Mindenszenteknapján a temetőben

Krisztusban Szeretett Testvérek!

Mindenszentek reggelén a nap bágyadtan hajtja fölfelé az éj ködtakaróját, és mi halottainkra gondolva, a horizonton túlra tekintve járjuk a krizantémos temetőket. Utunkat sárga avar tarkítja, s a nyár ékeitől megfosztott fák komoran sorfalat állnak. Igy kezdődik november, mindenszentek s halottak hónapja. Délután a hantokat virágok borítják, s a meggyújtott mécsesek parányi fénye mellett, a hit létráján ágaskodva a túlvilágba nézünk. Oda, az örök hajlékba, ahol „Isten letöröl szemünkről minden könnyet. Nem lesz többé halál, sem gyász, sem jajgatás, sem fáradság, mert az elsők elmúltak. S akkor a trónon ülő megszólalt: „Íme, újjáteremtek mindent!” Én vagyok az alfa és az ómega, a kezdet és a vég. A szomjazónak ingyen adok az élet forrásának a vizéből. Ez lesz a győztes öröksége: az Istene leszek, és ő az én fiam lesz.” (Jel 21,4-7)

Kr. u. a II. század végén, az egyházatyák korában, az egyiptomi Alexandriában élt Physiologus (neve jelentése: természettudós), aki keresztény olvasók számára egy könyvet írt félig-meddig mesés állatok és állattörténetek magyarázatával. Ebben a gyíkról azt olvassuk, hogy a napfény szerelmese, mert nincs az a hőség vagy izzó verőfény, amit sokallna. Kibújik a rejtekéből, és aranyos testét melengeti a forró köveken, próbálgatja ragyogó szemeit a napsugárban. Emberi léptek közeledtekor villámgyorsan tűnik el. Télen, amikor a napsugár eltűnik, ő sem látható, de mihelyt felerősödik a tavaszi napfény, azonnal megtalálja a meleget és a világosságot. Úgy vélték a gyíkról, hogy amikor megöregszik, elveszíti szemevilágát, és ősszel egy keletre néző hasadékba bújik, s elszenderedül. Ám húsvét reggelén, amikor a nap felragyog, attól újjászületik: visszanyeri látását és megfiatalodva kibújik öreg bőréből. Ezért a gyík a föltámadás szimbóluma lett, s gyakran ábrázolták lámpásokon és a kripták bejáratánál. Szószéken megjelenítve az örök élet után, az isteni igazságra vágyodó lélek szimbóluma, ugyanakkor utal az evangélium megvilágosító erejére is.

Kedves Testvéreim!

Mindenszentek és halottak napja arra emlékeztet, hogy amíg időnk van, vessük le szellemi vakságunkat, és tekintsünk Jézus Krisztus dicsőséges eljövetelére, amikor ítélni fog élőket és holtakat. Mivel egy Atyának a gyermekei vagyunk, aki a mennyben van, éljük meg a szentek közösségét, régies kifejezéssel a „szentek egyességét”. Jézus Krisztus a hegyi beszédben közölt parancsait ezzel indokolta: „Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is”. (Mt 5,45) A Szentháromság egy Isten mindannyiunkat örök célunk felé vezet, mert az Atya gyermekei, a Fiú testvérei és a Szentlélek templomai vagyunk. Összetartozásunk tartalma a szeretet. A vándor-egyház vagy földi egyház tagjai szüntelen segítséget remélhetnek a mennyeiektől, a megdicsőült-egyháztól; a földiek hűsége és szeretete viszont azok számára jelenthet segítséget, akik evilági vagy másvilági tisztulásra szorulnak. A szeretet átér a túlvilágra is, ahol a hit átmegy a látásba, a remény a bírásba. A szeretet pedig örökre megmarad. Ezért lehet szeretni az elköltözötteket is, nemcsak gyászban, fájdalomban, hanem a mindennapokban is. Nemcsak emléküket idézve, képeiket nézve, sírjukat gondozva, hanem a szeretet drága műveiben: a szentmisével, a búcsú felajánlással, imával, jó tettekkel, mert akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk (vö. Róm 14,8).

Kedves Testvéreim!

Az ember és az emberiség nem a semmiből jön, és nem a semmibe megy. Élete, életünk Istentől indult el és Istenhez tart. Az Istennél beteljesedő életünkre az Úr a föltámadt Krisztusban adott biztosítékot és megerősítést, aki feltámadt életében részesíteni fog minket. Ezért az emberiség helyzete nem reménytelen, mert mindig arra a végső befejezésre tekinthet, amelyről a Jelenések könyve azt mondja: „Ekkor új eget és új földet láttam, mert az első ég és az első föld elmúlt, és a tenger sem volt többé. Hallottam, hogy egy harsány hang a trón felől azt mondta: »Íme, Isten hajléka az emberek között! Velük fog lakni, s ők az ő népe lesznek. Maga a velük levő Isten lesz az ő Istenük. Isten letöröl majd a szemükről minden könnyet, és nem lesz többé sem halál, sem gyász, sem jajgatás, és fájdalom sem lesz többé, mert az elsők elmúltak.« A trónon ülő így szólt: »Íme, megújítok mindent!« És azt mondta nekem: »Írd: Ezek az igék hitelesek és igazak.” (21,1.3–5)

Kedves Testvéreim!

Itt a temetőben látjuk az elmúlás törvényszerűségét, de azt is tudjuk, hogy Isten sokkal többet ad az örök hazában, mint amit a földön itt hagyunk.

A neves francia pilóta író, Antoine de Saint-Exupéryvel mond­juk: „Ha meghalok, az Úrhoz jutok, mert az ő nevében mű­veltem lelkem földjét, de övé a termés. Én készítem életem gyertyáját, de neki kell meggyújtania. Én építem lelkem templomát, de ő tölti be jelenlétével, és ő ékesíti fel.”

Mindenszentek ünnepének délutánja van, halottaink sír­jához jöttünk; virágot, koszorút hoztunk és az örök világos­ságot jelképező gyertyákat is meggyújtottuk. És ma hiábavaló minden, ha nem érint meg a zsoltáros gondolata: „Az ég és föld a te kezed alkotása, Uram. Ezek elmúlnak, de te megmaradsz, és mint a köntös, elavulnak mind. Cseréled őket, mint a ruhát, és megváltoznak. De te ugyanaz maradsz, és éveid nem érnek véget.” (Zsolt 102,26-28)

Isten, Isten marad nemcsak ebben a világban, hanem a másikban is! Ebben a hitben temettük el családtagjainkat, rokonainkat, ismerőseinket, és imádkozunk anyaszentegyházunkkal elhunyt testvéreinkért: „Urunk, Istenünk, tekints le az égből és figyelj ránk szent és dicsőséges lakóhelyedről!… Ne tartsd vissza tőlünk könyörületed, mert te vagy a mi atyánk...” (Iz 63,15-16)

Irgalmazz mindazért, amit gyarlóságból elkövettek, és jutalmazd meg őket mindazért, ami jó volt éle­tükben. Végezetül, segíts minket úgy élni, hogy nálad velük találkozzunk. Ámen.