Jézus a főparancsot kiemeli a parancsok dzsungeléből, és kiteljesíti
a felebaráti szeretet kötelezettségével (Mk
12,28b-34). Egy írástudó azon töprengett, hogy melyik az első a 613 parancs
közül. Hát Jézust kérdezi. Jézus megválaszolja: „Szeresd a te Uradat, Istenedet
teljes szívedből…” és kiemeli, hogy ez az első parancsolat. Nyomban hozzáfűzi a
másodikat is: „szeresd felebarátodat, mint önmagadat! Ezeknél nincs nagyobb
parancsolat.”
Isten szeret téged,
gondolom megtapasztaltad. E szeretetre méltó válaszod csak ez lehet, ha
fenntartás nélkül, szeretettel neki adod magadat. E szeretetből, a második
parancs, az emberszeretet forrásozik, amit úgy kell tekinteni, mint Istennek
szóló áldozatbemutatást. (Ha szeretsz engem, akkor értem szeressed az embereket,
akik a te testvéreid). Így az önfeláldozás magát a személyt, az embert teszi
kultikus áldozattá. Vagyis Isten szereti az embert, önmagát adja neki. Az
ember, aki szellemi lény, felismeri ezt a szeretetet, és ő is önmagát adja (nem
helyettesítő valamit) Istennek az embereken keresztül. Az Isten kiválasztásából
kiinduló gondolatsor ilyenformán érkezik vissza eredetéhez, a mindenható és
létbeszólító Istenhez.
A két parancs
annyira összetartozik, hogy egyiket a másik nélkül nem lehet megtartani. Aki
ezt megtartja, többet ér minden égő- vagy véres áldozatnál. Az írástudó ezt a
belső logikát fedezte fel Jézus válaszában. Szeresd önmagadat helyes módon,
mint istengyermeket, hogy szerethesd felebarátodat Istenért.
Jézus a
főparanccsal hadat üzen egyrészt a fanatizmusnak (hogy Isten nevében bántsák az
embert), másrészt a globalizmusnak, melynek összetevője: szeresd önmagadat, a
felebarátodat felejtsd el, sőt a többieket taposd el, ha kell (ld. ahogyan a
hazai privatizációt végbevitték).
Az újszövetségben
az Isten- és emberszeretet együttese az önfeláldozás, az életáldozat
megvalósítása.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése