„Citius, altius, fortius!”-
Gyorsabban, magasabban, erősebben! Testvérünk valóra váltotta ezt az olimpiai
jelmondatot; erről a médiában egykor és napjainkban is elismeréssel
nyilatkoztak.
Törekvő és ambiciózus ember volt.
Igyekezett kibontakoztatni saját képességeit, és fáradhatatlanul dolgozott
Csíkszeredáért, tágabb értelemben pedig a Székelyföld fennmaradásáért. Az
országos bajnoki címet követő évtizedekben a jégkorongnak olyan helyet
biztosított a csíkiak szívében, hogy a mai kisiskolások is rajonganak a
hokiért, és még a hittanóráról is sietnek az edzésekre.
Gyászoló Testvéreim!
A keresztény embertől sem idegen a
sport. Nemcsak a helyi, hanem az országos és nemzetközi rangadókra is nagy
várakozással tekintünk. Különösen a nyári és a téli olimpiai játékokra, amikor
az egész világ egyetlen hatalmas szurkolótáborrá alakul. A televíziónak
köszönhetően emberek milliárdjai kísérhetik figyelemmel az idegfeszítő
mérkőzéseket és versenyeket. Csak sejtjük, mi zajlik a háttérben, és mi forog
kockán. Az átlagnézőknek, a szurkolóknak a szórakozás, az izgalom és a siker
közös megünneplése a legfontosabb.
Milyen szép a közös játék, amely
kikapcsolódást nyújt, és amelynek során az emberek együtt örülnek! Egy modern
elbeszélés szerint Jézus az apostolokkal együtt elment egy hokimérkőzésre.
Helyet foglaltak a lelátón, és elkezdődött a játék. A hazai csapat már az első
percekben eredményes volt. Jézus felállt – akárcsak a körülötte lévők –, és
örvendezett. Nem sokáig tartott a hazaiak öröme, mert a vendégcsapat
egyenlített. Jézus ekkor is felállt, örömében ujjongott. Ekkor váratlanul
valaki hátulról megveregette a vállát, és megkérdezte:
– Uram, maga kinek szurkol?
Jézus mosolyogva ránézett, és így
válaszolt:
– Én egyszerűen élvezem a játékot.
Kedves gyászoló testvérek és
sportrajongók!
Mikor jutunk el végre arra a szintre,
hogy a hokimeccs után ne mérges, haragos tekintettel nézzünk egymásra?
Jézus Krisztus azért jött közénk
kétezer évvel ezelőtt, hogy meghirdesse Isten országát és az Ő igazságát.
Kinyilatkoztatta Isten szentháromságos életét, hogy általa mi is Isten
gyermekeiként tudjunk élni. „Azért jöttem, hogy életük legyen, és bőségben
legyen” (Jn 10,10). Ezért mindent úgy kell tennünk a közvetlen
környezetünkben és a nagyvilágban, hogy az életet szolgáljuk. A munkának, a
játéknak és minden tevékenységünknek arról kellene szólnia, hogy élni érdemes,
és az élet öröm.
Jézus Krisztus a Szentháromság egy
Isten kinyilatkoztatásával ezt az „élni érdemes, élni öröm” modellt állította a
világ elé. Rámutatott, hogy az Atya a Szentháromság személyei között a jónak
kezdeményezője. A Fiú a teljes befogadást jelképezi: az Ige emberré lett, hogy
elfogadjon bennünket, és kegyelme által Isten gyermekei lehessünk. A Szentlélek
pedig az Atya és a Fiú közötti szeretetkapcsolatot és kölcsönösséget jelenti.
Isten szentháromságos életének tükörképét itt a földön is láthatjuk. Ennek a
mennyei életnek a földi mása a család, ahol valaki kezdeményez, a többiek pedig
befogadják a kezdeményezést, és együtt, csapatként valósítják meg a jót. E
szentháromságos modell szerint kellene élni a családban, a vállalkozásban és a
csapatsportban. Az olyan csapatsportágakban, mint a labdarúgás, a kézilabda, a
kosárlabda, a röplabda és a jégkorong, két vagy több csapat küzd egymás ellen,
és a játékosok csak közös együttműködéssel érnek el győzelmet. Vagyis a jó
kezdeményező indítását befogadják játékostársai és összjátékukkal lesznek
eredményesek.
Gyászoló Testvéreim!
Egy ilyen jégkorongjátékostól,
testnevelő tanártól és trénertől, Basa Jánostól búcsúzunk. Már a hivatása
elején a jégkorongsporttal foglalkozott. Később, mint edző nemcsak a sporttechnikát
ismerte, hanem az ismeretek hatékony átadásához pedagógiai érzékkel és
tudással is rendelkezett, emellett lélektani ismereteket is
elsajátított, mivel a versenyekre való felkészülés és a részvétel nemcsak
testi, hanem lelki igénybevétellel jár a sportolók részéről. Az is fontos volt,
hogy az ellenfelek gyenge pontját is kiismerje, ezért tájékozódnia kellett
a mindenkori vetélytársak aktuális képességeit illetően. Amint a sajtóban is
írták, első igazán emlékezetes sportsikerét 1962-ben érte el. A csíkszeredai
ifjúsági évek után Bukarest következett. Katonai szolgálatát teljesítette,
közben a Testnevelési Főiskolán tanult, és a Bukaresti Dinamo
jégkorongcsapatában folytatta pályafutását. Ugyanez az esztendő Basa János
nemzetközi pályafutásának egyik csúcspontját is jelentette. A romániai
válogatott tagjaként részt vett a franciaországi Grenoble-ban megrendezett
téli olimpiai játékokon. Különösen szép emlékként őrizte a válogatott kanadai
turnéját is, amelynek során a jégkorong őshazájában léphetett jégre. Ő azonban
nem csupán a jégpályán hagyott mély nyomot. Legalább ilyen gazdag és
értékes volt a pedagógusi pályafutása. Az egyetem elvégzése után 1969-ben
hazatért Csíkszeredába, és a mai Petőfi Sándor Általános Iskolában tanított
1971-ig, majd a Márton Áron Főgimnáziumban volt katedrája, ahol egészen
nyugdíjazásáig dolgozott. Csíkszeredában a helyi csapat színeit képviselte. Testnevelő
tanárként fiatalok százait tanította, nevelte, megszerettette velük a
mozgást és a sportot. A válogatottól játékosként 1975-ben, a Japánban
rendezett világbajnokság után búcsúzott el; ezt követően edzőként dolgozott. Az
1970-es és az 1980-as években összesen tizenkét esztendőn át irányította a
csíkszeredai felnőtt jégkorongcsapatot, a Sportklubot. Családot alapított.
Negyven évvel ezelőtt egyházi házasságot kötött Gidró Jolán mérnökkel. A rendszerváltás
után edzői pályafutásában új fejezet nyílt. 1990-ben nagy lelkesedéssel
vállalta el a Ferencváros jégkorongcsapatának irányítását. A budapesti
zöld-fehérekkel az 1991–1992-es idényben magyar bajnoki címet és Magyar Kupát
nyert. Ez a kettős siker edzői munkásságának egyik csúcseredménye volt, és a
magyarországi jégkorongéletben is elismerést szerzett számára.
Gyászoló Testvéreim!
Törekedjünk a szentháromságos életre:
legyünk a jó kezdeményezői, tudjuk a jót befogadni, és tudjunk közösségben,
csapatban dolgozni és élni. Erre ösztönöz bennünket a sport és az olimpia is.
Nem árt felidézni, hogy az ókori olimpiai játékokat az istenségek tiszteletéből
származtatták. Annyira szent dolognak tartották, hogy a játékok idejére –
háború esetén is – szent békét hirdettek. Akik abban a szerencsés helyzetben
voltak, nevezhettek, és futásban, ugrásban vagy távolugrásban versenyezhettek.
A sport és az olimpiai eszme magában
hordozza a legmélyebb emberi összetartozás, a közösségtudat, a szolidaritás, a
barátság és a testvériség gondolatát, minden megkülönböztetés nélkül – hiszen
nemzeti, faji vagy vallási hovatartozástól függetlenül minden ország
benevezhet. Az egybefonódó öt olimpiai karika a kontinensek, a világ
nemzeteinek nagy közösségét és összetartozását jelképezi. Egyenrangú népek fiai
és leányai a világ minden részéről, saját nemzetüket képviselve mutatják meg
felkészültségüket a különböző sportágak terén – ahogyan azt Basa János
is tette.
A sportolók a játékszabályokat
betartva, sportszerűen törekednek az eredményességre. Igyekeznek a legtöbbet
nyújtani, sőt önmagukat is felülmúlni a győzelmek és a rekordok elérésével.
Mindez kifejezésre juttatja a személyes erőt, az erőnlét, a rátermettség, az
ügyesség, az önuralom, a bátorság, az akarat, a kitartás, a tűrőképesség, a
kezdeményezőkészség, az új technikák kifejlesztése, s nem utolsósorban a
lélekjelenlét, a lelki erő és a koncentráció. Megmutatkozik a fegyelmezett
életmód és a szociális érzék: az, hogy mennyire képes valaki a közös ügyért a
csapatszellemet erősíteni, és mennyire tud lemondani saját érdekeiről a
csapatért, a győzelemért. Egyházi nyelven szólva: mennyire képes valaki a
szentháromságos modell szerint élni.
A gondolkodó emberben ilyen kérdések
merülnek fel: miért törekszik az ember mindig a gyorsabbra, a magasabbra, az
erősebbre? Miért küzd oly elkeseredetten az új, a még el nem ért eredményekért?
Honnan ered ez a szomjas sikervágy, ez a diadaléhség? Ezekre a kérdésekre
pusztán racionális vagy pszichológiai szempontból nem lehet választ adni, mert
ezek az eredmények mind múlandók. Csak az egy örök eredmény, az örök életbe
való megérkezés tud megnyugtatni.
A világunk egy hatalmas küzdőtér, és a
mi földi életünk is egy nagy verseny. Hatalmas vetélkedő ez, amelyben
mindannyian benne vagyunk. Szent Pál apostol a sport világából vett hasonlattal
él, hogy érzékeltesse az örök élet elnyerésének fontosságát, a célba érés
fenséges, magasztos érzését és az üdvösség diadalélményét: „Nem tudjátok-e,
hogy a pályán futók mindnyájan futnak ugyan, de a díjat csak egy kapja meg? Úgy
fussatok, hogy elnyerjétek!” (1Kor 9,24).
Basa János testvérünk
életének 83. évében, a szentségekkel megerősítve, október 22-én befejezte földi
életét. Most búcsúzik feleségétől, lányaitól – Emőkétől, Ágotától és Annától –,
családjaiktól, öt unokájától, Gizella nővérétől, apatársától, rokonaitól, jó
barátaitól, a Sportklubtól, a szurkolóktól, szomszédoktól, ismerősöktől és azoktól, akikkel egyetértésben igyekezett élni.
Végezetül kérjük a Jóistent, a
Főbírót, hogy földi küzdelmes életéért és a közösség szolgálatában végzett
munkájáért adja meg neki is a hervadhatatlan győzelmi koszorút a mennyben.
Ámen.
