Székely karácsony 2019

Bevezető: Márai Sándor Füveskönyvében írja az ünnepekről: „Ha az ünnep elérkezik az életedben, akkor ünnepelj egészen… Tisztálkodj belülről és kívülről. Felejts el mindent, ami a köznapok szertartása és feladata… Az ünnep a különbözés. Az ünnep a mély és varázsos rendhagyás. Az ünnep legyen ünnepies… mindenek fölött legyen benne valami a régi rendtartásból, a hetedik napból, a megszakításból, a teljes kikapcsolásból, legyen benne áhítat és föltétlenség. Az ünnep az élet rangja, felsőbb értelme. Készülj föl rá testben és lélekben.”

Adventben testileg és lelkileg készültünk karácsonyra, azért tettük, hogy át tudjuk élni az ünnep titkát: közénk jött az Isten, velünk van az Isten. Szentmisénk kezdetén nézzünk önmagunkba, hogy kellőképpen megtisztítottuk-e lelkünket Jézus fogadására? És bánjuk meg bűneinket, hogy méltóképpen ünnepelhessük az Eucharisztiában is velünk levő Istent.

Kedves Testvéreim!

Karácsony velejárója a készülődés, a felszedelőzködés, az utazások és hazalátogatások, a vendégvárások. Szent Lukács evangéliuma szerint az első karácsonykor is nagy volt a jövés-menés. A népszámlálás miatt mozgásban volt egész Zsidóország. Szűz Mária pedig Szent József kíséretében közel 150 km távot tehetett meg, és az út végén, Betlehemben született meg a világ Megváltója.

Az égi követek, az angyalok is megindultak, a nyugodt pásztorok pedig egymást biztatgatták: „Menjünk el Betlehembe, hadd lássuk, ami történt, amit az Úr tudtunkra adott” (Lk 2,15) A napkeleti bölcsek is indultak Nyugatra. Valami történt Betlehemben.

Az első karácsony óta évről-évre elhangzik a pásztorok bíztató felhívása: Rajta! Gyerünk Betlehembe! Nem is sejtethették, hogy felhívásuk 2000 év után is a legkihívóbb üzenet! És itt nemcsak egy utazásról, kirándulásról van szó, hanem az Istenkeresés kérdéséről.

Vannak, akiknek a karácsony társasutazásra, téli szabadságolásra jó, mások a látogatások és ajándékozások idejét élik, ismét mások a kedves szokásra szóló indíttatást látnak és legfeljebb a nyájösztön miatt még az éjféli misére is gondolnak.

A karácsony, a Betlehembe utazás komoly kérdéseket támaszt: - Minek az egész? Mi értelme van a nagy készülődésnek, a várakozásnak, az ajándékozásnak? Vagy talán mégis van ennek az egésznek valami köze az ember ősi vágyához? Vagy vágyaink beteljesedéséből tapasztalunk karácsonykor valamit. És ha így van, miért éppen karácsonykor? 
Mindenesetre az ünnep sok lelket magával ragad, még azok lelkét is, akik egyébként alig tartanak kapcsolatot az egyházzal...

Joggal vetődik fel a kérdés: Honnan van a karácsonynak ez a szíveket hódító varázsa? – A hívő ember számára ez abból a jó hírből, örömhírből származik, hogy karácsony éjszakáján Isten emberré lett és szabadulást szerez. (Iz 52,7-10) Aki sok ízben és sokféle módon szólt egykor, most, a végső napokban Fia által szólt hozzánk. Benne ragyogott fel az Istenség, ő az Atya képmása... (Zsid 1,1-6)

Isten egy lett közülünk, valóságos ember, mint mi! Így karácsony a mi személyes ünnepünk is. Isten emberré lett és ezzel megtörtént a legelképzelhetetlenebb valóság. Emberi mivoltunk az istenség részese lett. Isten gyermekei, Isten fiai lettünk! Mindez értünk történt, hogy igazi emberré válhassunk. „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek. Azoknak, akik hisznek nevében... a kegyelem és az igazság Jézus Krisztus által valósult meg.” (Jn 1,1-18) Problémánk ma, az isteniből alig látunk valamicskét a világban... A kérdés nem új. Évezredek óta foglalkoztatja az emberiséget. Az egykori rabbi válaszánál alig találunk jobbat. Ez a rabbi egyik tanítványa kérdésére válaszolt, aki így gondolkodott:  Régen voltak emberek, akik Istent színről-színre látták. Miért nincsenek ma ilyen emberek? A rabbi válasza igen rövid volt: Mert ma senki sem képes olyan mélyen meghajolni. Korunk embere talán semmitől sem irtózik jobban, mint a meghajlástól. Nem akar meghajolni az Isten előtt, sem ember előtt, mert nem hiszi, hogy a valóságos Isten valóságos emberré lett. 

Ma karácsony arra szólít, hogy próbáljunk meg újra és újra emberré lenni éppen azáltal, hogy mélyen meghajolunk és magunkba tekintünk. Meghajolva meglátjuk magunkban a véges és tehetetlen teremtményt, megválaszolatlan kérdéseinket és kínzó gondjainkat. Felfedezhetjük Istent, aki sorsunkat Jézus Krisztusban saját maga sorsává tette. Általa emberibb emberek leszünk és megláthatjuk Isten akkor is, ha embertársainkban felismerjük a felebarátot. Hozzá hajolva könnyen fellelhetjük a benne felénk közeledő Istent.

Karácsonyi felhívásunk: Rajta! Gyerünk hát Betlehembe! Krisztusért vállalkozzunk életünk nagy kalandjára, a nagy útra, amelynek végén mindenképpen Vele találkozunk.

Nem a hatalmasok, a pénzesek, a csűrcsavar filozófusok láthatják meg az Istent, hanem elsősorban a szelídek és békés lelkű, hívő emberek.

A Székelyföld nagy mesemondója, Benedek Elek így mondja el Karácsonyi ének című elbeszélésében. A történet az 1870-es évek végén történt, amikor még nem volt vasút a Székelyföldön. A vasútépítés Erdélyben cask az 1867-es kiegyezést követően kezdődött el. 1869-ben a magyar kormány jóváhagyta a Magyar Keleti Vasút építését. Ezt Gyulafehérvár-Tövös-Segesvár-Brassó, valamint Nagyvárad-Kolozsvár-Kocsárd-Tövis, Kocsárd-Marosvásárhely, Kiskapus-Szeben szakaszokat megis építették 1873-ra. Az akkori körülmények között ez rekord időnek számított. Ezt követte az oldalágak megtervezése. 1895-ben jóváhagyták a Sepsiszentgyörgy-Csíkszereda vonalat, amit 1897 tavaszára elkészítettek, majd a Csíkszereda-Gyergyószentmiklós vonalat is átadtá októberben. Az 1870-es években, ha a csíkiak vonattal akart utazni Kolozsvárra vagy Pestre, akkor 50 km-t szekérrel vagy szánnal kellett utazzanak a legközelebbi vasútállomásig, ami a Barót melletti Köpecbányán volt. 

Most halljuk a történetet rövidítve.

Elérkezett Karácsony szentestéje. Nagy, sűrű pelyhekben hullott a hó, a szél meg-megrázta az ablakot: Huszár nagyapó s nannyó a régimódi tűzhely mellett üldögélt, s időnkint a szénvonó lapátocskával harizsgáltatták a parazsat. Az asztal mellett egy növendék leányka, az unoka tett-vett csöndesen. Ki-kinézett az ablakon, aztán fázósan rezzent össze, s szinte lábujjhegyen lépett az öregek mellé, nehogy megzavarja. Leült egy kis székre az öregek közé, s nézte ő is a fel-fellobogó lángot, a fénylő parazsat. Nannyó megfogta a leányka kezét: - Ugye, unalmas itt nálunk? Mondtam, hogy legalább ma estére menj haza – mondta nannyó. Megszólalt nagyapó is: - A fiataloknak fiatalok társasága kell. Az öregember zsémbes, rosszkedvű. Törődött teste a puha ágyban sem talál igazi nyugodalmat. Jajszóval fordul egyik oldaláról a másikra. Egész éjjel: jaj, a lábam, jaj, a derekam – zavarják a fiatalok álmát. A leányka élénken tiltakozott: - Ó, ó, az én álmomat nem zavarják. Amint a fejemet a párnára nyugtatom, édesen alszom reggelig!

- Jó, jó, de ma estére mégis haza kellett volna menned. Bezzeg, van ott most víg élet! Hallgatják a kántáló gyerekek verseit. Aztán asztalhoz ülnek mind… Előjöttek az emlékek… Amikor a nagybácsid hazajött karácsonyra… – nagyapónak elakadt a szava, könnybe borult a szeme.

- Most nem jő haza – sóhajtja nannyó. - Sem ő, sem a többi – folytatta nagyapó.

A leányka az ablakhoz futott, hosszan kinézett, de nem látott egyebet a nagy fehérségnél. A hó a kis virágoskertben szinte az ablakig ért már.

- Nem jöhetnek el. Pedig bizonyosan tudom, hogy eljöttek volna. Hallja, nagyapó, mint zúg a szél? Nézzen kifelé, hogy hányja a szél a havat! Az öregekhez simult: de jó most itthon, fedél alatt! A leányka elmondja álmát, hogy ő Pesten járt…. És üzentek az unokák… meglátogatjuk…

- Hiszen, tudom én, hogy a fiam itt volna most is, ha szárnya volna – mondta nannyó… De mit csináljon szegény feje? Karácsony este csak nem hagyhatja el a gyermekeit? …

Nagyapó mélázva harizsálta a szenet. Nem felelt a kérdésre, szóval folytatta méla gondolatát.

- Felneveltük őket, s lám, nem maradt nekünk, csak ez a leányka. Ezt ide adták, hogy öreg napjainkban vigasztalónk, gyámolítónk legyen. Szegény leányka! Te itt megvénülsz mellettünk… - Ó, nagyapó, ne mondja ezt! Én jól érzem itt magamat. Annyi jót és szépet tanulok maguktól. A meséit, a régi történeteit mindig hallgatnám.

- No, no, majd megunod. A vén cigány mindennap felejt egy nótát, s azt a keveset, ami megmarad, szüntelen ismétli. - Különben meglehet. A nagybácsid is szerette hallani. Még most is, ha hazajő… vajon jön-e többet? Látod, látod, leányom, így járnak a szegény szülők. Felnevelik a gyermeküket világ pompájára, s mi örömük benne? Elrepülnek, mint a madár, messze földre, s csak a hírüket hallod. Látod-e többet, vagy sem, a jó Isten tudja… Hallom, hogy a Lakatosék fia hazajött karácsonyra. No, látod-e, a vén Lakatos asztalosnak adta a fiát, jó mesterség, becsületes kenyér, még úr is lehet belőle. Ez a fiú minden nagy ünnepre hazajön.

- Ne békétlenkedjék, nagyapó! Hazajő, persze hogy hazajő. Könnyű neki. Brassóban lakik. Laknék Pesten! - Hosszú hallgatás áll be. Már az óra ketyeg. Lassan üti el a tíz órát.

- Tíz óra. Feküdjünk le, nagyapó! - Feküdjünk, feküdjünk! Minek? Úgysem tudom elhunyni a szememet. Az ablak alatt e pillanatban megcsendül a kántáló gyerekek éneke. Csudálkozva néznek össze az öregek. - Lám, lám, hozzánk is eljöttek. Behallik az ének minden szava... Ezt énekelte nagyapó is gyermekkorában. Ezt az ő apja is. Örüljetek, örvendjetek, a kis Jézus megszületett…Nagyapó az ablak felé forduló tekintete, mintha bíztatná a gyerekeket: tovább, tovább!

Áradozva mondja nannyó: - Emlékszik-e, nagyapó, de szépen énekelte ezt a mi fiunk! A hangja kicsengett a többi gyereké közül, mint az ezüst csengő! A te apád is szépen énekelte – fordult a leánykához. – De most neki sincs hangja. Megöregedett. Szemünk láttára öregedett meg. S mi még élünk, áldassék érte Isten szent neve!

- Nagyapó! Nannyó! Hallják? Csengettyűszó! Nem hallják? A leányka izgatottan szalad az ajtónak, fejét kidugja, majd hirtelen visszafordul: – Igen, igen, valaki idejött!

Fölkelnek az öregek is, izgatottan kipirult arccal tipegnek-topognak, mennének ki. - Ó, ó, Istenem, vajon ki jöhetett? Talán apádék? - Nem az ő csengőjük!

- Vajon, a legény itthon-e? Lesz-e, aki segítsen?

Így telik el néhány perc. Vajon ki jöhet?

Végre megnyílik az ajtó, s belép egy hosszúbundás székely ember, utána egy úriruhás ifjú, széltől, hidegtől elkényszeredetten. Amint belépnek a jó meleg szobába, csak úgy csurog le róluk a ruhájukra fagyott hó. Az ifjú révetegen néz körül a kis szobában, alig hallani a köszönését. Édesapja viszi a szót, s ámbátor látszik, hogy a hideg őt is megviselte, előbb megáldja az ünnepet, s úgy kerül sor az engedelemkérésre, hogy késő este bebátorkodtak, szállást kérni éjszakára.

- Istené a szállás – fogadja nagyapó. – Telepedjenek le! Ide a tűz mellé. Aztán megindul a beszéd, s annak során kiderül, hogy kik a jövevények.

- Kerekes Balázs az én becsületes nevem – mondja az apa. – Csíkszentsimoni ember vagyok. Ez a legény az én fiam, Kolozsvárt tanul az egyetemen. A fiam jelenti, hogy hazajő karácsonyra, várjam ekkor s ekkor a Köpeci vasútnál. Hiszen hogyne vártam volna, pedig hozzánk egynapi járat a vasút. Én ott voltam már hajnalban, pedig csak délre  jelezték a gőzöst. Nem jött bizony. Egyszer csak hallom fél füllel: nagy hófúvás van, este jön meg a gőzös. Úgy is lett. Setétben indultunk az állomástól, alig tudánk csak idáig is elvergődni. Mondta a fiam: „Édesapám, kérjünk szállást valahol, ne menjünk neki az erdőnek.” „Jól van, fiam – mondtam én –, nekem ugyan nincs ismerősöm itt, de a székely embernek szavajárása s a szíve is azt mondja: Istené a szállás.”

- Ez úgy volt, úgy van s úgy is lesz minden időkben – mondta nagyapó.

- Azt mondja a fiam – folytatta Kerekes Balázs –, hogy ő tudja, hová menjünk. Hogy ő ismer ebből a faluból egy urat, aki nagydiák volt, amikor ő kicsi. Annak még él az apja, menjünk oda. Így alkalmatlankodám ide.

- Jól cselekedték, igazán jól cselekedték – mondta nagyapó.

Ezalatt a kislány asztalt terített, nannyó a takaréktűzhely mellett forgolódott, kobászillat áradt el a kis szobában, melegedett a töltött káposzta is. Oda-odaszólt nannyó az ifjúnak: - Megfázott, ugye, lelkem? Ó, Istenem, Istenem, ilyen volt az én fiam is. Így húzta haza a szíve. Nem félt sem a hidegtől, sem a hófúvástól, minden karácsonyra hazajött. Pedig ő később Pesten tanult – mondta nannyó.

Szó szót követett. Felvidult nagyapó is. Madarat lehetett volna vele fogatni.

- Ó, de jó, hogy az Isten ide vezérelte. Te leányka, tettél- tüzet a „tessék”-szobába? Jó tűz legyen! Az ágyneműt melegítsétek föl! Éreztem, igen, éreztem – folytatá nagyapó –, hogy mégis jő valaki.

Tessék, Kerekes Balázs barátom, öcsém uram, kerüljenek az asztalhoz!

Leültek az asztal mellé az öregek is, s a vendégek kedvéért ők is falatoztak. - Szereti-e, lelkem, a töltött káposztát? Ó, hogy szerette az én fiam! Egyék, lelkem, egyék! – bíztatta nannyó. – Juliska, töltsed a bort. Vigyázz ide! …

Éjfél is elmúlt, mire fölkerekedtek az asztal mellől. A vendégek átmentek a „tessék”-szobába.

- A fia ágyára fektette, ugye? – kérdezte nagyapó.

- Oda fektettem, nagyapó, oda. Ó, de felvidult a szívem! Úgy tetszik nekem, mintha az édes fiam volna itthon.

Mondta nagyapó: - Áldassék érette Istennek szent neve, nekem is úgy tetszik.

Valahonnét, messziről, ide szállt a kántálók éneke: „Örüljetek, örvendjetek… a kis Jézus megszületett…”

**

Testvéreim eddig az elbeszélés. Ne feledjük, hogy Krisztus szeretete által emberibb emberek leszünk, és megláthatjuk Istent. Ha szelídek és békés lelkű, hívő emberek leszünk, akkor embertársainkban felismerjük a felebarátot, meglátjuk Istent. Jézus Krisztus a világ világossága, a legértékesebb karácsonyi ajándék. Testvérünkké lett, és úgy éljünk, hogy országának örökösei legyünk.

Darvas-Kozma József