax: +40-266-311-726, email: krisztusvilaga@yahoo.com. Bankszámlaszám: RO65 RNCB 0159 0154 1927 0001, BCR Agentia Miercurea Ciuc 

Magyar hangért kiáltanak a Hargita megyei vasútállomásokon

Forrás: kronika.ro

Dan Costescu közlekedésügyi minisztertől kért magyarázatot Tánczos Barna RMDSZ-es szenátor arra vonatkozóan, hogy a csíkszeredai és más Hargita megyei vasútállomásokon a hangosbemondó még mindig nem tájékoztatja a román mellett magyar nyelven is az utasokat a szükséges tudnivalókról – közölte a Voceatransilvaniei.ro hírportál – adja hírül Kőrössy Andrea a kronika.ro-n.

Tánczos a szenátusban interpellált az ügyben, mint rámutatott: Csíkszeredában korábban kétnyelvű volt az utastájékoztatás, egy ideje azonban a bemondó „nem tud magyarul”, erről a helyiek is többször panaszkodtak, illetve a sajtó is számos alkalommal cikkezett a témában.

Az RMDSZ-es politikus írásbeli panaszában úgy fogalmazott: nem kívánja felsorolni azokat a törvényes előírásokat, amelyek a nemzeti kisebbségek anyanyelvének használatára kötelezik a közintézményeket, illetve arról sem akar értekezni, hogy a Román Vasúttársaság (CFR) az elmúlt két évtizedben hogyan viszonyult a többnyelvű tájékoztatás kérdéséhez. „Úgy gondolom, hogy a magyar nyelvű információközlés indokolatlan megszakítása egyszerűen elfogadhatatlan” – hangsúlyozta Tánczos.

A szenátor arra is kitért, hogy noha a helyi sajtó többször is foglalkozott az üggyel, a CFR nemhogy nem oldotta meg a problémát, de még válaszra sem méltatta az újságírókat, illetve a lakosokat. Tánczos Barna felszólította Dan Costescu közlekedésügyi miniszter arra, hogy sürgősen vizsgálja ki a helyzetet, és rendelje el, hogy mindegyik olyan település vasútállomásán, ahol a kisebbség aránya meghaladja a 20 százalékot, az utasokat anyanyelvükön is tájékoztassák a közérdekű tudnivalókról.

A CFR-nek egyik csíkszeredai alkalmazottja eközben a News.ro hírportálnak arról számolt be, hogy a vasúttársaság vezetőségének döntése nyomán körülbelül fél éve használnak az ország mindegyik állomásán egységes utastájékoztató programot, amely románul és bizonyos esetekben angolul, valamint franciául közli a szükséges információkat.

Az állami társaság munkatársa rámutatott: amíg nem volt az egész országban egységes szoftver, az érkező és távozó vonatokat legtöbb helyen csak románul, „ahol pedig tudtak magyarul, ott azon a nyelven is” bemondták, ugyanakkor megemlítette a Csíkszeredához közeli Csíkcsicsót, ahol a lakosság és a CFR-alkalmazottak nagy része ugyancsak magyar nemzetiségű, „de soha nem volt magyar nyelvű tájékoztatás”.

Az alkalmazott szerint egyébként „nem tragédia” a magyar nyelv hiánya, szerinte ugyanis a helyiek amúgy is ismerik a menetrendet – ellentétben a külföldiekkel –, ahhoz pedig, hogy „senkit ne diszkrimináljanak”, mindegyik kisebbség nyelvén be kellene mondani a tudnivalókat, ezt pedig „a vonat érkezése előtt fél órával el kellene kezdeni”.

Az ügyről a Krónika is többször beszámolt – legutóbb azt írtuk, hogy a problémát helyi szinten nem lehet megoldani, a tájékoztatást végző informatikai programot ugyanis csak központilag, a Román Vasúttársaság bukaresti irodájában tudják módosítani, úgy tűnik azonban, hogy az állami vállalat számára nem jelent prioritást a helyzet orvoslása – írja a kronika.ro.

székelyhon.ro

dr. Kállay Emil piarista Pro Ecclesia Hungariae díjat kapott

A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia március 1-jén Pro Ecclesia Hungariae díjjal ismerte el Kállay Emil piarista szerzetes 63 éves lelkipásztori szolgálatát. A 87 éves Emil atyát múltja meghatározó élményeiről, hivatásáról kérdeztük.

