Európa tragédiája, hogy kórosan fáradt

Európa története magában foglalja a görög-római ókort, a fehér ember kultúráját, civilizációját, amit még a 18. században Kereszténységnek – Christianitas-nak hívtak. Az európai kultúra „másodlagos kultúra”, benne az előző, lényegesen átalakult és csak a kereszténység által érthető kultúrák élnek tovább. A reformáció következménye, hogy a 18. században indult racionalista irányzat egy szekularizált keresztény világképből, az emberi képeségekre alapozva visszanyúlt a kereszténység előtti ókorhoz, és csak Európa nevet használta. A kereszténységet, mint történelmi formáló erőt Nagy Konstantin felismerte, ezért az egyháznak szabadságot adott és támogatta. A kereszténység államvallásá tétele Nagy Theodosiussal (379-395) kezdődött, és I. Iustininianus (527-565) császár intézkedéseivel a római birodalom hivatalos vallása lett, melynek egyedüli képviselőjét és hivatalos szervezeti formáját, az Egyházat ismerte el, mint vallást és társadalmi szervezetet támogatta. Az Egyház pedig folytatta missziós tevékenységét a római birodalom határain belül és határai mentén. A népvándorlás abba a közegbe hozta a germán törzseket és népcsoportokat, akik általában törzsi vezéreik és hercegeik parancsára kollektíve vették föl a keresztény vallást.

A frankok megtérésének történelmi jelentősége volt. A pápaság és a frank birodalom találkozása Kis Pipin idején (741-51), minek következtében a politikai súlypont ide helyeződött át, nem csupán az erőtér földrajzi átrendezése, hanem az egyház új kapcsolata is a világgal, és lett a római egyház az Európává érlelődő germán-római és szláv felségterületek egységesítő elve. Az egyház kulturális szerepe a korai középkorban felbecsülhetetlen volt. Arra törekedett, hogy megteremtse egy új kultúra alapját, és az ujjonnan megtért népek szellemét kiművelve, azt fogékonyabbá tegye a magasabb tudományok művelésére. Ezt a páratlan feladatot az egyház azáltal teljesítette, hogy az antik görög-római irodalomban található szellemi- és természettudományos hagyatékot először az Egyház vallási és egyéb kulturális értékeivel ötvözte egybe, majd ebbe beleolvasztotta a megtért népek szellemi kincseit is. Nyugaton a megújulást és újjászületést állandó feladatnak tekintették. Az Egyház ezt a szellemi-kulturális ötvözetet az iskolai oktatás segítségével, mely latin nyelven folyt, megpróbálta a kora körülményeihez mérten minél jobban elterjeszteni. A pápaság vzetése és felügyelete alatt álló oktatás és nevelés volt az a szellemi tér, ami egyben Európa szellemi egységét hozta létre.  

A karoling-birodalom kettéosztása után a Keleti részen bevonták a kereszténységbe Cseh-, Lengyel- és Magyarországot. A regionális sokféleség életerejét mutatta, hogy Lengyország Gnieznóban és Magyarország Esztergomban saját érsekséget kapott, s hasonló folyamat játszódott le a Skandináv részen is. A római liturgia bevezetésével Hispánia a 11. században vált Európa történetének részesévé.

A 11. században a tudatos különbségtétel a politikai és a lelki valóságok között elősegítette a dialektika kialakulását a skolasztikában, ennek gyümölcse lett az egyetem intézménye. A vallásosság a személyes jámborság irányában fejlődött, fölvirágzott a misztika, s ebben a szellemben újra  értelmezték az Ószövetséget is. A keresztes háborúkkal és a lovagi életformával együtt járt a férfi és a nő  kapcsolatának személyesebbé válása is. Az elvilágiasodás ellen a 13. században nemcsak a kolduló rendek, hanem eretnek mozgalmak is tiltakoztak.

A közfelfogást és a közéletet áthatotta a vallásosság. A vallásos lelkületből fakadtak a skolasztika és misztika, az egyetemek és a gótikus építőművészet nagyszerű alkotásai, valamint a szenvedő emberek gyámolítására létesített sokféle intézmény. Főleg a rendkívüli jellemek és szentek nagy száma beszédes bizonyítékai a keresztény Európának. Majd az egyetemeken kiérlelődött a nemzeti tudat és az állam egyházi irányításához vezetett.

