Ferenc pápa elrendelte a Boldogságos Szűz Máriának, az
Egyház Anyjának kötelező emléknapját, melyet a liturgiában
pünkösdhétfőn fogunk ünnepelni. Az új liturgikus
emléknapról Kovács Zoltán mariológus írt elemzést.
BevezetésFerenc pápa rendelkezése nyomán
2018. március 4-én az Istentiszteleti és Szentségi Kongregáció
elrendelte a Boldogságos Szűz Máriának, az Egyház Anyjának kötelező
emléknapját, melyet a liturgiában pünkösdvasánap utáni hétfőn fogunk
ünnepelni.
Hazánkban még latin szertartású hívek is, ahol nagyobb számmal
összegyűlnek, és amennyiben a liturgia szabályai engedik, gyakran még a
pünkösdvasárnap utáni napon is – azaz „pünkösdhétfőn”, ahogy a polgári
naptárakban is találjuk – a Szentlélek eljövetelét helyezték az
imádságos figyelem középpontjába. Az idei évtől bevezetett, és éppen
erre a napra helyezett liturgikus emléknap némiképp „új helyzetet
teremt”, hiszen az ilyen kötelező emléknapon csak „komoly igény vagy
lelkipásztori érdek alapján a templomigazgató vagy a miséző pap
megítélése szerint vehetők a különféle alkalmakra szóló és votív misék” (
Direktórium, 11; illetve ld. a
Római misekönyv általános rendelkezései,
376.), tehát, amennyiben az adott esztendőben magasabb rendű ünnep nem
írja felül, pünkösd utáni hétfőn az Egyház Anyjának emléknapja lesz
„alapértelmezett”.
Az Egyház Anyja titulus, mellyel 1980 óta a
Loretói Litániában is megszólítjuk a Szűzanyát, jóllehet sokak számára
idegenül hangzik, közelebb hozza a hívők számára Mária istenanyaságának
azt a „kiterjesztését”, melyet Fiának misztikus Teste, az Egyház
irányában él meg, és amelynek köszönhetően mi magunk, Krisztusban
megkeresztelt emberekként Máriára mint égi Édesanyánkra tekinthetünk.
Valóságos, „hús-vér” anyaságról Mária esetében nyilvánvalóan csak Fiának
irányában beszélhetünk, és ezt joggal hívhatjuk istenanyaságnak, mert
az Igét foganta és Jézus Krisztust szülte világra, aki „valóságos Isten
és valóságos ember”. Az Egyház Anyja titulus mögött nem az Egyház
irányában nem szülőanyaságot feltételezünk, hiszen Mária nem fizikai
értelemben „szüli” az Egyházat, illetve annak tagjait, hanem lelki
értelemben. Hasonlóan ahhoz a kapcsolathoz, mely a „szeretett
tanítvány”, János apostol és az Istenszülő között áll fenn attól a
perctől, hogy a kereszten haldokló Jézus egymásra bízza őket.
1. „Íme, a te anyád!” (Jn 19,27)Mint egy
„végrendelet”, úgy hangoznak a kereszten Jézus ezen szavai. Mária és
János jövője, és velük együtt a tanítványok, az Egyház jövője
„megpecsételődött”: Jézus Anyját Jánosra, Jánost pedig Anyjára hagyja.
Az Üdvözítő felbecsülhetetlen értéket hagy maga után: Édesanyját. Ez is
jele és kifejezése annak a szeretetnek és gondviselésnek, mellyel Jézus
az övéi, vagyis az Egyház tagjai iránt viseltetik.
„Jézus tudta,
hogy már minden beteljesedett” (19,28) – írja János ezt követően. A
„beteljesedésnek” tehát része volt, hogy Jézus Máriát az Egyházra bízta,
melyet ott és akkor János apostol jelenített meg. Jézus gyermeki
gondoskodása édesanyjáról, illetve a Szűzanya lelki anyaságának
kifejezése így jelennek meg János megfogalmazásában.
Az Egyház
szimbóluma itt „a szeretett tanítvány”, aki most már saját anyjaként is
tekint Jézus Anyjára. Mária lelki anyasága egyetemes, mert az üdvösség
műve is egyetemes. Mély lelki anyaság fűzi mindazokhoz, akik a
keresztség által a kegyelem rendjében Fiának testvéreivé lettek, így a
totus Christus irányában teljesedik ki igazán istenanyasága.
„Házába
fogadta őt a tanítvány” (Jn 19,27) Az eredeti szöveg mélyebb értelmű:
„eis ta idia”, vagyis: a dolgai közé, „mindenébe” befogadta. Fizikai és
lelki „házába”, emberi és keresztény valóságába fogadja János apostol
Máriát, mellyel valódi életközösség születik, de ez nem marad egyéni
életük része, hanem az Egyház dimenziójában él tovább: Mária lelki
anyaságában és János apostoli küldetésében, melyet maga az Istenszülő
segít. „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be” – állapítja meg
János keserűen az Igéről evangéliumának prológusában (1,11). Most pedig
épp maga János lesz az, aki befogadja Jézust és ajándékát: Édesanyját.
Anyai támaszt is kapott az egész Egyház Isten Atyasága mellé (nem a
helyett!). A kereszten haldokló Mester nem hagyta magára tanítványait.
Ez a rész rámutat Mária együttes szenvedésére (
compassio) is megváltó Fiával, részesedésére az üdvösséget hozó szenvedésből.
2. Új liturgikus emléknap, mint „pünkösd folytatása”A
liturgikus emléknap megválasztása átgondolt döntés eredménye, hiszen az
Istenszülő közbenjáró imájának nagyon is köze van a pünkösdi
Lélek-áradáshoz: „ott volt a teremben, ahol az apostolok arra készültek,
hogy átvegyék a Szentléleknek, az igazság lelkének ezt a küldetését”
(II. János Pál,
Redemptoris Mater, 26). Az Apostolok
Cselekedeteiben olvassuk ugyanis a tanítványokról: „Mindannyian egy
szívvel, egy lélekkel állhatatosan imádkoztak az asszonyokkal, Máriával,
Jézus anyjával és testvéreivel együtt” (1,14).
Az angyali üdvözlet és a pünkösdi Lélek-áradás közötti egyik szembetűnő párhuzam: Gábor angyal a
Magasságbeli erejéről
(Lk 1,35) beszél, Jézus ígérete pedig így szól: „Én meg kiárasztom
rátok Atyám ígéretét. Maradjatok a városban, míg fel nem öltitek a
Magasságból való erőt” (Lk 24,49). Az angyali üdvözletkor
Máriára száll le a Szentlélek,
pünkösdkor az Apostolokra és az ott jelenlévőkre (feltételezhetően
Mária nemcsak előzetesen imádkozott a tanítványokkal együtt, hanem a
Lélek-áradásnak is részese lehetett). A Szentlélek befogadása
tanúságtételt eredményez, hiszen a Szűzanya már a
Magnificatban is így szól: „Nagy dolgot tett velem a Hatalmas”, a tanítványok pedig pünkösdkor Máriával együtt
Isten „nagy tetteit” hirdetik a Szentlélekben (ApCsel 2, 11).
Mária
az Egyház liturgikus cselekményeiben, amikor egyszerű, de a Lélektől
áthatott szavaink egyesülnek a mennyei Liturgia istendicséretével, maga
is velünk imádkozik, mert tagja a Szentek Közösségének, és mert az
üdvösség művében elválaszthatatlan Fiától.
Mária, az Egyház Anyja (Ptujka Gora, Szlovénia)
3. Ősmintája és anyja az EgyháznakSzent Ambrusnál (IV. század) találkozunk először az Egyház ősmintája, („
Ecclesiae typus”) kifejezéssel, mely Máriának a megkereszteltek iránt megmutatkozó anyaságában is kifejeződik (
Expositio in Lc 2,7, in PL 15, 1555BC). A gondolat megjelenik Szent Ágostonnál is, aki az Egyházat
Christus totus-ként szemléli, tehát ha Mária anyja a Főnek, akkor a teljes Krisztusnak, vagyis az Egyháznak is (
De sancta virginitate VI, 6, in PL 40, 399). Az ő tanításuk elevenedik fel a
Lumen gentium
konstitúció VIII. fejezetében is: az Egyház iránti lelki anyaság témája
Máriára tekintve tehát nem a Zsinat valamiféle „új vívmánya”. Jóllehet
az Egyház Anyja titulus itt még nem jelenik meg, de tartalma kiolvasható
a dokumentum szövegéből: Mária anyai feladata semmiképp sem
homályosítja el, nem is csökkenti Krisztus … egyetlen közvetítő
szerepét, hanem éppen erejét mutatja meg. A Boldogságos Szűz minden
hatása az emberekre az üdvösség rendjében nem a dolog belső
természetéből, hanem az isteni tetszésből ered és Krisztus túláradó
érdemeiből fakad, Krisztus közvetítésén alapul, teljesen ettől függ és
minden hatékonyságát belőle meríti; a hívőknek Krisztussal való
egyesülését pedig egyáltalán nem akadályozza, hanem éppen előmozdítja
(LG 60).
Boldog VI. Pál pápa 1964. november 21-én mondott
homíliájában nevezi „hivatalosan” Máriát az Egyház Anyjának (vö. AAS 56
(1964), 1015) sem olyan értelemben szorgalmazta a
Mater Ecclesiae
titulust, mintha Mária „hús-vér szülőanyja” volna magának az Egyháznak,
hanem Máriának a Krisztusban megkereszteltekkel és ezáltal az Egyház
tagjaival fennálló lelki anyaságát kívánta hangsúlyozni. Ennek tartalmát
később Szent II. János Pál pápa is elmélyítette a
Redemptoris Mater körlevél II. fejezetében.
Mária
és az Egyház viszonyában különösen is kiemelhetünk három jegyet, mely
mindkettőjük közös jellemzője. Nemcsak az Istenszülő
anya,
hanem az Egyház is, hiszen a Keresztség szentsége által Szentlélek
erejében új tagoknak ad életet Krisztus Testében, és táplálja, erősíti
is azokat. Nemcsak Máriáról mondható, hogy
szűz, hanem az Egyházról is, hiszen – bár tagjainak emberi vonásai miatt nem morális, hanem ontológiai értelemben –
szent, Istennek szentelt és megszentelő. Végül pedig, mindkettőjükre jellemző a
jegyesi
állapot megélése. A „már és még nem” állapot eszkatológiai feszültsége
érzékelhető az Egyházban, hiszen már Krisztusban él, de még vár rá a
Jegyesével való teljes egyesülés. Mária is átélte ennek a jegyesi
állapotnak a jellegzetes „erőterét” (itt inkább az Istennel való
kapcsolatára utalunk, lásd népénekünkben: „Szentlélek
mátkája”, nem Józseffel fennálló jegyesi kapcsolatára), de ő már – meg-dicsőülésének köszönhetően – a teljesség állapotát élvezi.
4. Akadálya vagy segítője az ökumenikus párbeszédnek?Az
istenanyaság elfogadása és szemlélése a Szentháromság nevében
megkereszteltek közötti párbeszédnek nem lehet akadálya, hiszen
mindazok, aki vallják, hogy Krisztus valóságos Isten és valóságos ember,
nem tagadhatják, hogy az ő Anyja valóban Istenszülő, akinek lelki
értelemben szintén anyaként igencsak „köze van” a keresztényekhez. Amint
az Egyház küldetése egyetemes, úgy Mária lelki anyasága is.
Az Egyház Anyja címet, noha nem katolikus részről sokan vonakodva fogadják, lehet igen jól is értelmezni: A
Mater Ecclesiae mindig a
mater unitatis
(= az egység anyja) is. Erősebben kapcsolja össze az Egyház tagjait
egymással és a Fővel. VI. Pál emlékeztet erre az ökumenikus szempontból
egységesítő feladatra a (cím) kihirdetése alkalmával, tekintettel az
összes megkeresztelt egységére. Mária nem akadály, hanem ösztönzés a hit
egységére az egyetlen Egyházban (SCHEFFCZYK, L. – ZIEGENAUS, A.,
Mária az üdvtörténetben, 190).
Befejező gondolatokA „szeretett tanítvány”,
János apostol „házába fogadta” Máriát. A „mai szeretett tanítványok”,
Krisztus Testének tagjai mi vagyunk, ezért Isten újszövetségi népe ma is
és minden időben méltán tekinthet gyermeki szeretettel égi Édesanyjára.
Az Anyaszentegyház az Egyház szent Anyját látja az Istenszülőben. Nagy
Szent II. János Pál pápa tanítása is ebben erősít meg:
Mária
elválaszthatatlan Krisztus misztériumától, és így kezdettől
elválaszthatatlanul hozzátartozik az Egyház misztériumához is, annak
születésétől fogva. Ahhoz tehát, ami az Egyház alapját kezdetben adta,
és mindahhoz, amivé az Egyháznak válnia kell, örökké, nemzedékről
nemzedékre a föld minden népei között, hozzátartozik az, „aki hitt annak
a beteljesedésében, amit az Úr mondott neki” (Lk 1,45). Mária hite,
amely Isten és az emberek új és örök szövetségének kezdetét jelzi Jézus
Krisztusban, ez a hősies hit mintegy megelőzi az Egyház apostoli
tanúságát és megmarad az Egyház szívében, elrejtve mint Isten
kinyilatkoztatásának különleges öröksége. Mindazok, akik nemzedékről
nemzedékre elfogadják az Egyház apostoli tanúságát, részesülnek ebből a
titokteljes örökségből, mint ahogy bizonyos mértékben részesülnek Mária
hitében is (RM 27).
A földi zarándokútját járó Egyház nap mint nap megtapasztalja Mária
anyai közelségében, hogy küzdelmeiben nincs egyedül. Anyai kéz vezeti
Isten népét az üdvösség útján. Az égen feltűnő nagy jel (vö. Jel 12,1), a
megdicsőült Istenanya számunkra nem valami távoli, szép szimbólum,
hanem az Egyház reménycsillaga: Isten népe a teljességre, az örök
boldogságra hivatott. Róma emeritus püspöke, XVI. Benedek pápa 2005
Nagyboldogasszony ünnepén elhangzott homíliájának gondolatai segítsenek
bennünket, hogy felismerjük Máriának, az Egyház Anyjának mennyei,
ugyanakkor hozzánk nagyon is közeli gondoskodásának, szerető figyelmének
örömteli valóságát: „A mennyben van egy édesanyánk. Az ég nyitva áll, a
mennyországnak szíve van”.
Fotó: Vatican News
Kovács Zoltán/Magyar Kurír