– Visszaemlékezéseiben azt írja a gyermekkorában megismert Bíró Ferenc csíkszeredai plébánosról: „Ilyen szeretnék lenni.” Mi fogta meg benne?
– Csíkszereda mellett töltöttem gyerekként a nyarakat ötéves koromtól kezdve. Bíró Ferenc plébánossal úgy kezdődött a barátságunk, hogy az utcán menve hangosan énekeltem a bátyámtól megtanult cserkészindulót. Ezt ő meghallotta, és kijött üdvözölni, ki ez a bátor magyar gyerek. 1934-et írtunk, a székelység a románok szorításában élt. Sokat beszélt nekem Jézusról, mint a legjobb barátjáról. Bíró Ferencet szerették, tisztelték az emberek. Többször megbüntették, megbotozták, de annál keményebbé vált. Nagy példaképem lett. Hiteles pap, akitől azt tanultam meg, az embernek keménynek kell lennie.
– A debreceni piarista iskolai érettségije után rögtön belépett a rendbe. Hogyan élte meg az iskolás éveket?
– Egyenes út vezetett számomra a rendbe, holott nem volt sima a kezdet. Az elemi után kerültem a piaristákhoz. Fiatal, akkor kezdő piaristát kaptunk osztályfőnöknek. Magyartanár volt, az első dolgozatot arról íratta, ki a legjobb barátunk. Én, ahogy Bíró Ferenctől tanultam, Jézusról, mint a legjobb barátomról írtam, ezt a magam tudása alapján meg is indokoltam. Aztán az atya kiemelte a dolgozatomat: „Micsoda jámbor szöveget írt egyikőtök!” Érdekből tettem, ezzel akartam bevágódni nála – ezt kaptam meg tőle. Nagyon fájt nekem. A három év alatt, amíg el nem helyezték, nem bírt engem, mindig addig feleltetett, amíg valamit nem tudtam. Az új osztályfőnököm megszeretett, sokszor kérte különböző feladatokban a segítségemet. Később ministrálni hívott. Jó kapcsolatba kerültem az atyákkal, szépen bontakozott a piarista életem. Ebben az időszakban olvastam Lisieux-i Szent Teréz önéletrajzát. Azt a lelkületet ismertem meg, ami bennem is megvolt gyerekkorom óta. Megvigasztalt engem, ha ennyire tudta szeretni Jézust, én is fogom tudni így szeretni Őt.

– Gyermekkora a háború éveire esett. Hogyan élte meg ezt az időszakot?
– 1944-ben volt egy nagy bombázás Debrecenben. Vasutas édesapám, mivel az állomás is célpont volt, nehéz helyzetbe került. A bombázás hírére munkatársai a pincébe menekültek, de édesapám visszament az irodába az írógépért, amire előtte hónapokig gyűjtötte a pénzt. Elkezdődött a légicsapás, már nem volt ideje a pincébe lejutni, a szobában ragadt. Ő túlélte a bombázást, az óvóhelyet viszont telitalálat érte, mindenki meghalt. Bennem az maradt meg, Isten megmentette az apámat, ajándékként éltem meg, nem győztem megköszönni. Volt egy másik élményem is. Az oroszok közeledésével apámat Budapestre helyezték. Előtte, arra számítva, hogy Budapesten heves harcok lesznek, anyámmal Komáromba vitt minket. Itt szentestére vártuk haza, nem jött. Arról szóltak a hírek, hogy a körülzárt Budapestről nem lehet kijutni. Apámnak mégis sikerült, és az éjszaka megérkezett. Isten csodájaként éltem meg ezt is.
– Hogyan érintette, hogy a noviciátust már elvégezte, de az akkori rendelkezés szerint a rendi létszámkorlát miatt az esztergomi főegyházmegye növendékeként a Központi Szemináriumba került?
– Belépésemkor harmincan voltunk piarista kispapok, ebből tizennégy maradhatott a rendben, a gimnázium tanári utánpótlására. Átkerültem a főegyházmegye kötelékébe, és 1953. június 14-én szenteltek pappá Esztergomban. 1954-től az esztergomi Vízivárosban szolgáltam. Boldog voltam, hogy pap vagyok. 1955-ben jött a második megrázkódtatás. Abban az évben minden papnak kellett egy dolgozatot készítenie az elmúlt tíz évről. Én arról írtam, mi mindenen ment keresztül az egyház: így a rendek feloszlatásáról, az egyházi iskolák megszüntetéséről, a hitoktatás ellehetetlenítéséről. Az esperes visszahozta a dolgozatomat, mondván nem erről kell írni, hanem ez elmúlt évek nagyszerű eredményeiről. Én ezt nem tettem meg – hazugsággal nem kezdhettem a papi életemet. Azt mondtam, küldje így tovább, a balhét majd én elviszem. Rögtön áthelyeztek Érsekvadkertre, Balassagyarmat mellé káplánnak. A plébánián nagyon jól éreztem magam a mélyen hívő palócok között. Egy bő fél év után innen is elhelyeztek. Nógrádmegyerre, Salgótarján, a nagy kommunista fészek környékére kerültem. De a plébános és egy lazarista atya, aki kántorként tevékenykedett, nagyon hiteles lelkipásztorkodást folytattak, jól megtaláltam ott a helyem. Ez 1958-ig tartott. Akkor az esztergomi érseki hivatalba szertartónak akartak rendelni. Az akkori igazgató nagy békepap volt, nem akartam odakerülni. Megkerestem az apostoli kormányzót, Schwarz-Eggenhofer Artúrt egy igazolással az orvostól, hogy nekem gyomorfekélyem van, nem vagyok alkalmas az idegi megterhelés miatt erre a feladatra. Így kerültem Budapestre, a törökőri Lisieux-i Kis Szent Teréz-templomba segédlelkésznek.

– Hogyan tudta megőrizni piarista hivatását?
– A szemináriumot a piarista rend anyagi támogatásával végeztem Budapesten. Folyamatosan tartottuk a kapcsolatot a renddel, Előd István spirituális látogatott minket, és igyekezett megtartani a piarista lelkületben. Sík Sándor, az akkori elöljáró azt tanította nekünk, éljünk a fogadalmunk szerint. Ez a piaristáknál a szegénység, a tisztaság és az engedelmesség mellet kiegészült a tanítással. „Az ifjúságot hitben és tudásban fogjátok nevelni. Ezt állandóan tartsátok eszetekben, akié az ifjúság, azé a jövő” – biztatott Sík Sándor. Így én az ifjúsággal való foglalkozást tekintettem hivatásomnak. Nem is akartam plébános lenni, mert a fiatalokkal mindig a káplán foglalkozik, nekem jó volt, nem bántam, hogy káplán maradtam. Rengeteg gyerek járt hozzánk a környező iskolákból hittanra.
– Ez sem tartott sokáig, hamarosan eltiltották a papi működéstől.
– Valóban, 1961-ben hivatott Schwarz-Eggenhofer Artúr apostoli kormányzó, és közölte, hogy az Állami Egyházügyi Hivatal egyházfegyelmi intézkedést követel, ezért három évre eltiltanak a papi működéstől. Tudtam, hogy regnumi tevékenységem, ifjúsági munkám miatt kerültem ebbe a helyzetbe. Ez volt a bűnöm. Hazudni ekkor sem tudtam. Gyerekkorom óta mindig kimondtam az igazságot, meggyőződésem, hogy az igazságot nem lehet elferdíteni. Ez nagyon fontos. Voltak olyanok is, akiket nem három évre, hanem örökre eltiltottak a papságtól. Nehéz volt ez az időszak, sokféle életsors alakult a szemem előtt: időszakosan, örökre eltiltott papok, békepapok, Hejcére száműzött püspökök.
– Ekkor jött a világi pálya.
– Rettenetesen fájdalmas volt, de nem siránkoztam, ha már így történt, keresnem kellett megoldást. Egy tanítványom édesapján keresztül – meglehetősen kanyargós úton – rádióműszerész lett belőlem. Egy szervizben dolgoztam, először csak a gimnáziumi évek érdeklődése alapján szerzett ismeretekkel, megfigyeléssel, mások kérdezésével, később pedig tanfolyamok segítségével végeztem a munkát.

– Hogyan boldogult ebben az egészen más életben?
– Hamar kiderült a szervizben, hogy pap vagyok. Megláttak a Rókusban (a budapesti, VIII. kerületi Szent Rókus-kápolnában – a szerk.) – reggelente ugyanis a plébános engedélyével bejártam misézni. Azt mondtam a műhelyben: igen, pap vagyok, munkás pap, de itt is szeretnék helytállni. Az egyéniségem olyan, hogy szeretem az embereket, függetlenül attól, hogy ki micsoda, párttag vagy nem. Jézus azt mondta: menjetek az egész világra, hirdessétek mindenütt az evangéliumot. Az én elfogadásom azonban nem ment ilyen simán. Egyik reggel – akkor már köztudomású volt, hogy pap vagyok – nagy ovációval fogadott az egyik műszerész, kezet fogtam vele. Akkora áramütést kaptam, hogy azt hittem, végem van. Az a ravasz fiú megfogta a televízió 10 ezer voltos egyenáramú kimenetét, őt, aki gumitalpú cipőben volt, nem rázta meg. De engem igen; meg sem tudtam szólalni, csak rázkódtam. Amikor magamhoz tértem, csak ennyit mondtam: „Hát ti igazán kedvesek vagytok, hogy ilyen nagy szeretettel fogadtok.” Átmentem a próbán. Attól kezdve a munkahelyi közösség befogadott, mindenkivel jóban voltam, a párttitkárral is. Megszerettek, és papként is számítottak rám. Így telt el a három év, 1963–65-ig. Közölték, visszatérhetek a papi szolgálatba. Azt mondtam, még előtte leteszem a szakmunkásvizsgát. Én nem változom meg, legyen a kezemben a rádióműszerészi végzettség. Csak ezután, júliusban mentem vissza.

– Jöttek a papság évei. Mire helyezte a hangsúlyt?
– 1965-től a Rókus-kápolnába kerültem, eleinte kisegítőként, majd 1967-től segédlelkészként, később, 1977-ben a budai Szent Imre-plébániára segédlelkészként. A lelkipásztori munkát számomra itt is az ifjúság tanítása jelentette. A rókusi évekbe vitt vissza egy közelmúltbeli élmény. Néhány éve meghívtak a főegyházmegyei kánoni vizitáció utolsó napjának miséjére. Székely János helyettesítette Erdő Pétert, aki éppen Rómában volt. Székely János a szentmise elején megköszönte nekem, hogy ötödikes gyerekként a hittanórámra járt. Hasonlót éltem meg, amikor felkeresett egy asszony a fiával. Elmondta, megjárta az auschwitzi tábort, hazatért, megszeretett egy mélyen hívő, katolikus férfit, és feleségül ment hozzá. Miután férje meghalt, keresett fel engem azzal a kéréssel, hogy rám szeretné bízni a fiát, mert a férje iránti szeretetből katolikus hitre akarja nevelni. Attól kezdve a fiú – ma ismert közgazdász, egyetemi tanár – hozzám járt hittanra, még a közgazdasági egyetem évei alatt is.
– A rendszerváltáskor térhetett vissza a piarista rendbe, és intenzív időszak következett.
– Az ünnepélyes örökfogadalmat 1989. február 9-én tettem le. 1991-ben költöztem be a budapesti piarista rendházba, akkor a Mikszáth térre, ahol négy éven át a rendi kispapok nevelésével foglalkoztam és gimnáziumi tanárként is tanítottam. 1995-ben tartományfőnökké választottak, 1999-ben újra, 2003-ig tartott ez a megbízatásom, közben tanítottam a Kalazantinumban és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolán. Hetvennyolc évesen újabb feladatot kaptam: 2007-től a piaristák székelyföldi missziójának újraindításán dolgoztam, Csíkszeredában tanulmányi házat nyitottunk.
– Pályája azt bizonyítja, hű maradt a gyerekkori példaképhez.
– Az élet azt mutatta, rengeteget számít, hogy milyen egy pap. Aki nem hiteles, a krisztusi élettől idegeníti el a keresőt. Valamennyien bűnösök vagyunk, nem méricskélhetjük, ki mennyire az. Nem lehet kettős életet élni. Az nem ad feloldozást, hogy mások bűnösebbek. Szent János három levele meghatározó számomra. Azt mondja az apostol, akiben nincsen szeretet, nem tudja megismerni Istent. Hozzáteszem: akiben nincs szeretet, az a másik embert sem tudja megismerni. Ha két ember egy távollévő harmadikról beszél, akkor biztosan megszólják. Jézus azt mondta, ne egymás bűneiről beszéljünk, hiszen nem tudhatjuk, a másik hányszor tudta legyőzni a kísértését. Nagyon sokat jelent nekem az is, ahogy Ferenc pápa egyértelműen a szegények mellé áll, megmutatja ezt életvitelével, szavaival, tetteivel. Tele van az életem ilyen csodákkal.

Fotó: Thaler Tamás
Trauttwein Éva/Magyar Kurír

A kép jelentése

Nem hihetetlen! - A kép jelentése 

Id. Imets László művész fametszetének témája a gyónás. (A fenti képről van szó.)

Az előtérben a gyóntató atya lehajtott fővel, arcát balkezével takarja, hogy a tekintet ne zavarja a gyónót, jobb keze a papi hatalmat jelző stólán nyugszik, amely bármelyik pillanatba magasba lendülhet, hogy a feloldozást megadja.

A gyónó, bajuszas, idős székely a térdeplőhöz támasztotta kalapját, megalázkodásának, bűnbánatának jeleként térdelve is meghajol, fejét majdnem összekulcsolt kezére hajtva tesz bűnvallomást.

A két szereplő mögött Jézus Krisztus nagypénteki keresztáldozata mint az eső csordogál le és elmossa a bűnöket.

A bűnbocsánat tanúja a születő Egyház, a kereszt mellett álló két képviselő: Szűz Mária és Szent János.

Az irgalom és a megbocsátás tehát Jézus Krisztustól, az Egyház közreműködésével jön.

A bűnvallomás és a papi feloldozás által fejeződik ki, hogy a bocsánatot nem mi adjuk magunknak, hanem azt valóban felülről, Istentől kapjuk. 
Ezt fejezi ki a pap mellett térdelő gyónó magatartásával. Húsvét estéjén az Úr Jézus megjelent az apostoloknak és hatalmat adott nekik: "Vegyétek a Szentlelket!  Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad."  (Jn 20,22-23)

**

A Szentlélek szentsége könyv témáihoz (Csak bérmálkozóknak) 2005-ben a művésszel közösen kerestük alkotásaiból a megfelelő illusztrációkat. A bűnbocsánat témához a fenti képet ajánlotta. A képet szemlélve, így provokáltam a művészt:

Vajon mit mond a pap a gyónónak?

Megérjük a pénzünket! – válaszolta röviden.

Aki megérti e mondást, az nemcsak élvezője Isten irgalmának, hanem tanúja is.

**

A szentgyónás módja:

Gyónó: Dicsértessék a Jézus Krisztus! Pap: Mindörökké. Ámen

Gyónó: Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

          Gyónom a mindenható Istennek és Isten helyett neked lelkiatyám,

          hogy utolsó gyónásomtól fogva ezeket a bűnöket követtem el.

          Utoljára gyóntam ………….

A bánatima: Teljes szívemből bánom minden bűnömet,

mert azokkal a jó Istent megbántottam. Erősen fogadom,

hogy Isten segítségével a jóra törekszem és a bűnt elkerülöm.

A pap feloldózó szavai: Isten, a mi irgalmas Atyánk, ….. és én feloldozlak téged bűneidtől az Atya + a Fiú + és a Szentlélek nevében.

A gyónó válaszol: Ámen.

Elégtétel és hálaadás:

Pap: Magasztaljuk Istent, mert jóságos hozzánk

Gyónó: Mert örökké szeret minket.

Pap: Isten megbocsátotta bűneidet, menj békével.

Gyónó: Dicsértessék a Jézus Krisztus!