Közvetve. A rá jellemző tudományos érveléssel.
Cáfolhatatlanul.
Az 1986-ban elhunyt Mircea Eliade
egyike a legelismertebb vallástörténészeknek - számos könyvében közzétett
kutatási eredményeit és következtetéseit referenciaértékű forrásmunkaként
értékelik s idézik a szakemberek.
SÁMÁNIZMUS A
ROMÁNOKNÁL? - kérdezi a jeles kutató De la Zamolxis la
Genghis-Han címu muvében. (Bukarest, 1980. 193-205 o.) Válaszként Marcus
Bandinus, Alsó Moesia, Marcianopolisz, Durosztor és Tomisz püspökének
beszámolójára, Görffy István, Roheim Géza, Diószegi Vilmos munkásságának
idevonatkozó adataira hivatkozván, valamint saját ismeretei alapján eldönti a
kérdést: a románságnál a sámánizmus egyetlen meghatározó eleme sem szerepel.
Nem fordul elő az égbeszállás során istenekkel történő találkozás, a beteg
eltévelyedett vagy démonok fogságába esett lelkének megkeresése és
visszahozása, sem az elhunytnak a holtak világába kísérése. Hiányoznak a
románságnál a sámánizmus olyan jellegzetes vonásai, amelyek közül a
legfontosabbak: az elhivatottság beavatási betegségben nyilvánulhat meg, s az
avatási feldarabolást követően a szertartásos halál után feltámadás és teljes
megújulás következik. Szintén hiányzik a szertartási öltözék és a sámánizmus
jellegzetes szerszáma (általában a dob), az állattá válás, (élet)fával való
kapcsolat.
Mit látott Bandinus?
Mircea Eliade Györffy István 1925-ben, az Etnographia XXXVI.
Számában megjelent tanulmányára hivatkozik, amelyben a magyar kutató a moldovai
katolikus egyház 1644-1650-ben közigazgatói tisztségét is betöltő Bandinus X.
Ince pápának küldött jelentését közli. (La visite générale de toutes les
églises de rite catholique romain dans la province de Moldavie).
Bandinus beszámolójának De incantationibus címu fejezetében tudatja, hogy a moldovai bűbájosokat (incantatores et incantatrices) ugyanolyan tisztelet övezte, mint az olaszországi legelmésebb, szentséges tudósokat (Doctores subtilissimi et sanctissimi). Bárkinek szabadságában áll a mágikus bűbájosság és a varázslatok tanítása, sőt ezt a foglalkozást tiszteletreméltónak tartják. Miután a jámbor férfi jelentésében kifejezi a fentiek miatti rosszallását, rátér tapasztalataira. Látta a bűbájosokat, amint arcuk elváltozott, kezük, lábuk, végül egész testük reszketett, és halottként vágódtak a földre órányi, sőt akár három, négyórányi időre is. Bandinus leírja a táltosoknak révületből visszatérő lassú eszmélését, hogy "álmukat" jóslatként adják elő. Amikor valaki elveszíti valamijét vagy megbetegszik, hozzájuk fordul. Úgy hiszik, az ellenségen kitöltendő bosszúnak is legjobb eszköze a varázslat. Itt felsóhajt a jelentés szerzője: "Teljes kötetre volna szükség ezen bűbájos varázslók, jövendőmondók és szemfényvesztők mesterkedéseinek leírására."
Eliade annyira fontosnak tartja a forrásmunkát, hogy Bandinus eredeti latin nyelvű szövegének idevonatkozó részét egészében mellékeli. Következik a mérlegelés. A kiváló román tudós a jelentés kiemelkedő részének tartja a hosszas önkívületi állapot említését, ami szerinte hitelesítette a táltosok jövendölését. Továbbá: az elragadtatásnak ez az alakja sámánisztikusnak minősíthető, jellemzője mind a szibériai, mind a közép-ázsiai és más tájak sámánizmusának. Nos, összegez Eliade, "a sámánizmus egyetlen alkotóelemét sem erősítik meg a román tartományok varázslói és >vrák<-jai, sőt az elragadtatás (eksztázis), amelyről Bandinus beszél, Románia egyetlen más vidékén sem létezik. Ezek miatt hisszük, hogy azok a bubájosok (incantatores), amelyekkel Bandinus Moldovában találkozott, nem románok voltak, hanem csángók, a moldovai Kárpátok magyar lakossága."
A magyar sámánizmus szakértője
ugyanerre a meggyőződésre jutott – emlékeztet Eliade Diószegi Vilmosra, aki
egyebek közt felderítette a magyar táltos és a szomszéd népek varázslói közti
strukturális eltéréseket, elsősorban a román "szolomonár", a lengyel
"planetink", a szerb-horvát "grabanciás" másságát.
Vitathatatlanul tiszta, egyértelmű véleményt fogalmazott meg Eliade.
A csángók az ősmagyar hitéletet gyakorolták, nem a román
"szolomonár"-hoz, sem a "vrák"-hoz, hanem táltosaikhoz
fordultak, mert a csángók magyarok.
Megjelent 2003-ban. Kabay Lizett, Hogyan bizonyítja Mircea Eliade a csángók
magyarságát? Kolozsváron megjelenő Szabadság 2003. október végi (pénteki) számában olvasható. Megjegyzés: e részlet közlését azért tartom
időszerűnek, mert a közelmúltban parázs (és meddő...) viták dúltak román és
magyar kultúrpolitikusok között a moldovai csángók hovatartozásáról. A
kérdésnek több mint etnopolitikai tétje van: jogos-e az igény a moldovai csángó
fiatalok magyar nyelvű állami oktatását, nem kevésbé az ottani katolikus
templomokban csángóknak tartott istentiszteletek magyar nyelvezetét illetően.
· Részlet a szerző készülő, A táltos színeváltozása című könyvének kéziratából.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése