– Szeretnék kincsesláda lenni! Beborítva arannyal, és telve gyönyörű drágakövekkel. Én leszek a legcsodálatosabb kincsesláda az egész világon!
Múltak az évek. Eső jött, aztán napsütés, és a kis fa egyre nagyobbra és egyre magasabbra nőtt.
Egy szép napon egy favágó ballagott fel a hegyoldalon. Megpillantotta fát, és azt mondta:
– Csodálatos ez a fa! Éppen erre van szükségem.
És a fa eldőlt a fényesen csillogó fejsze csapásai alatt.
– Most lesz belőlem szép kincsesláda, csodás kincseket kapok majd – gondolta a fa.
Egy asztalos műhelyében kötött ki.
De az asztalos nem gondolt kincsesládára. Gyakorlott keze alól egy jászol
került elő. A szép fa nem gyémánttal és drágakövekkel lett tele, hanem
fűrészporral és szénával az éhes állatok számára.
Sok-sok nap telt el, és sok-sok éjszaka. A fa már majdnem elfelejtette egykori
álmát, amikor egy éjjel angyalok szálltak és egy fénylő csillag gyúlt ki éppen
a fölött az istálló fölött, amelyikben a jászol állt.
Vándorok érkeztek, és egy fiatal nő fektette gyermekét a jászol puha szalmájára.
– Bárcsak jobb helyet készíthetnék neki! – sóhajtott fel a férfi, aki mellette
volt. Az anya megszorította a kezét és mosolygott. A fényes csillag rásütött a
fényes és erős fára.
– Ez a jászol a legjobb hely neki! – mondta az asszony.
És a fa tudta, hogy teljesült az álma, kincsesláda lett belőle, benne volt a
világ legnagyobb kincse.
(Norvég legenda)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése