Ádvent

Ádvent az egyházi év kezdete, a karácsonyt előkészítő időszak. December 25. előtti 4 vasárnap és a közéjük eső 18-24 hétköznap. A 4. században Galliában alakult ki. Róma az 5. században fogadta be 4 vasárnapos változatában. Alapgondolata a megtestesülésben közénk érkező Krisztus várása volt. Írországban az ádvent az ítéletre érkező Krisztus várásával gazdagodott. A középkorban a 4 vasárnap további jelentéssel bővült, az Úr 4 eljövetelét állítja szemünk elé: először a megtestesülésben, másodszor a kegyelemben, harmadszor a halálunkban, negyedszer az ítéletkor jön el, és készülni kell az eljövetelére. A négy gyertya ezenfelül négy fogalmat jelképez:  hitet, reményt, örömet és szeretetet.

Az adventi fenyőkoszorú a 19. század végén terjedt el, a négy vasárnapot jelentő négy gyertyával. Megfigyelhető, hogy három gyertya lila, és ugyanilyen szalag veszi körül, míg egy, amit a harmadik héten gyújtunk meg, rózsaszín. Felelevenítjük, hogy ádvent négy hete bűnbánati időszak, a rózsaszín  gyertya jelképezi a bűnbánatban megtapasztalt örömet. Az ádventi koszorú és gyertyái a minket megrontó bűnt és azt követő bűnbánatot szimbolizálják.

Archív fotó - 2017.

A hajnali mise, roráte ádventben pirkadat előtt, hagyományosan 6 órakor bemutatott szentmise, a Megváltó várásának és a Mária-tiszteletnek a nép által megszeretett megnyilvánulása. Közép-Európában már a középkorban ádvent egész idejében végezték a rorátet. Sok helyütt szokás volt, hogy a gyermekek korábban elindultak és csengetéssel, énekszóval költögették a híveket, hogy a szentmisére odaérjenek. Ádvent utolsó hét vesperásában pedig a hét Ó-antifónát énekelték, amelyek a Megváltó utáni vágyakozást fejezik ki.

Ádventi jellegzetes népszokások a kántálás és a szálláskeresés. A kántálás, énekes, verses köszöntés. Magyarországon a 16. századi diákság alamizsna gyűjtése, illetve ünnepi énekes köszöntés. Fénykorát  a 18. században élte. A szálláskeresés már karácsonyi játék volt, mely a Betlehembe érkező, és ott hajlékot kereső Szent József és a gyermekét váró Szűz Mária fáradozását eleveníti föl. Gyökerei a Szentírásra mennek vissza (vö. Lk 2,11k). Változatai a szentcsalád-járás, szentcsaládkilenced a karácsonyi ünnep előtt kilenc napon át ismétlődő szálláskeresés. E szokás a 20. század elején született, egyrészt a várandós Mária késő barokk ünnepéből, másrészt a középkori karácsonyi játékokból. A szálláskereső Szent Család tiszteletére 9 család összeáll, hogy december 15-től karácsony estéig naponta felváltva a Szent Családnak, illetve a Szent Családot ábrázoló képnek szállást adjanak. A képet a soros családba viszik, ahol már kész a házioltár és a többi családok is összegyülekeznek, amikor az esti Úrangyalára harangoznak. A szentképet a házioltárra helyezik, meggyújtják előtte a mécsest, és előtte ájtatosságot végeznek: a lorettói litániát, Szent József v. Jézus Szíve litániáját, majd felajánlják az egész családot a Szent Család oltalmába. Közben megfelelő énekeket énekelnek.

A házbeliek napközben is fölkeresik a képet, hogy rövid fohászkodással üdvözöljék. Ilyenkor szegény gyermekes családot meg is szoktak ajándékozni, mintha a Szent Családnak adnák. A kilencnapos ájtatosság után a kép egy családhoz kerül, aki jövő adventig vigyáz rá.

Adventus Domini - Az Úr eljövetele. Az evangéliumban Urunk figyelmeztet: „Legyetek hát éberek! Mert nem tudjátok, mikor érkezik meg a ház ura.” (Mk 13,33-37) Ennek egyik ismertetője a virrasztás, ami éjszakai idő ébrentöltése, őrködés, vigyázás, éberség. Czuczor  Gergely bencés tanár, költő, nyelvész szerint a szó a ‘virrad’ szóból ered, a virrasztás, a virradat, hajnal várása fény mellett. Főnévi és jelzős változata a virrasztó.   

– A virrasztás ősi bűnbánati gyakorlat. A liturgiában vigilia; a néphagyományban: jézus-virrasztás. 

Az ádventi virrasztás, az állandó lelki ébrenlét úgy állít minket Isten elé, amint vagyunk: hálátlanságunkkal és lelki intelligenciánk megállapítja, hogy önmagunkban menthetetlenek vagyunk; belátjuk és megvalljuk: vétkeztünk és rajtunk csak Isten kegyelme segít. Ez a szentmise útja, amikor az átváltoztatásban eljön az Úr, és beemel bennünket isteni életébe.

 

 

 

Hirdetés: 2020. november 29.

1. Advent első vasárnapja van, a karácsonyi készület ideje.

2. Ma délután a város adventi koszorúján ünnepélyesen meggyújtják az első gyertyát.

3. Roráté szentmise hétköznap reggel 6 órakor, előtte és alatta mindkét templomban gyónási lehetőség.

4. A bérmálkozásra készülő ifjakat megbeszélésre hívjuk kedd délután 5 órára a Millenniumi templomba.

5. Az elsőáldozásra készülő gyerekeknek plébániai online hittanóra pénteken 3. órakor. Hittankönyv és Misenapló a plébánián és a sekrestyében kapható. A Nagy Imre Ált. Iskolába, a Nagy István Műv. Líceumba, a József Attila Ált. Iskolába és a Xantusz János Ált. Iskolába tanuló diákok csak saját vagy szüleik e-mail címén jelentkezzenek be, az iskola címét nem fogadja el a gép. Ezért a plebcsik@gmail.com címre kérjük a diák nevét és e-mail címét. Köszönjük.

6. Előre jelezzük, hogy minden osztálynak tartani fogunk plébániai online hittanórát. 

7. A 2021. évi Katolikus Falinaptár kapható. Ára 4 lej. Figyelmükbe ajánljuk a „Márton Áron a mi “szent” püspökünk – Napló egy csodáról” című könyvet, ára 25 lej. Katolikus Kincses Kalendárium és Katolikus Kalendárium, forgathatós naptár, Vasárnap kapható a kegytárgyboltban.

8. Adventben a kegytárgyüzlet 9 órától du. 4 óráig tart nyitva. Vasárnap 9-13 óráig. Az egyházi hozzájárulást ott is ki lehet fizetni.

  

9. A XIX. Csángó Nap Csíkszeredában keretében 11 órakor A moldvai csángókért szól a harang, ünnepi mise. Énekel: Fazakas Timár Karina.

10. Első pénteken meglátogatjuk idős és beteg híveinket.

11. A jövő vasárnapi parlamenti választás előzeteseként Érsek atyánk körleveléből idézünk: „December 6-án parlamenti választások lesznek hazánkban. Az állam törvényhozó testületének megválasztása nem csak az Alkotmány által biztosított állampolgári jogunk, hanem valláserkölcsi kötelességünk is. (…) Választásokkor talán leginkább a „hallgass a szívedre” mottót követjük, mert a politikát bonyolultnak és átláthatatlannak tartjuk. Ne feledjük, mit kérünk az Úr imájában nap mint nap: „Jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is.” Az evangélium igéje végső soron az örök életre vonz minket, de reális földi átalakító hatással is jár. Ha mi, katolikusok nem veszünk részt legalább szavazataink leadása által a politikai folyamatban, bármilyen zűrzavaros is az, akkor megengedjük, hogy a katolikus társadalmi tanítás csupán jámbor elmélet maradjon.

Vegyük komolyan a választások fontosságát és betartva az egészségügyi előírásokat, menjünk el szavazni! Imádkozzunk bölcs belátásért és bátorságért, hogy megfontolt, jó döntést hozzunk, amelyet lelkiismeretesen tettre is váltunk, egyenként és közösen építve ezáltal is Isten országát.

Gyulafehérvár, 2020. november 17. † Gergely s.k. érsek.”

 

Éberségünk jele

Éberségünk jele - Japánban a legutóbbi időkig a császár (tennó) alakja úgy élt alattvalói lelkében, mint nemzeti ideál. Alkotmányosan elfogadott jelképe a japán népnek és egységének. Ő az országban a legfőbb főpap, szent és sérthetetlen. Szinte istenítették. Az egyszerű japán emberek nem láthatták, de még hangját sem hallhatták közvetlenül. Ha üzent népének, azt mindig mások tolmácsolták. Személyes nevét is tilos használni Japánban. Japán 124. császára 1926 és 1989 között uralkodott Showa tennó, a szigetországon kívüli nevén Hirohitó. 1924-ben feleségül vette Nagako hercegnőt. Házasságukból hét gyermek született. 1931-ig négy leánygyerekük volt. Aggódtak az utódlás miatt. Ez időben a császár vendége volt Boldog Ghika Vladimir herceg, katolikus szerzetes, aki megáldotta őket, hogy Isten adjon nekik fiúgyermeket. Ezután született 1933-ban Akihito trónörökös és 1935-ben Hitacsi herceg. Állítólag a császári család hálából megkeresztelkedett. Hirohito rendeletei jelentős változásokat hoztak Japánban. A II. világháborús összeomlás után a császár rádión jelentette be a háború végét. Aki csak tehette, mindenki a rádió mellé telepedett, és sírtak, hogy saját fülükkel hallhatják a fenséges császár szavait. A másik történelmi esemény – a 2011. március 11-i fukusimai katasztrófa után volt, amikor Akihitó császár televíziós üzenetben közölte, hogy imádkozik a krízis megoldásáért és arra biztatta népét, hogy ne adják föl a reményt –, ugyanis japán császár soha nem küldött televíziós felvételen üzenetet népének.

Ugye, mi keresztények is szívesen ülnénk le a rádió vagy a tv készülék mellé, ha tudnánk, hogy Isten maga fog szólni az emberekhez? Erről az ősi vágyról ír Izajás: Bárcsak megnyílna az ég, és mennyei Atyánk elküldené az üdvösséget (Iz 63,16b-17. 19b; 64,1. 2b 3-8). Az ember teremtésétől kezdve Istennek a maga jóságában és bölcsességében kinyilatkoztatta önmagát, és tudtunkra adta akaratának szent titkát mely szerint az embereknek Jézus Krisztus, a megtestesült Ige által a Szentlélekben útjuk nyílt az Atyához, és az isteni természet részesei lesznek. E kinyilatkoztatással a láthatatlan Isten szeretetének bőségéből mint barátaihoz szól az emberekhez és társalog velünk, hogy meghívja őket és befogadja a saját közösségébe (DV I,2). 

Jézus Krisztusban gazdagok lettünk minden tanításban és ismeretben, így semmi kegyelmet sem nélkülözünk, amíg Urunk, Jézus Krisztus megjelenését várjuk. (1Kor 1,3-9) Advent az Egyház tagjainak készületi ideje. Jézus tanítása szerint nem a tétlenség ideje, hanem a cselekvő várakozásé, ahol mindenkinek feladata van. Éberségünk jele, hogy „hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz.”, s „várjuk az örök boldogságot és Üdvözítőnknek dicsőséges eljöttét”. A szentmisével készülünk az örök boldogságra. Ez is éberségünk jele.

„Urunk, mutasd meg nekünk irgalmas szívedet...” Zsolt 84,8.

Katalinok, Isten éltessen! Alexandriai Szent Katalin

Szépművészeti Múz. 1520

Szent Katalin, a szép királylány az egyiptomi Alexandriában élt, és műveltségével kitűnt kortársai közül. Amikor Maxentius császár (305-312) Alexandriába látogatott, halálos ítélettel fenyegették meg mindazokat, akik nem áldoznak a bálványoknak. Katalin a császár elé lépett, és a keresztet vetve értésére adta, hogy keresztény. Bátran vallomást tett arról, hogy egyedül az Úr Jézus Krisztust követi, mert a filozófusok és a költők műveinek tanulmányozása során fölismerte e világ bölcsességének hiábavalóságát.

