Benedek Elek: Karácsonyi ének
Nagy, sűrű pelyhekben hullott a hó, a
szél meg-megrázta az ablakot: Huszár
nagyapó s nannyó a régimódi tűzhely mellett üldögélt, s időnkint a szénvonó
lapátocskával harizsgáltatták a parazsat. A nagy hasábfák fel-fellobogó lángja
csak nehezen világítá meg a kis szobát, mintha ez a félhomály is nagyapó s
nannyó alkonyodó életét példázná. A tűzhelyen egy kövér, öreg macska dorombolt,
a vén falióra halkan, bátortalanul ketyegett, de ezek nem zavarták a szomorú
csöndességet, sőt inkább akkor zavarnák meg, ha macska dorombolása, óra
ketyegése hirtelen megszakadna. Az asztal mellett egy növendék leányka
tett-vett csöndesen. Ki-kinézett az ablakon, aztán fázósan rezzent össze, s
szinte lábujjhegyen lépett az öregek mellé, nehogy megzavarja. Leült egy kis
székre az öregek közé, s nézte ő is a fel-fellobogó lángot, a fénylő parazsat,
mint homályosul el lassanként, finom hamupili szövődvén reá.
Nannyó megfogta a leányka kezét:
- Ugye, unalmas itt nálunk? Mondtam,
hogy legalább ma estére menj haza.
Megszólalt nagyapó is:
- A fiataloknak fiatalok társasága
kell. Az öregember zsémbes, rosszkedvű. Törődött teste a puha ágyban sem talál
igazi nyugodalmat. Jajszóval fordul egyik oldaláról a másikra. Egész éjjel:
jaj, a lábam, jaj, a derekam – zavarják a fiatalok álmát.
A leányka élénken tiltakozott:
- Ó, ó, az én álmomat nem zavarják.
Amint a fejemet a párnára nyugtatom, becsukódik a szemem, s olyan édesen alszom
reggelig!
- Jó, jó, de ma estére mégis haza
kellett volna menned. Bezzeg, van ott most víg élet! Hallgatják a kántáló
gyerekek verseit. Aztán asztalhoz ülnek mind, s durákot játszanak. Azt én is
szerettem játszani. Amikor a nagybácsid hazajött karácsonyra… – Nagyapónak
elakadt a szava, könnybe borult a szeme.
- Most nem jő haza – sóhajtja nannyó.
- Sem ő, sem a többi – folytatta
nagyapó.
A leányka az ablakhoz futott, hosszan
kinézett, de nem látott egyebet a nagy fehérségnél. A hó a kis virágoskertben
szinte az ablakig ért már. A száraz mályvakóró alig látszott ki a hóból.
Csüggedten tért vissza az öregekhez.
- Nem jöhetnek el. Pedig bizonyosan tudom,
hogy eljöttek volna. Hallja, nagyapó, mint zúg a szél? Nézzen kifelé, hogy
hányja a szél a havat!
Az öregekhez simult: de jó most
itthon, fedél alatt!
Mondta nannyó:
- Azon nem is csudálkozom, hogy a
nagybácsid nem jött haza. Én már voltam egyszer Pesten, tudom, hogy milyen
messze van tőlünk.
A lányka epedve sóhajtott fel:
- Istenem, ha egyszer én is elmehetnék
abba a szép városba! Álmomban már többször voltam ott. Éppen olyannak láttam,
mint amilyennek a mesék a tündérvárost mondják.
- Olyan is, gyermekem, éppen olyan. Én
láttam, én tudom.
- S hiszik-e, egyenest a nagybácsi
házához találtam. Láttam a gyerekeket is. Sokáig játszottam velük, aztán
mondtam nekik: Na, gyerekek, nekem most haza kell mennem, mit üzentek
nagyapónak s nannyónak?
- Ugyan, mit üzentek? – kérdezték az
öregek egyszerre.
- Csókoljuk a kezüket, jöjjenek
Pestre!
- Azt nem mondták, hogy ők ide jönnek?
- De, de, igen, emlékeszem, világosan
emlékszem, hogy mondták ezt is.
- Ez igazán szép álom volt – mondta
nannyó.
- Ez igazán szép – mondta nagyapó is.
Folytatta nannyó:
- Hiszen, tudom én, hogy a fiam itt
volna most is, ha szárnya volna… De mit csináljon szegény feje? Karácsony este
csak nem hagyhatja el a gyermekeit? Emlékszik, nagyapó, amikor a gyermekeink
még mind itthon voltak? Ó, de szép volt!
Nagyapó mélázva harizsálta a szenet.
Nem felelt a kérdésre, szóval folytatta méla gondolatát.
