Kereszténydemokrácia 4.

A kereszténydemokrácia jellemzői:

 

A kereszténydemokrácia a demokrácia más formáitól különbözik (népi, szocialista, liberális) főként az egyén és közösség kapcsolatáról (Az Isten képmására teremtett ember természetéből fakadó adottság. Megmutatkozik mindenütt, ahol emberi cselekedetek megvalósulnak: vallásosság, erkölcsiség, politika, gazdaság, Egyház társadalmi tanítása.),

az emberi méltóságról (Megbecsülés, mely minden egyes embernek kijár személy volta miatt.),

a szociális kérdésről (Felebaráti szeretet, Egyház szociális tanítása.) vallott elveiben.

A társadalom gyarapodásának föltételeit elsősorban az emberi tényezőkben látja (személy, erkölcsi felelősség, lelkiismeret, részvétel), a gazdaságiaknak is erre kell épülniük. Ezért tartoznak a kereszténydemokráciahoz a keresztényszociális mozgalmak és szervezetek.

 - A kereszténydemokrácia a demokrácia ürügyén nem enged teret a szabadosságnak, az Isten előtti felelősség tudatában nem mond le a vezetés, irányítás, fegyelmezés kötelezettségéről, a szabadság torz formáit az élet egyetlen területén (nevelés, gazdasági élet, tömegtájékoztatási eszközök stb.) sem engedi érvényesülni a kiszolgáltatottak kárára.

- A kereszténydemokrácia a pártéletben a jobb és a bal oldal között helyezkedik el (centrista). A kettő között olykor közvetítő szerepet is vállal. Emiatt, és a más pártokénál nagyobb kompromisszumkészsége miatt olykor szürkeséggel vádolják.

- A kereszténydemokrácia kompromisszumkészsége azonban nem szürkeségből vagy lanyhaságból fakad: alapja a végső, isteni elszámoltatásba, illetve a Gondviselésbe vetett hit, továbbá az a meggyőződés, hogy semmiféle társadalmi siker nem jogosít föl a másik ember (politikai ellenfél) szellemi, lelki (anyagi) eltiprására.

- A kereszténydemokrácia a politikai életben sem engedi meg az olyan eszközök használatát, melyek az egyéni lelkiismeret számára elfogadhatatlanok.

- A kereszténydemokrácia nem idegen a kereszténységtől, sőt a II. Vatikáni Zsinat után a demokratizálódás az Egyházban is előtérbe került. 

- folytatjuk - 

Krisztus világa - 2012. november

Erdélyi katolikus családok lelkiségi havilapja   

2012. november      III. évf. 11. szám

A novemberi lapszám tartalmából:

Manapság, amikor egyik napról a másikra felismertük, hogy egyre növekvő spirituális sivatag vesz körül, úgy érezzük, hogy a világ kezd elvadulni, és ez rossz nekünk. Az évek óta tartó gazdasági és erkölcsi válság nyomán sokak, akik többre vágynak és valami mást keresnek, céltalanul élnek. Felteszik a kérdést: Mi értelme van az életnek? Van-e jövője az embernek, a fiataloknak, a következő generációknak? Mi vár a halál óráján?

E kérdések igazolják, hogy a tudományos ismeretek, a számítások és minden, ami ezzel jár, önmagában nem elegendő az ember számára. Nemcsak kenyérre van szükségünk, hanem szeretetre, reményre, biztos alapra, amely a nehézségek, a mindennapi problémák idején is biztos talajt jelent számunkra. A hit pontosan ezt adja meg nekünk! A hit azt jelenti, hogy bizalommal vagyunk Isten iránt, aki egy másfajta biztonságot ad nekünk. A hit az Isten szeretetében való bizalmat jelenti, amely nem szűnik meg sohasem, és az üdvösség által képes a szolgaság minden formáját átváltoztatni. A HIT éve jó alkalom, hogy Krisztus lelki javait befogadjuk és tetté váltsuk a Szentlélek erejével, a Szűzanya és Mindenszentek közbenjárásával – olvashatjuk A mi döntésünk is kell hozzá vezércikkben (2. oldal).

·                  A szegény özvegyasszonyról, Árpád-házi Szent Erzsébet életéről elmélkedve tanuljunk kereszténységet (3. oldal).