A császárnak tetszett Katalin okos beszéde, de kényszeríteni akarta, hogy mutassa be az áldozatot a bálvány-isteneknek. Katalin ezt megtagadta és lehetőséget kért a császártól, hogy tudományos vitában védje meg hitét. Maxentius ezért sürgősen Alexandriába hívatta birodalma leghíresebb ötven bölcselőjét. A tudományukra hiú bölcselők azonban egymás után hajoltak meg Katalin érvelése előtt. A császár dühében máglyára ítélte valamennyit. Amikor ezeket jajgatások közepette a vesztőhelyre vitték, Katalin azzal biztatta őket, hogy a tűzhalál pótolhatja a keresztséget, és ha hisznek, elnyerik az örök életet.

A császár ezután fölkínálta Katalinnak a császárnői trónust, de Katalin visszautasította. Ezután Maxentius erőszakhoz folyamodott: letépette Katalinról ékes ruháját és megostoroztatta. Börtönbe vetették, de Katalin napjait térítésre használta föl: amikor a kíváncsi császárné eljött, hogy esetleges ellenfelét megnézze, a kíséretében lévő testőrtisztre Katalin olyan hatással volt, hogy az kétszáz katonájával együtt keresztény lett.

Ekkor a császár halállal fenyegete meg Katalint. Egy késekkel fölszerelt kerekekből álló kínzószerkezetet készíttetett. Katalin nem rémült meg. Villám csapott a kínzó kerékbe és darabjaira tört, a repeszek sok katona halálát okozták. A látványtól megrémült tömeg tiszteletet adott ,,a keresztények hatalmas Istenének''. Erre a császár kiadta a parancsot, hogy Katalint fejezzék le.

A vesztőhelyen Katalin arra kérte az Urat, hogy mindazok, akik Krisztus szeretetéért megemlékeznek róla, bőséget lássanak kenyérben és borban, testük egészséget nyerjen és minden földi jóban részesüljenek. Akik tisztelik őt, azokat óvja meg Isten a természeti katasztrófáktól, betegségtől, s főleg a hirtelen haláltól. Aki segítségül hívja az ő nevét, testének tagját el ne veszítse, egészséges gyermeket szülhessen és meg ne haljon gyermekágyban. Utoljára bűnbocsánatot kért az őt segítségül hívók számára. Miután a mennyből hang hallatszott, amely jelezte, hogy kérései teljesülni fognak, fejét a hóhér kardja alá hajtotta. Majd angyalok jöttek, fölemelték a testét és elvitték, hogy a Sinai-hegyen temessék el. 

Mivel a hit igazságát oly hatásosan védte, a teológusok, filozófusok és ügyvédek védőszentje lett. A párizsi Sorbonne egyetem pecsétjébe is őt vésették. A középkori főiskolák, könyvtárak, tanárok és tanulók, szónokok és később a nyomdászok védőszentjükként tisztelték. A késő középkorban gyakran a kórházak patrónájaként is megjelenik; s mert a börtönben oly sokáig kínozták, és volt ereje elviselni, a foglyok is hozzá folyamodtak szabadulásért. Továbbá az iparosok, kerék készítők, a házasságra készülő lányok is segítségét kérték. A tizennégy segítő szent közé sorolták. 

Attributuma: Könyv, kerék és kard meg a pálmaág. 

 

Sínai Szent Katalin kolostor

„Életemben három »covidos időszak« volt…” – Ferenc pápa új könyve

„Életemben három »covidos időszak« volt…” – Decemberben jelenik meg Ferenc pápa új könyve 

Az Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé (Ritorniamo a sognare. La strada verso un futuro migliore) című kötet Austen Ivereigh újságíró közreműködésével készült. A La Repubblica olasz napilap november 23-án előzetest közölt a könyvből, melyet a Vatican News is közzétett; magyarul Gedő Ágnes, a Vatikáni Rádió magyar adásának szerkesztője fordításában.

Ferenc pápa így kezdi visszaemlékezését: „Életemben három »covidos időszak« volt: a betegségem, Németország és Córdoba.”

„Amikor huszonegy évesen súlyos beteg lettem, először tapasztaltam meg korlátaimat, a fájdalmat és a magányt. Megváltoztatta a nézőpontjaimat. Hónapokig nem tudtam, ki vagyok, meghalok-e, vagy életben maradok. Még az orvosok sem tudták, hogy túlélem-e. Emlékszem, hogy egy nap átöleltem édesanyámat, és kértem, mondja meg, hogy meg fogok-e halni. Másodéves voltam a Buenos Aires-i egyházmegyei szemináriumban.