- Felneveltük őket, s lám, nem
maradt nekünk, csak ez a leányka. Ezt ide adták, hogy öreg napjainkban
vigasztalónk, gyámolítónk legyen. Szegény leányka! Te itt megvénülsz
mellettünk…
- Ó, nagyapó, ne mondja ezt! Én jól
érzem itt magamat. Annyi jót és szépet tanulok maguktól. A meséit, a régi
történeteit mindig hallgatnám.
- No, no, majd megunod. A vén cigány
mindennap felejt egy nótát, s azt a keveset, ami megmarad, szüntelen ismétli.
- Csak ismételje, nagyapó!
- Különben meglehet. A nagybácsid is
szerette hallani. Még most is, ha hazajő… vajon jön-e többet? Látod, látod,
leányom, így járnak a szegény szülők. Felnevelik a gyermeküket világ pompájára,
s mi örömük benne? Elrepülnek, mint a madár, messze földre, s csak a
hírüket hallod. Látod-e többet, vagy sem, a jó Isten tudja… Hallom, hogy a Lakatosék
fia hazajött karácsonyra. No, látod-e, a vén Lakatos asztalosnak adta a fiát,
jó mesterség, becsületes kenyér, még úr is lehet belőle. Ez a fiú minden nagy
ünnepre hazajön.
- Ne békétlenkedjék, nagyapó! Hazajő,
persze hogy hazajő. Könnyű neki. Brassóban lakik. Laknék Pesten!
Hosszú hallgatás áll be. Már a vén
macska sem dorombol, csak az óra ketyeg. Lassan, vontatottan, mintha nehezére
esnék, üti el a tíz órát.
- Tíz óra. Feküdjünk le, nagyapó!
- Feküdjünk, feküdjünk! Minek? Úgysem
tudom elhunyni a szememet.
Az ablak alatt e pillanatban
megcsendül a kántáló gyerekek éneke. Csudálkozva néznek össze az öregek.
- Lám, lám, hozzánk is eljöttek.
Behallik az ének minden szava,
ámbátor, ha nem hallanék is, az éneket jól ismerik. Ezt énekelte nagyapó is
gyermekkorában. Ezt az ő apja is.
Örüljetek, örvendjetek,
E napon vígan legyetek,
Mindnyájan most vigadjunk,
Mert ma született Urunk.
Siessünk, ne késsünk,
Betlehemi istállóhoz
Induljunk.
Lőrincke, Ferencke,
Vigadjál,
Andriska, sípodon
Sípoljál!
E napon vígan legyetek,
Mindnyájan most vigadjunk,
Mert ma született Urunk.
Siessünk, ne késsünk,
Betlehemi istállóhoz
Induljunk.
Lőrincke, Ferencke,
Vigadjál,
Andriska, sípodon
Sípoljál!
Nagyapó halkan dünnyögi: Úgy, úgy, vigadjál, sípodon sípoljál. Az ablak
felé fordul tekintete, mintha bíztatná a gyerekeket: tovább, tovább!
Isten fia a jászolban,
Szénán fekszik a szalmában,
Szűz szent anyja ringatja,
Szent József takargatja.
Pásztorok, vigadjunk,
Mert született Urunk,
Kit régen vártunk,
Gyurika örvendezz
És dudálj!
Jancsika, sípodon
Furulyálj!
Szénán fekszik a szalmában,
Szűz szent anyja ringatja,
Szent József takargatja.
Pásztorok, vigadjunk,
Mert született Urunk,
Kit régen vártunk,
Gyurika örvendezz
És dudálj!
Jancsika, sípodon
Furulyálj!
Utána mondja nagyapó: Jancsika,
sípodon furulyálj!
Áradozva mondja nannyó:
- Emlékszik-e, nagyapó, de szépen
énekelte ezt a mi fiunk! A hangja kicsengett a többi gyereké közül, mint az
ezüst csengő!
- Kicsendült, ki – bizonyítja nagyapó.
– Mintha most is hallanám. A te apád is szépen énekelte – fordult a leánykához.
– De most neki sincs hangja. Megöregedett. Szemünk láttára öregedett meg. S mi
még élünk, áldassék érte Isten szent neve!
- Nagyapó! Nannyó! Hallják?
Csengettyűszó! Nem hallják?
A leányka izgatottan szalad az
ajtónak, fejét kidugja, majd hirtelen visszafordul: – Igen, igen, valaki idejött!
Fölkelnek az öregek is, izgatottan
kipirult arccal tipegnek-topognak, mennének ki, de a kislány nem ereszti:
maradjanak, maradjanak, még meg találnak hűlni.
- Ó, ó, Istenem, vajon ki jöhetett?
Talán apádék?
- Nem az ő csengőjük!
- Vajon, a legény itthon-e? Lesz-e,
aki segítsen?
Így telik el néhány perc, végtelen
hosszú idő az öregeknek, remény, aggódás közt. Vajon ki jöhet?
Végre megnyílik az ajtó, s belép egy
hosszúbundás székely ember, utána egy úriruhás ifjú, széltől, hidegtől
elkényszeredetten. Amint belépnek a jó meleg szobába, csak úgy csurog le róluk
a ruhájukra fagyott hó. Az ifjú révetegen néz körül a kis szobában, alig
hallani a köszönését. Édesapja viszi a szót, s ámbátor látszik, hogy a hideg őt
is megviselte, előbb megáldja az ünnepet, s úgy kerül sor az
engedelemkérésre, hogy késő este bebátorkodtak, szállást kérni éjszakára.
- Istené a szállás – fogadja nagyapó.
– Telepedjenek le! Ide a tűz mellé.
Aztán megindul a beszéd, s annak során
kiderül, hogy kik a jövevények.
- Kerekes Balázs az én becsületes
nevem – mondja az apa. – Csíkszentsimoni ember vagyok. Ez a legény az én
fiam, Kolozsvárt tanul az egyetemen. Mikor is vala? Ugye, tegnapelőtt? Jő a
telegrám s mindjárt meg is nézzük a feleségemmel, vajon mi lehet benne. Hát, a
fiam jelenti, hogy hazajő karácsonyra, várjam ekkor s ekkor a vasútnál. Hiszen
hogyne vártam volna, pedig hozzánk egynapi járat a vasút. Én ott voltam már
hajnalban, pedig csak délre, nézek fel s alá, mindenfelé, jő-e a gőzös? Nem
jött bizony. Egyszer csak hallom fél füllel: nagy hófúvás van, este jön meg a
gőzös. Úgy is lett. Setétben indultunk az állomástól, alig tudánk csak idáig is
elvergődni. Mondta a fiam: „Édesapám, kérjünk szállást valahol, ne menjünk neki
az erdőnek.” „Jól van, fiam – mondtam én –, nekem ugyan nincs ismerősöm itt, de
a székely embernek szavajárása s a szíve is azt mondja: Istené a szállás.”
- Ez úgy volt, úgy van s úgy is lesz
minden időkben – mondta nagyapó.
- Azt mondja a fiam – folytatta
Kerekes Balázs –, hogy ő tudja, hová menjünk. Hogy ő ismer ebből a faluból egy
urat, aki nagydiák volt, amikor ő kicsi. Annak még él az apja, menjünk oda. Így
alkalmatlankodám ide.
- Jól cselekedték, igazán jól
cselekedték.
Ezalatt a kislány asztalt terített,
nannyó a takaréktűzhely mellett forgolódott, kobászillat áradt el a kis
szobában, melegedett a töltött káposzta. Oda-odaszólt nannyó az ifjúnak:
- Megfázott, ugye, lelkem? Ó, Istenem,
Istenem, ilyen volt az én fiam is. Így húzta haza a szíve. Nem félt sem a
hidegtől, sem a hófúvástól, minden karácsonyra hazajött. Pedig ő Pesten tanult.
Felvidult nagyapó is. Madarat lehetett
volna vele fogatni.
- Ó, de jó, hogy az Isten ide
vezérelte. Te leányka, tettél- tüzet a „tessék”-szobába? Jó tűz legyen! Az
ágyneműt melegítsétek föl! Éreztem, igen, éreztem – folytatá nagyapó –, hogy
mégis jő valaki. Tessék, Kerekes Balázs barátom, öcsém uram, kerüljenek az
asztalhoz!
Leültek az asztal mellé az öregek is,
s a vendégek kedvéért ők is falatoztak.
- Szereti-e, lelkem, a töltött
káposztát? Ó, hogy szerette az én fiam! Egyék, lelkem, egyék! – bíztatta
nannyó. – Juliska, töltsed a bort. Hol a szemed? Vigyázz ide!
Éjfél is elmúlt, mire fölkerekedtek az
asztal mellől. A vendégek átmentek a „tessék”-szobába. Ott hatalmasan dorombolt
a tűz, pattogtak a szikrák, enyhe melegség, virágillat fogadta. Nannyó
bekísérte őket, s még ő maga is újra rázogatta, puhítgatta a vánkosokat.
- Ide feküdjék, lelkem, ide! Ez az én
fiam diákkori ágya. Úgy. No, most aludjanak jól! Nyugodalms jóccakát kívánok!
Nagyapó feküdt már, amikor nannyó
visszatipegett. Tréfásan, ingerkedve fogadta nannyót.
- No, tudom hogy jó ágyat vetett annak
az ifjúnak. A fia ágyára fektette, ugye?
- Oda fektettem, nagyapó, oda. Ó, de
felvidult a szívem! Úgy tetszik nekem, mintha az édes fiam volna itthon.
Mondta nagyapó:
- Áldassék érette Istennek szent neve,
nekem is úgy tetszik.
Valahonnét, messziről, ide szállt a
kántálók éneke: „Örüljetek, örvendjetek… Szűz szent anyja ringatja… szent
József takargatja…”