·                  „Mert ha megbocsátjátok az embereknek botlásaikat...” címmel megismerhetjük, hogyan maradhatunk meg Isten kegyelmében. Még azt is hogyan juthatunk el arra a szintre, hogy azt kérjük, amit Xavéri Szent Ferenc (4. oldal).

·                  Erdély emléke és jelenvalósága - Mikes Kelemen leveleiben, és a példaképeket kutató Játékos ismerkedés szentekkel rovatban szemelgethetünk (5. oldal).

·                  Halottak napja szeretteinkre emlékeztet. Édesanyám  címmel, és Gyermekünknek a halálról vallanak az érintettek (6-7. oldal).  

·                  Az időtlenségbe mutató közösségi munka – fontosságát, nemzetmegtartó hatását ismerjük meg, valamint az egyéni érdekek harmonizációjának fontosságát, hogy újra közösséggé, néppé váljunk (8-9. oldal).  

·                  November hava színes világával, és Születésnapi csokorral gazdagodhat az olvasó (8-9. oldal).  

·                  Érett szerelem és gondviselés témáról tesz vallomást egy ifjú házaspár. A beszélgetésből kiderül, hogyan érik a szerelem Isten bekapcsolásával (13. oldal).

·                  Gyermekvilág, Derűs oldal, Rejtvények és megfejtők mellett, lelki-szellemi gazdagodásunkra az örökkévalóságba kalauzol Babits Mihály verse (12., 14-16. oldal).

KRISZTUS VILÁGA – Erdélyi katolikus családok lelkiségi havilapja – rólunk és nekünk szól.
Megrendelhető a négy erdélyi egyházmegye római katolikus plébániáin, a kézbesítőknél vagy a szerkesztőségben: 530230 – Csíkszereda (M-Ciuc), Kossuth L. u. 38. sz., Hargita megye, tel/fax: +40-266-311-726, email: krisztusvilaga@yahoo.com. Bankszámlaszám: RO65 RNCB 0159 0154 1927 0001, BCR Agentia Miercurea Ciuc, Hazai előfizetőknek egy lap ára: 1,5 lej. Külföldre 1 euró.

Kereszténydemokrácia 3.

A kereszténydemokrácia legfontosabb elvei:

I.     perszonalizmus  vagyis személyesség. A személyt középpontba állító filozófiai és teológiai irányzat. Az ember Isten képmása, feladata a világ átalakítása, a kegyelemből fakadó istengyermekség pedig a személyes szabadságra való felszabadulás.

Perszonalizmus (a lat. persona, 'személy' szóból). A teológiában a perszonalizmus tanítása két forrásból táplálkozik: Egyik a szentírási antropológia, mely szerint az ember Isten képmása, feladata a világ átalakítása, a kegyelemből fakadó istengyermekség pedig a személyes szabadságra való felszabadulás.  
A másik forrás a legújabb korban végbement „fordulat a szubjektum irányában”, amiben keresztény gondolkodók a Szentírás emberközpontúságának és alanyra-irányultságának igazolását láthatták. A teológiának a kinyilatkoztatás által radikálisan képviselt személy-központúságra kell támaszkodnia.

II.    szubszidiaritás vagyis a kölcsönös kisegítés elve. 

A szubszidiaritás latin szó jelentése: kisegítés, felsegítés. A kereszténydemokrácia egyik alapelve, mely szerint amit egy adott szervezeti szint meg tud oldani, abban magasabb szint nem jogosult dönteni. A magasabb szervezeti szintek feladata a kisegítés, az önszerveződés támogatása, és döntés a helyi szinten bizonyíthatóan nem kezelhető kérdésekben.

- A szubszidiaritás a személyi szabadsággal és a közösségi életből szükségképpen folyó kötöttséggel kapcsolatos feszültségek feloldására is szolgál. Szabályozza az egyes emberek, a kisebb-nagyobb közösségek, a társad. és az államhatalom kölcsönös viszonyát.

