A SZENT
ÉJSZAKA - SELMA L.
Mikor ötéves voltam, nagy bánat ért.
Nem is hiszem, hogy volt azóta nagyobb bánatom.
Úgy történt, hogy meghalt a nagyanyám.
Azelőtt mindennap ott üldögélt a sarokdiványon és mesélt nekünk.
Úgy emlékszem, mintha nagyanya mindig
csak ott ült volna és mindig csak mesélt volna, reggeltől estig, mi
gyermekek pedig körülötte ültünk és úgy hallgattuk. De szép napok
voltak ezek! Egy gyermeknek sem volt olyan jó dolga, mint nekünk.
Már nem nagyon emlékszem, milyen is
volt a nagyanyám. Arra azért visszaemlékszem, hogy szép, hófehér haja
volt és mindig előre hajolva ment és hogy többnyire üldögélt és
harisnyát kötögetett.
Arra is emlékszem még, hogy amint
elmondott egy mesét, akkor a fejemre tette a kezét és így szólt:
- És ez mind-mind igaz, akár csak, hogy
én most téged látlak és te látsz engem.
Arra is emlékszem, hogy olykor énekelni
is szokott, de ezt nem mindennap tette. Az egyik ilyen ének a
lovagról meg a hableányról szólott és ez volt minden vers refrénje:
«A tenger felett zúg, zúg a hideg szél.»
Azután emlékszem még arra a
gyermekimádságra, meg egy zsoltárversre, amire ő tanított meg.
A mesékre, melyeket elmondott, csak
nagyon homályosan, alig hogy vissza tudok emlékezni. Egyetlen egyre
azonban olyan világosan emlékszem, hogy most is el tudnám mesélni.
Jézus születéséről szólt ez a mese.
Ennyi az egész, ami nagyanyámra
emlékeztet, persze azon a nagy szomorúságon kívül; bizony erre
emlékszem a legjobban, hogy már nincsen köztünk.
Oly világosan emlékszem vissza arra a
reggelre, midőn a sarokdivány üresen állott és sehogysem tudtam
megérteni, hogy mikor is lesz vége ennek a napnak. Bizony erre jól
emlékszem és ezt sohasem fogom elfelejteni.
Arra is emlékszem, hogy minket
gyermekeket bevezettek hozzá, hogy megcsókoljuk a halott kezét. És mi
úgy féltünk, de valaki azt mondta, hogy most utóljára van alkalmunk
megköszönni nagyanyának azt a sok örömöt, amivel minket
megajándékozott.
És visszaemlékszem arra is, hogyan
vitték ki az udvarról azokat a meséket és dalokat, hosszú fekete
koporsóban és hogy azok nem tértek soha többé vissza.
Úgy éreztem, hogy valami kiszakadt az
életemből. Mintha egy szép elvarázsolt világ kapuja zárult volna be
előttem, ahova ezelőtt szabadon járhattam ki és be. Most már nem volt
senki sem, aki ki tudta volna nyitni előttem ezt az ajtót.
Azután emlékszem, hogy lassanként
megtanultunk mi is játszani bábukkal és játékokkal, mint a többi
gyermekek és ekkor talán úgy látszott, hogy nem is hiányzik többé a
nagyanya vagy talán meg is feledkeztünk róla.
De még ma, negyven év mulva is, mikor
itt ülök és a Krisztusról szóló legendákat gyüjtögetem össze,
melyeket keleten hallottam, felujul előttem az a kis mese Jézus
születéséről, melyet a nagyanyám szokott elmesélni. És így kedvem
támad, hogy még egyszer elmondjam, hogy ez is bele kerüljön a
gyüjteményembe.
*
Karácsony napja volt, valamennyien a
templomba mentek, csak nagyanyó és én maradtunk odahaza. Azt hiszem,
az egész házban egyedül voltunk. Mi azért nem mehettünk a többiekkel,
mert egyikünk nagyon fiatal volt, a másikunk pedig már nagyon öreg.
És mi mindaketten olyan szomorúak voltunk, hogy nem mehettünk el a
hajnali misére és nem gyönyörködhettünk a sok-sok égő gyertyában.
Amint így egyedül üldögéltünk,
elkezdett nagyanya mesélni.
- Volt egyszer egy ember - mondta, -
aki kiment a sötét éjszakába, hogy tüzet kölcsönözzön. Házról-házra
járt és mindenhová bekopogtatott. - Jó emberek segítsetek rajtam! -
mondta. - A feleségemnek gyermeke született és tüzet akarok gyujtani,
hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.
De késő éjszaka volt és mindenki mélyen
aludt. Senki sem válaszolt.
Az ember tehát csak ment, mendegélt.
Végre észrevette, hogy nagy messze valami tűz világol. Abban az
irányban vándorolt tovább és meglátta, hogy a tűz kint a szabadban
lobog. Fehér juhnyáj pihent és aludt a tűz körül és egy öreg pásztor
üldögélt ottan és őrizte a nyájat.
Mikor az ember, aki tüzet keresett,
odaért a juhokhoz, meglátta, hogy három hatalmas komondor
fekszik a pásztor lábánál. Mind a három fölébredt, mikor arrafelé
tartott, kitátották széles szájukat, mintha ugatni akarnának, de egy
hang sem hallatszott. Az ember látta, hogy a szőrük fölborzolódott a
hátukon, látta, hogy éles foguk fehéren villogott a tűzfényben és
hogy nekirohannak. Érezte, hogy az egyik a lába felé harap, a
másik meg a keze felé, a harmadik pedig a torka felé. De mintha a
foguk, amikkel harapni szerettek volna, nem engedelmeskedett volna és
így az embert semmi baj nem érte.
Most az ember tovább akart menni, hogy
megkapja, amire szüksége van. De a juhok olyan sűrűn feküdtek egymás
hegyin-hátán, hogy nem tudott előre jutni. Ekkor egyszerűen fellépett
az állatok hátára és úgy ment a tűz felé. És egy állat sem ébredt
fel, de még csak meg sem mozdult.
Idáig jutott el nagyanya a mesélésben,
anélkül, hogy megzavartam volna, most azonban igazán félbe
kellett szakítanom. - Miért nem mozdultak meg a juhok, nagyanyám? -
kérdeztem. - Azt majd meghallod nemsokára, - mondta nagyanya és
tovább folytatta a történetet.
- Mikor a férfi már közel ért a tűzhöz,
a pásztor feltekintett. Öreg, haragos ember volt, barátságtalan
és kemény mindenkivel szemben. Mikor meglátta, hogy az idegen feléje
közeledik, felkapta hosszú hegyes botját, mely mindig a kezében volt,
mikor a nyájat őrizte és az idegen felé hajította. A bot sivítva
röpült a vándor felé, de mielőtt eltalálta volna, elkanyarodott tőle
és búgva sivított el mellette, ki a mezőre.
Mikor nagyanya idáig jutott, ismét
félbeszakítottam. - Nagyanyám, miért nem akarta a bot eltalálni azt
az embert? - Nagyanya azonban nem is törődött a kérdésemmel, hanem
tovább folytatta az elbeszélését.
- Most odalépett az ember a pásztorhoz
és így szólt hozzá: Jó ember, segíts rajtam és adj kölcsön egy kis
parazsat! A feleségemnek gyermeke született és tüzet kell raknom,
hogy felmelegítsem őt meg a kisdedet.
A pásztor a legszívesebben nemet
mondott volna, de azután a kutyákra gondolt, melyek nem harapták meg
az idegent, meg a juhokra, melyek nem ugrottak föl és végül a
botjára, mely nem akarta eltalálni, bizony megfélemedett és nem merte
megtagadni tőle, amit kért.
- Végy csak, amennyi kell! - mondta az
idegennek.
A tűz már éppen kialvóban volt. Nem
volt ott már sem darabfa, sem gally, csak nagy halom zsarátnok, az
idegennek pedig nem volt sem tűzlapátja, sem serpenyője, amiben a
parazsat elvihette volna.
A pásztor jól látta ezt és azért újból
biztatta: - Végy csak amennyi tetszik! - és már előre örült annak,
hogy az idegen úgy sem fog tudni tüzet vinni magával.
Az ember azonban lehajolt és puszta
kezével nehány parazsat kapart elő a hamuból és azt a köpenyébe
takargatta. És a parázs sem a kezét nem égette meg, mikor hozzányult,
sem a köpenyét, amiben úgy vitte, mintha csak dió vagy alma lett
volna.
Erre már harmadszor szakítottam félbe a
mesét. - Nagyanyó, miért nem akarta a parázs megégetni annak az
embernek a kezét?
- Mindjárt meghallod, - mondta nagyanya
és tovább folytatta a történetet.
- Midőn a pásztor, aki gonosz és
haragos ember volt, mindezt látta, akkor nagyon elcsodálkozott:
- Micsoda éjszaka lehet ez, hogy a kutyák nem harapnak, a juhok nem
félnek, a botom nem talál és a tűz nem éget? Visszahívta az idegent
és ezt kérdezte tőle: - Minő éjszaka ez? És hogy van az, hogy
mindenek olyan kegyesek hozzád?
Erre az idegen így felelt: - Én nem
mondhatom meg Néked, ha magad nem látod! - És azzal tovább sietett,
hogy minél előbb tüzet rakhasson és felmelegítse a feleségét és a
kisdedet.
A pásztor azonban úgy gondolta, hogy
nem téveszti el a szem elől ezt az embert, míg meg nem tudja, hogy
mit is jelentsenek mindezek. Fölszedelőzködött tehát és utána ment,
míg el nem jutott oda, ahol az lakott.
Ekkor látta a pásztor, hogy az
idegennek még csak kunyhója sincsen, hanem csak egy sziklabarlangban
feküdt a felesége és a gyermeke és ott semmi más nem volt a hideg
sivár kőfalaknál.
A pásztor úgy gondolta, hogy a szegény
ártatlan csecsemő halálra fázik a barlangban és bár keményszívű ember
volt, mégis ellágyult és segíteni akart a gyermeken. Leoldozta hát
válláról a hátizsákját és elővett belőle egy puha, fehér
báránybőrt, odaadta az idegennek és azt mondta, hogy takarja be vele
az alvó kisdedet.
De alig hogy megmutatta, hogy ő is tud
jószívű lenni, a szemei egyszerre fölnyíltak és olyant látott, amit
eddig nem láthatott és olyant hallott, amit eddig nem hallhatott.
Látta, hogy ezüstszárnyú kis angyalkák
állanak sűrűn körülötte és mindegyikének hárfa van a kezében és
mindegyik hangosan énekelte, hogy ma született nékünk a Megváltó, aki
a világot feloldja bűneiből.
Most aztán megértette, hogy miért volt
ma éjszaka minden olyan vidám és hogy miért nem akart rosszat tenni
senki sem.
De nemcsak a pásztor körül voltak
angyalok, hanem angyalokat látott, ahová csak tekintett. Ott ültek
bent a barlangban, ott ültek kint a hegyen és ott lebegtek fent az
égben. Csapatostól jöttek és mentek, de mindannyiszor megálltak és
megnézték egy pillanatra a kisdedet.
Oly nagy öröm, vigasság, ének és zene
volt a sötét éjszakában, aminőt ő eddig soha sem látott. Úgy
megörült, hogy felnyíltak szemei, térdre borult és úgy adott hálát az
Istennek.
Midőn idáig jutott el nagyanya,
felsóhajtott és így szólt: - És amit ez a pásztor látott, azt mi is
megláthatjuk, mert az angyalok minden karácsony éjjel fent lebegnek
az égben, csak észre kell vennünk őket.
Majd kezét a fejemre téve, így szólt
nagyanyám: - Emlékezz erre vissza, mert ez igaz, mint ahogy én látlak
téged és te látsz engem. És nem a gyertyáktól, nem a lámpáktól függ,
nem a holdvilágtól, avagy a napfénytől függ, hanem az a legfontosabb,
hogy olyan szemünk legyen, amely meglátja az Úr dicsőségét!