Emlékszem a dátumra: 1957. augusztus 13-a volt. Egy prefektus vitt be a kórházba, amikor észrevette, hogy az influenzám aszpirinnel nem gyógyítható. Először is leszívtak másfél liter vizet a tüdőmből, aztán ott maradtam, harcolva élet és halál között. Novemberben megoperáltak, hogy kivegyék a tüdőm jobb felső lebenyét.

Tapasztalatból tudom, hogyan érzik magukat a koronavírusos betegek, akik levegőért kapkodnak a lélegeztetőgépen.

Azokból a napokból különösen két ápolónőre emlékszem. Az egyik a főnővér volt, egy domonkos apáca, aki Athénban tanított, mielőtt Buenos Airesbe küldték. Utólag tudtam meg, hogy miután az orvos az első vizsgálatot követően elment, ő utasította a többi nővért, hogy dupla adagot adjanak be nekem a gyógyszerekből, mint amit az orvos előírt – penicillinből és sztreptomicinből –, mert a tapasztalat azt mondatta vele, hogy a halálomon vagyok. Cornelia Caraglio nővér megmentette az életemet. Mindennapos kapcsolatban állt a betegekkel, ezért jobban tudta az orvosnál, hogy mire van szükségük a pácienseknek, és volt bátorsága is, hogy éljen ezzel a tapasztalattal.

Egy másik ápolónő, Micaela ugyanezt tette, amikor a fájdalom gyötört. Titokban extra adag nyugtatót adott nekem, a megszabott időpontokon kívül. Cornelia és Micaela már az égben vannak, de örökre az adósuk maradok. A végsőkig harcoltak értem, amíg helyre nem jöttem.

Megtanítottak, mit jelent a tudományt használni, és ha kell, túl is lépni rajta, hogy az adott szükségletekre válaszoljunk.

Abból a tapasztalatból még egy dolgot megtanultam: mennyire fontos elkerülni az olcsó vigaszt. A látogatók, akik fölkerestek a kórházban, azt mondták, minden rendben lesz, hogy soha többé nem fog így fájni – buta, üres szavak voltak, bár jó szándékkal mondták őket, de sosem értek el a szívemig. Aki a leginkább megérintett engem a bensőmben a csöndjével, egy nő volt, aki az egyik legmeghatározóbb személy volt az életemben: María Dolores Tortolo nővér, aki kiskoromban tanítóm volt, és felkészített az elsőáldozásra. Bejött meglátogatni, megfogta a kezem, adott egy puszit, és jó darabig csöndben elidőzött. Aztán így szólt: »Jézust követed.« Nem kellett mást hozzáfűzne. Jelenléte, csöndje mélységes vigasszal ajándékozott meg.

Ez után az élmény után elhatároztam, hogy a lehető legkevesebbet beszélek, amikor beteget látogatok. Beérem azzal, hogy megfogom a kezüket.”

Ferenc pápa a magányosság megtapasztalásával kapcsolatban fölidézi azt az időszakot, amit 1986-ban Németországban töltött, melyet a „száműzetés Covidjának” nevez.

„Önkéntes száműzetés volt, mert nyelvet tanulni mentem, és hogy anyagot keressek a disszertációm befejezéséhez, de úgy éreztem magam, mint a partra vetett hal. Kiszöktem néha sétálni a frankfurti temető felé, ahonnan látszottak a fel- és leszálló repülőgépek. Honvágyam volt, haza szerettem volna menni. Emlékszem a napra, amikor Argentína megnyerte a [labdarúgó-]világbajnokságot. Nem akartam megnézni a mérkőzést, és csak másnap tudtam meg, hogy nyertünk, amikor olvastam az újságban. [Az argentin csapat a német válogatottat győzte le – a szerk.] A németórán senki nem beszélt róla, de amikor egy japán lány fölírta a táblára, hogy »Éljen Argentína«, a többiek nevetni kezdtek. Bejött a tanárnő, szólt, hogy töröljük le, és ezzel lezárta a témát.

Magányos győzelem volt, mert nem volt kivel megosztanom.

Az oda nem tartozás magánya, ami miatt kívülállónak érzed magad. Kivesznek a helyedről, és egy ismeretlen helyre raknak, és közben jössz rá, mennyit ér az a hely, amit hátrahagytál.

Olykor a gyökerektől való elszakadás gyógyíthat, vagy gyökeres átalakuláshoz vezethet. Ilyen volt az én harmadik »covidom«, amikor 1990-től 1992-ig Córdobába küldtek. Ennek az időszaknak a gyökerei az én vezetési stílusomhoz – előbb provinciálisként, majd rektorként – nyúlnak vissza. Valami jót biztosan tettem, de olykor túl kemény voltam. Córdobában visszaadták a szívességet, és igazuk volt.

Abban a jezsuita rendházban egy évet, tíz hónapot és tizenhárom napot töltöttem el. Miséztem, gyóntattam és lelki útmutatást adtam, de soha nem jártam ki, hacsak nem kellett a postára mennem. Egyfajta karantén volt, elszigeteltség, mint ami sokunkkal történt az elmúlt hónapokban, és jót tett nekem. Gondolatokat érlelt meg bennem: írtam és sokat imádkoztam.

Addig a pillanatig a Jézus Társaságában rendezett életem volt, ami arra a tapasztalatra épült, amit előbb novíciusmesterként, majd 1973-tól provinciálisként szereztem egészen 1986-ig, amikor a rektori megbízatásom lejárt. Belekényelmesedtem abba az életmódba.

Egy olyan gyökeres váltás, amikor egy távoli zugba elküldenek helyettesítésre, mindent fölborít. A szokásaidat, a viselkedési beidegződéseidet, a megcsontosodott igazodási pontokat; minden borul, és elölről kell tanulnod élni, újra össze kell rakni az életedet.

Abból az időszakból három dolog van rám ma is különösen nagy hatással. Az első, hogy megadatott az imádkozás képessége. A második a kísértések, amiket átéltem. A harmadik pedig, ami a legfurcsább, hogy éppen akkor olvastam A pápák történetét, Ludwig Pastor harminchét kötetes művét. Választhattam volna egy regényt vagy valami érdekesebbet. A mostani helyemről nézve kérdezem: vajon Isten miért sugallta akkor, hogy éppen azt a könyvet olvassam? Így oltott be az Úr, hogy felkészítsen. Ha egyszer megismerted azt a történetet, nem tudsz nagyon csodálkozni azon, ami a Római Kúrián belül és a mai Egyházban zajlik. Sokat segített.

A »córdobai Covid« valódi megtisztulás volt. Toleránsabbá tett, megértőbbé, megtanított megbocsátani. Új empátiával vértezett föl a gyengék és védtelenek iránt.

És türelmet, sok-sok türelmet adott, megértettem, hogy a fontos dolgokhoz idő kell, hogy a változás szerves, vannak határok, és nekünk azokon belül kell mozognunk, ugyanakkor szemünket a látóhatáron tartva, mint Jézus tette.

Megtanultam, hogy fontos a nagy dolgokat kicsiben nézni, és odafigyelni az apróságokra a nagy dolgokban. Sok szempontból a fejlődés időszaka volt az, mint amikor egy alapos metszés után ismét kihajtasz.

De résen kell lennem, mert amikor bizonyos hibákat kijavítasz, bűnöket elhagysz, az ördög – ahogy Jézus mondja – visszajön, és amikor a házat »kisöpörve, feldíszítve találja« (Lk 11,25), hív még hét nála is gonoszabb lelket. A végén pedig annak az embernek az állapota rosszabb lesz, mint azelőtt – mondja Jézus. Ezért kell most aggódnom, amikor az Egyház kormányzásával vagyok megbízva: hogy ne essek ugyanazokba a hibákba, mint amikor szerzetesi elöljáró voltam.”

Ferenc pápa így összegzi gondolatait: „Ezek voltak az én fontos személyes »Covidjaim«.

Megtanultam belőlük, hogy sokat szenvedsz, de ha hagyod, hogy megváltoztasson, jobb emberként jössz ki belőle. Ha azonban akadályokat emelsz, rosszabbul.”

(Az Álmodjunk együtt – Út egy jobb jövő felé című könyv december 1-jén magyarul is megjelenik a 21. Század Kiadó gondozásában.)

Forrás: Vatikáni Rádió

Fotó: CNS; Edizpiemme.it

Magyar Kurír