A 15-18. századi Európa történetének meghatározói a reformáció, a modern állam, a nagyhatalmak, gyarmatbirodalmak, a reneszánsz és humanista ember- és világkép. A vallási, politikai, szellemi sokféleség ellenére Európa őrizte egységét az uralkodó családok rokoni kapcsolataiban, a feudális rendben, az egységes kereszténység lassan halványuló tudatában, a gondolkodás és a művészet stílusában. A Habsburgok kísérlete, hogy a középkor univerzalizmusát egyesítsék a modern állammal, a protestáns német fejedelmek, Franciaország, Hollandia és Anglia ellenállása miatt hiúsult meg. Ugyanakkor a Habsburgok egész Európa képviseletében szálltak szembe a törökkel. 

Az európai egyensúlyt megbontotta az abszolutizmus, amely a nemességet megfosztotta egységesítő funkciójától, a felvilágosodás pedig megszakította a történelmi adottságok és az előretörő értelem szerves kapcsolatát és a „tökéletes jövő” elképzelésében oldotta föl. Mivel e jövőnek „az emberiség” volt a neve, a fölvilágosodás Európa helyett egy globális össztörténelem távlatában kezdett fogalmazni, és ezt az állandóan fejlődő technikába vetett hittel tette. Elindítója Rousseau Du contrat social műve volt 1762-ben, és Adam Weishaupt 1776. május 1-jén megalapított, illuminátus néven ismert új világrend programja tűzte zászlajára. A közvetlen következménye – az Istentől elszakadt ember európai történelemtudatának, lelki irányának elvesztése – a francia forradalom volt. E tragédiának legfinomabb szálai az emberbe nyúlnak vissza, a gondolkodásába, hitébe, akaratába, meghasonlott emberszívbe. S így mélyebbről nézve az egész ország és Európa sorsát – az ember tragédiája az. Mindaz, ami utána következett, negyvennyolc, polgárháborúk, világháború, bolsevizmus, nemzetiszocializmus mind a jakubinus lázadás forradalmi továbbszövései, a népszuverenitásra és a demokrácia belőle levezetett formáin alapszik, ami lényegében pogány. Széchenyi is meritett Rousseauból, ő is nemzeti és szociális megújulást akart, de lelki és krisztusi alapon. Az Isten nélküli forradalmi fejlődés a második világháborúhoz vezetett, melyben a gyarmatbirodalmak fölbomlásával Európa világpolitikai jelentősége megszűnt, s az Európából eredt két nagyhatalom lett az örököse: az USA és Oroszország.  

A 19. századi forradalmak utáni restauráció próbálta helyreállítani a régi rendet, de az uralomra jutott polgárság ideológiája, a liberalizmus az egyén, a nemzet s a gazdasági-társadalmi élet szabadságáért indított harcot. A túlzó liberalizmus az isteni tekintélyt elvetette, az embert tekintette törvényhozójának. A restauráció hívei ezeket az eszméket nem fogadták el, azzal a meggondolással, hogy a tévedésnek nem lehet akkora jogot adni, mint az igazságnak. A liberalizmus önző szándékai az ipari társadalmat fellendítette, ugyanakkor a bérmunkások kizsákmányolásához vezetett. A megújulást kereső emberek az egész Európa tragédiája láttán, azon gondolkoztak, mi tudná összefogni, egységesíteni Európát?

II. rész

NÉPSZÖVETSÉG. A 19. század közepén a római Gergely-egyetem rektora Luigi Taparelli SJ (1793-1862) Európa megmentésének és újjáteremtésének lehetőségét az Európai népszövetség eszméjében látta, amit 1855-ben kiadott kétkötetes művében kifejtett.

A 20. század közepén a világháborúk katasztrófái után tudtak kitörni a konzervatív, értékmegőrző erők Európában abból a gettóból, ahová részben visszaszorították őket, részben visszavonultak. A római Volta-kongresszus (1932) alkalmával röviddel halála előtt Apponyi Albert több nyelven tartott beszédében kifejtette, hogy a gyakorlati megvalósítás minden félszegsége, erkölcsi tökéletlensége dacára maga az eszme, a népszövetség gondolata igaz, s Európát csak ez mentheti meg. A kongresszuson résztvevő és annak hatása alatt, Gonzague de Reynold Schiller-díjas svájci író, történész és jobboldali politikus megírta L’Europe Tragique könyvét, aki ugyancsak a népszövetség eszméjében látja Európa összefogásának egyedüli, természetes útját. Erőss Alfréd (1935) ismertetőjében írja: „De amint jeleztük, ez az egységesítés és összefogás csupán az alap, a külső szervezet vagy keret, melyen belül kell megtörténnie az igazi megváltó újjászületésnek. Vagyis Európa tragédiájának megoldása az volna, ha így külsőleg egyesítve felújítaná magában a tradiciójával egyöntetű benső életelvet: a krisztusit”. De Reymond azzal zárja művét, hogy nem várhatjuk el az egész világ vagy Európa mennyországgá legyen, de hogy minél több mennyországos lelkület hassa át, az tőlünk függ: a mi munkánktól, a mi példánktól, a mi katolikus akciónktól. Nincs még veszve minden, mert a krisztusi szolidaritás jegyében egyesnek áldozata, fáradozása az egésznek javára van, s minden új munkába álló lélekkel nő Európa virradó napja. 

"AZ ALAPÍTÓ ATYÁK" Ez időben Konrad Adenauer 1933-ban, mint a nácizmus nyíltan megvallott ellensége, a Gestapo elől a Rajnától néhány kilométerre fekvő Maria Laach-i bencés apátság kolostorában talált menedéket, mint Konrád testvér. Az itt eltöltött egyéves időszakban ismerkedett meg XIII. Leó pápa Rerum novarum és XI. Pius pápa Quadragesimo anno kezdetű enciklikájával, az Egyház szociális tanításával. Ezekből a pápai körlevelekből merítve dolgozta ki mély keresztény hittel áthatott társadalmi programját, hogy az Isten által meghatározott rendet kell megvalósítani a modern társadalmi szférában is. Az egyre terjedő materializmus ellensúlyozására sürgette: „minden nemzetben hozzanak létre keresztény pártokat, amelyek hassák át keresztény lelkülettel a politikai, gazdasági és társadalmi életet, valamint teremtsenek minden állampolgár számára keresztény létfeltételeket, szem előtt tartva a keresztény etikát”. Ő az egyik legnagyobb hatású kereszténydemokrata politikus, a születő Európa “atyja”. Híres mondása: „Egy politikus a legközelebbi választásokra gondol, egy államférfi a következő nemzedékre”.  

A háborúk okozta szenvedések fölerősítették az egység vágyat. A másik híres luxemburgi születésű német-francia kereszténydemokrata politikus, Robert Schuman (1886-1963). 1942-ben megszökött a Gestapo fogságából, és csatlakozott a francia ellenálláshoz. Bár az élete még mindig veszélyben volt, a francia–német barátságról és az európai megbékélésről beszélt.  Bátran hirdette: „A kereszténység megtanította minden ember egyenlőségét, fajra, bőrszínre, társadalmi osztályra, foglalkozásra való tekintet nélkül. Tudatosította a munka méltóságát, a lelki értékek elsőbbségét, amelyek egyedül képesek arra, hogy megnemesítsék az embert”. Schuman a világháború után pénzügyminiszterként, miniszterelnökként és külügyminiszterként hozzájárult az európai eszméhez és az európai békéhez. 

Schuman kezdeményezéseihez járult az olasz Alcide de Gasperi (1881-1954) kereszténydemokrata politikus, államférfi. Ő is már fiatalon felvázolta a világi apostolkodás fő vonalát, amely egész életét végig kísérte: „Nem elég saját magunkban megőriznünk a kereszténységet, hanem a katolikus erőink egészével küzdenünk kell, hogy visszaszerezzük a hitnek az elveszett területeket”.

  Adenauer, De Gasperi és Schuman – e három keresztény államférfinak a nevéhez fűződik földrészünk egyesítésének terve, amelynek első konkrét lépése 1951-ben megtörtént. Az Európai Közösségek ún. „alapító atyái”. És az elkezdődött egységes Európáért mozgalom részben elérte célját 1967-ben, amikor megalakult az Európai Unió szervezet: az egységes, belső határok nélküli, közös állampolgárságú Európáért, ill. Európa teljes pénzügyi-gazdasági egységéért, a politikai unió megvalósításáért. A gazdasági élet szempontjai egyre inkább a határok lebontását kívánják, ugyanakkor az egységes Európa magában rejti a nemzetekfelettiséggel (hivatali apparátus, nagyvállalatok) kapcsolatos veszélyeket is.

NEM EZ VOLT A CÉL. Schuman célja nem az volt, hogy egy államok feletti államot hozzon létre, hanem az „unió, kohézió, koordináció”, vagyis az egység, az összetartó erő és az összehangolt tevékenység jelentették számára az elsődleges szempontokat, ahogy ezt Európáért című könyvében kifejtette. Az „unió, kohézió, koordináció” elve a keresztény hiten alapszik. Érthető kijelentlése, mely szerint: „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”.

Szent II. János Pál 2003. november 7-én a Robert Schuman Alapítvány tagjaihoz intézett beszédében emlékeztetett rá: „Az európai földrész egyesítésének legfőbb előmozdítói olyan férfiak voltak, akiket mély keresztény hit hatott át: Adenauer, De Gasperi és Schuman. Hogyan is becsülhetnénk alá azt a tényt, hogy 1951-ben, mielőtt megkezdődtek volna a kényes kérdéseket érintő tárgyalások, egy Rajna-parti bencés kolostorban találkoztak, hogy elmélkedjenek és imádkozzanak?” A szent pápa hozzátette, egyben meghatározva minden keresztény politikus feladatát: „Rátok is az a kötelesség hárul, hogy ne pusztán megőrizzétek és védelmezzétek, hanem fejlesszétek tovább és szilárdítsátok meg azt a spirituális és politikai örökséget, amelyet ezek a nagy államférfiak hagytak az utókorra”.

2017. március 25-én az Európai Unió 27 államának hivatalos küldöttségei Rómában arra emlékeztek, hogy a hat alapító állam képviselői 1951. március 25-én, Gyümölcsoltó Boldogasszony liturgikus ünnepén írták alá a Római Szerződést, az Európai Gazdasági Közösség létrehozásáról elnevezésű dokumentumot, amely mind a mai napig az Európai Unió alapdokumentuma és legfontosabb jogforrása a későbbi – főleg maastrichti és a lisszaboni kiegészítésekkel együtt.

Az Európai Unió vezetői napjainkban, mintha megtagadnák az “alapító atyákat” mert elveszítették fogékonyságukat a szellemi értékek (igazság, jóság, szépség, szentség) iránt. A szellemi értékekhez nemcsak a racionális értékek tartoznak, hanem az erkölcsi és a vallási értékek is. Európának gyönyörű múltja van, de nem lesz jövője, ha nem tér vissza keresztény gyökereihez. Az európai ember értékrendszerét gyengítette meg a liberális gondolkodás és a fogyasztói társadalom. Önmaga olyan állapotba került, hogy a reklám és a média annyira motiválja, hogy „szabadon” szinte választani sem tud. Az individualista embernek – aki önmagát tekinti a világ közepének – nem kell a közvetítő egyház, nem tud azonosulni Jézussal, mert szent, és nem kell Isten, aki mindenható. Az ilyen ember élete a fészekből kiesett madárfióka sorsára hasonlít. 

GYOÓGYULÁS? Hogyan gyógyulhat ki ebből a szellemi betegségből a kórosan fáradt Európa?

Ha Jézus és szentjei nyomán hitünkkel és egyszerűségünkkel, munkánkkal és szolidaritásunkkal, nemcsak szavakkal, hanem életünkkel tanúskodunk az emberhez méltó életről.

A közelmúltban mondta Ferenc pápa az Európai Püspöki Konferenciák Tanácsa megalakulásának 50. évfordulóján: „Három igét kínál ma nekünk Isten igéje, melyek kihívást jelentenek nekünk, keresztényeknek és pásztoroknak Európában: reflektálni, újraépíteni, látni.” És azzal zárta beszédét: „Segítsük a mai kórosan fáradt Európát – ez a mai Európa betegsége –, hogy újra felfedezze Jézusnak és jegyesének örökké fiatal arcát! Muszáj egész önmagunkat adnunk, hogy ez az időtlen szépség (Jézus Krisztus) láthatóvá váljon!” (2021.09.23).

Igen, mert „Európa vagy keresztény lesz, vagy nem lesz”.

 

Dr. Darvas-Kozma József

 

 

Forrásmunkák:

Marton József:Katolikus egyháztörténet, Kolozsvár 2003.

Erőss Alfréd: Az értelem fényével és a szív melegével, Budapest-Kolozsvár 2009.Magyar Katolikus Lexikon

Wikipedia

Magyar Kurír, katolikus hírportál

 

 Megjelent a Krisztus világa XII. évfolyam 10. és 11. számában 2021. október és novemberben