- A szubszidiaritás azt kívánja, hogy mindazt, amit az egyes ember vagy egy kisebb közösség céljának megfelelően meg tud valósítani, azt a nagyobb közösség vagy az államhatalom ne sajátítsa ki önmagának. Ha ezt tenné, megsértené az ember személyi szabadságát, felelősségtudatát, és lehetetlenné tenné az öntevékenységet. Az államhatalom támogassa az embert és a kisebb közösségeket, amennyiben rászorulnak és tevékenységük megfelel a közjó érdekeinek. Egészséges társad-ban a közösségek és társad. mozgalmak száma döntő jelentőségű. Ezekben fogalmazódik meg a közjó gyakorlati tartalma. Ezek jelentik a különböző pol. pártok részére is a társad. alapot, és rájuk tartozik azok tevékenységének ellenőrzése.

A szubszidiaritás elvéből következik:

1) a társadalom (egyén, család, egyházközségek, lakóhelyi és munkahelyi közösségek, települések, régiók, nemzeti szervezetek, állam, nemzetközi közösségek) életének hierarchikus rendezőelv szerinti szemlélete;

2) országos és nemzetközi területi szinten a föderalista berendezkedés;

3) állami szinten széleskörű önkormányzati rendszer;

4) pluralizmus a szellemi életben és az oktatásban;

5) demokratikus módszerek alkalmazása a legalacsonyabb közösségektől a legmagasabbakig;

6) az egyének joga és kötelezettsége a társadalom életében való cselekvő részvételre és a hatalom ellenőrzésére.

III. A szolidaritás – testvériség: az Isten képmására teremtett ember társas lény és természetéből fakadó adottság, hogy közösséghez tartozik és felelősek egymásért. A közösség nemcsak fogalmi képzet, hanem erkölcsi valóság, és úgy viszonylik az egyénekhez, mint egész a részeihez. A közösség létét megalapozó igazság, az összekötő elv a szolidaritás. Az egyén és közösség kapcsolata  kölcsönhatásokból szerveződik, melyeket az írott vagy hagyományos jogrend, a szokás és az erkölcs szabályoz.

Szolidaritás a lengyel Solidarnosc, a legnagyobb független lengyel szakszervezeti mozgalom neve. - Az 1970-es években a gdanski hajógyárakban kristályosodott ki. Hivatalosan 1980. szptemberében alakult meg, miután a július-augusztus-i nagy sztrájkok hatására a kormánnyal kötött megállapodásban a munkások elérték a szabad szakszervezetek alapításának jogát és a komm. rezsim némi liberalizálását. Vezetője 1980-90 között Lech Walęsa. 1981-ben a szükségállapot bevezetése után betiltották, vezetőit bebörtönözték, de illegalitásban tovább működött. Az 1980-as években folytatta a harcot, s képviselte Lengyo. munkástömegeit. A kormánnyal folytatott tárgyalások eredményeképpen 1989. áprilisában legalizálták, a júniusi választásokon egy híján az összes szabadon megszerezhető parlamenti mandátumot elnyerte, s szeptemberben koalíciós kormányt alakított.

Boldog II. János Pál pápa részese és szereplője volt a lengyel szolidarításnak. Helyén való, hogy a Sollicitudo rei socialis enciklikáját (1987. december 30.)  idézzük: “A szolidaritás gyakorlata minden közösségben akkor hatékony, ha különböző tagjai személynek ismerik el egymást. Akiknek nagyobb a befolyásuk, mert nagyobb vagyonnal és több szolgáltatással rendelkeznek, érezzék magukat felelősnek a leggyengébbekért, és legyenek készek részt adni tulajdonukból. Viszont a legszegényebbek – ugyanezen szolidaritásnak megfelelően – nem különülhetnek el és nem lehetnek társadalom-ellenesek, ellenkezőleg, miközben küzdenek törvényes jogaikért, tegyenek mindent, ami rájuk tartozik, a közösség javára. A társadalom középrétegeinek nem volna szabad csupán a saját egyéni hasznukat nézniük, hanem figyelembe kell venniük mások érdekeit is.

A mai világnak pozitív jele a szegények egymás iránti szolidaritása, ennek növekvő tudata, a kölcsönös segítségre törekvés, a társadalmi méretű megmozdulások, amelyek nem folyamodnak erőszakhoz, hanem saját igényeiket és jogos követeléseiket fejezik ki az államhatalom tehetetlensége vagy korrupciója miatt. Evangéliumi küldetése alapján az Egyház hivatottnak érzi magát arra, hogy a szegények tömegeinek szószólója legyen, hogy jogosnak ítélje követeléseiket és segítse azok teljesítését, anélkül, hogy más csoportok javát sérelem érné.

A szolidaritás segít bennünket abban, hogy a „másikat” – személyt, népet, nemzetet – ne valamiféle eszköznek tekintsük, akinek munkaképességét és testi erejét csekély bérért kizsákmányolhatjuk, és magára hagyhatjuk, ha már nem hajt hasznot; hanem hozzánk „hasonlónak”, mintegy „segítő társnak” (vö. Ter 2,18.20), aki hozzánk hasonlóan részt vesz az élet lakomáján, amelyre Isten minden embert egyformán meghívott. Ebből is kitűnik, mennyire fontos felébresztenünk az emberek és a népek vallásos lelkiismeretét.

Ezen az úton kizárható a visszaélés, az elnyomás, mások megsemmisítése. A jelenlegi világban, amely ellentétes tömbökre oszlik, az ilyen törekvések felidézik a háború veszélyét és a saját biztonság túlzott féltését, ami gyakran azon gyengébb nemzetek szabadságának, önrendelkezésének,területi sérthetetlenségének csorbításához vezet, melyek mások „befolyási övezetébe” vagy „biztonsági zónájába” esnek.

A „bűnök struktúrái” és a hozzájuk vezető bűnök ugyanolyan erővel fordulnak a béke és a fejlődés ellen, amennyiben a fejlődés – VI. Pál enciklikájának megállapítása szerint – „a béke új neve”.

Az általunk javasolt egyetértés tehát a békéhez és a fejlődéshez vezető út. Az egész világ békéje el sem gondolható anélkül, hogy a felelősök el ne ismernék, hogy a kölcsönös függés már önmagában megköveteli a szembenálló tömbök politikai fogalmának elvetését, a mások feletti uralom elvetését, akár gazdasági, akár katonai, akár politikai jellegű legyen is az. Legyen a kölcsönös bizalmatlanságból együttműködés, amely az emberek és nemzetek közötti szolidaritás sajátos jele.

Nem kétséges, hogy a szolidaritás keresztény erény. Hiszen már a fentebb elmondottakból kimutatható kapcsolata a szeretettel; ez utóbbi Krisztus tanítványainak ismertetőjele (vö. Jn 13).

A hit fényében a szolidaritás arra törekszik, hogy felülmúlja önmagát, hogy felöltse a sajátos keresztény vonásokat, a teljes odaadást, a megbocsátást és a kiengesztelődést. Akkor a felebarát már nem csupán egy emberi lény, akinek jogai vannak és mindenkivel alapvetően egyenlő, hanem az Atya képmása, aki Jézus Krisztus vérével van megváltva és állandóan a Szentlélek hatása alatt áll. A felebarátot akkor is szeretni kell, ha ellenségünk, azzal a szeretettel, amellyel az Isten szereti, és késznek kell lennünk nagy áldozatokra, még a legnagyobb áldozatra is: „életünket adni testvéreinkért” (vö. 1Jn 3,16).

Az a tudat, hogy Isten közös atyánk, Jézus Krisztusban pedig minden ember a testvérünk – fiak vagyunk a Fiúban – és a Szentlélek éltető jelenléte és tevékenysége van bennünk, arra késztet minket, hogy a világot új szemszögből nézzük és értelmezzük. Túl az emberi és a természetadta kötöttségeken, amelyek annyira erősek és szorosak az emberi nem számára, hogy az egység új formája bontakozik ki, amelyből a szolidaritásnak végső soron indítást kell kapnia. Az egységnek ezt a legmagasabb fokú példáját, amely mintegy az egy és háromszemélyű Isten benső életének visszfénye, nevezzük mi keresztények közösségnek, „kommuniónak”.

Az ilyen sajátos keresztény közösség, amelyet gondosan kell ápolnunk, terjesztenünk és mélyítenünk Isten segítségével, ez volna az Egyház hivatásának lelke, hogy a már említett módon mintegy szentség legyen.

A szolidaritásnak ezért hozzá kell járulnia ennek az isteni tervnek a megvalósításához, mind egyéni, mind pedig nemzeti és nemzetközi szinten. (Sollicitudo rei socialis, 39-40)

-        folytatjuk -