Igehiredetés Tankó István fölött

Gyászoló Család! Gyászoló Osztálytársak! Gyászoló Testvéreim!

A keresztény Credo – hitünk megvallása Istenben az Atyában, a Fiúban és a Szentlélekben, valamint az Ő teremtő, üdvözítő és megszentelő tevékenységében – tetőpontjára ér, amikor meghirdeti a halottak föltámadását az idők végén és az örök életet.

„Adjatok egy szilárd pontot a világmindenségben, és én kifordítom sarkából a földgolyót” – kérte Arkhimédész, görög tudós a pogány világtól.

Istenünk teljesítette ezt a világot kifordító, szilárd pont megadását az emberiségnek: „Mert (úgy szerette Isten a világot, hogy) egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) Az Ige testté lett és közöttünk élt, a Jordánnál fölvette Jánostól a keresztséget, és amikor imádkozott, megnyílt az ég, és a Szentlélek galamb alakjában leszállt rá. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” (Lk 3,21k).

A színeváltozás hegyén, ahol összekapcsoló­dik a dicsőség és a halál gondolata: Jézus, akinek a kínjairól szó van, dicsőséget ölt magára: „ruhája fehér lelt és ragyogó” – ahol Mózes és Illés „megdicsőülten je­lentek meg, és a haláláról beszélgettek, amelyet Jeruzsálemben kell majd elszenvednie” (Lk 9,31). Jézus három tanítványát félelem fogta el, amikor felhő borította be őket, ez az Isten jelenvalóságának kísérője, és a felhőből az Atya szózat hallatszott: „Ez az én választott Fiam, őt hallgassátok!” (Lk 9,29).

A szöveg előre mutat a nagyhétre, amikor az őt keresők szavára, a kereszt szenvedésének a küszöbén így fohászkodik fel a Megváltó: „Most megrendült az én lelkem. Kérjem azt: Atyám, ments meg ettől az órától engem? De “Hiszen éppen ezért az óráért jöttem Atyám, dicsőítsd meg a te nevedet!” (Jn 12,28). Az utolsó vacsorán pedig apostolai füle hallatára ekként imádkozik majd a Mester: „Atyám, elérkezett az óra. Dicsőítsd meg Fiadat, hogy Fiad is megdicsőítsen téged” (Jn 17,1). Halál és dicsőség itt, az utolsó éjszakán már nem próféciaként, hanem kézzel fogható, szó szerint testközeli valóságként áll elénk. Az is megfontolásra ad okot, hogy az Atyaisten, aki egyébként a legritkábban szólal meg, mind a színeváltozáskor, mind pedig a nagyheti események so­rán szózatot intéz nem egyszerűen csak Fiához, de követőihez is (Lk9,35 és Jn 12,29).  Jézus ezt így értelmezi: „nem én értem hallatszott ez a hang, hanem tiértetek” (Jn12,30).

 

Nagypéntektől húsvétvasárnapig megtörtént a "húsvéti misztérium", révbe ért az emberiség megváltása.

Azóta erősen hisszük és ezért reméljük: amint Krisztus valóban föltámadt a holtak közül és örökké él, úgy haláluk után az igazak is örökké élni fognak a föltámadt Krisztussal, és Ő föltámasztja őket az utolsó napon (Jn 6,39k). Föltámadásunk, miként Krisztusé, a Szentháromság műve lesz: „Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki föltámasztotta Jézust a halálból, ő, aki Jézus Krisztust föltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által” (Róm 8,11).

A "test" szó az embert jelöli gyöngeségének és halandóságának állapotában. A "test föltámadása" azt jelenti, hogy a halál után nem csupán a lélek élete halhatatlan, hanem "halandó testünk" is újra magára fogja ölteni az életet (Róm 8,11). Hit a halottak föltámadásában a keresztény hitnek leglényegesebb eleme. 

 

Gyászoló Testvéreim! Az ember legértékesebb kincse, ajándéka az élet. Ezt a kincset, ajándékot szüleinktől kaptuk gyöngédséggel, vigasztalással, érzelmekkel és beszéd ajándékával karöltve. Nincs ember, aki életünkre olyan hatással lenne, mint a szüleink. Ők azok, akik tudatosan átélik és végig kísérik életünknek minden napját amíg élnek.

Tudatában vagyunk annak a ténynek is, hogy életünket – Isten ajándékaként – négy szakaszban éljük meg: Az első szakasz a fogamzástól a születésig a magzati élet. A második szakasz a születéstől a halálunkig tart. A harmadik szakasz a test halálával és a lélek örök életével folytatódik. A negyedik szakasz a föltámadt testbeni élet, amikor a lélek visszakéri megdicsőülő hajlékát.

István testvérünk 1950. augusztus 21-én született Szépvízen. Élete – akkor még Csík rajonhoz tartozó Gyimesvölgy keleti részén – Magyarcsügésen bontakozott ki, népes családban az öt lánytestvére körében. Életének gyermekkori szakaszát a szülők vallásos lelkülete határozta meg, akik gyermekeiket megtanították Isten szeretetére és az imádságos életre. A VIII. osztály elvégzése után két évig otthon vesztegelt, mert az állam a gyulafehérvári Római Katolikus Kántor Iskolára numerus clausust, létszámkorlátozást vezetett be. Hiába vet fel Áron püspök, az állami hatóság tartózkodási engedélyt nem adott és kitoloncoltak a városból. Ceausescu 1967-ben eltörölte a középfokú oktatási intézményre kivetett létszámkorlátozást. Ezért szeptemberben harmincan kezdtük meg az első évfolyamot. Ott ismerkedtünk meg, hisz a célunk is közös volt.

A kisszemináriumban öt szent dolog volt mindannyiunk közös kincse: Először is a hitünk. Az Egyház apostoloktól kapott hite, az élet kincse, mely gazdagodik, ha továbbadjuk. A mi hitünk, hogy Jézus Krisztus az Isten Fia, Megváltó, aki szeret minket. (Tövisi kereszt felirata).  

Másodszor a szentségek közössége Istennel kötött össze; leginkább az Eucharisztia, mert egy test és egy lélek lettünk Krisztusban... Harmadszor a karizmák közössége. Ott részesített I.Sz. Márton Áron püspök 1968 pünkösdvasárnap „a Szentlélek ajándékaiban” (1Kor 12,7).  

Negyedszer a javak közössége. Ott tanultuk meg, hogy mindig készen kell lennünk arra, hogy enyhítsük a rászorulók nyomorúságát. Javainkat a közösbe tettük. 

Ötödször a szeretet közössége volt, ahol megtanultuk, hogy „egyikünk sem él, s egyikünk sem hal meg önmagának” (Róm 14,7). „Ha szenved az egyik tag, valamennyi együtt szenved vele, s ha tiszteletben van része az egyik tagnak, vele örvend valamennyi. Ti Krisztus teste vagytok, s egyenként tagjai” (1Kor 12,26k). „A szeretet nem keresi a magáét” (1Kor 13,5). A legkisebb, szeretetből végzett cselekedetünk is mindenki javára szolgál.

Amikor az érettségire készültünk, 1971-ben mottónak Sík Sándor sorait választottuk: “Nekem nem kell a dal, ha nincsen hullámai fölött az Isten”. Huszonkilencen érettségiztünk. Ekkor útjaink szétváltak, Tízen elvégeztük a Teológiát és papok lettünk. De a 10 éves találkozó után, 5 évente, majd a 25. évestől kezdve évente találkozót tartunk. A tavaly volt az 50. jubileumi találkozónk, ahol 14-en jelentünk meg. Azóta már fogytunk.

István testvérünk a polgári életben helyezkedett el. A Csíki Bányavállalat Laboratóriumában laboránsként kitartó hűséggel dolgozott 44 éven keresztül. Közben megnősült gyerekei születtek: Erika és Madlen, akik már a saját életüket megtervezve élik Magyarországon.

István főleg a nyugdíjas éveitől, feleségével Lujzikával felvállalták a találkozóink szervezését. Hasznossá tette magát. Az ősszel is el kezdte szervezni, de betegsége jelentkezett és átadta. Mindvégig hűséges maradt az egyházhoz. Betegségében megadatott, hogy szentségekhez járuljon.  És a szent útravalóval is ellátva költözött át az örökkévalóságba.

Gyászoló Testvéreim! Ahhoz, hogy föltámadjunk Krisztussal, mondja Szent Pál, előbb meg kell haljunk vele – „el kell hagyni ezt a testet, hogy haza jussunk az Úrhoz” (2Kor 5,8). Ebben az eltávozásban – ahogyan Pál apostol nevezi a halált (Fil 1,23), a lélek elválik a testtől. De a lélek majd újból egyesül testével a halottak föltámadásának napján. Legyen vigaszunk mot, hogy a mennyei Atyától megkaptuk a fiksz pontot, Jézus Krisztust, az Isten Fiát, aki elszenvedte a halált, mint az emberi létmód velejáróját, és felragyogtatta előttünk a föltámadást és az örök életet. A mennyei Atyja iránti engedelmességével a halál átkát áldássá változtatta (1Kor 15,26).

 

Testvéreim! Most István testvérünk nevében is hálát adunk a jó Istennek a hit kegyelméért, hogy ő is közénk tartozott, akik felfigyeltünk az isteni kinyi­latkoztatásra, és szívük mélyén Jézus által megismertük az irgalmas Atyát.

Most búcsút veszünk tőle. Búcsúzik felesége Lujzika, két lánya, unokája Csenge, testvérei és azok családja, 2 sógora, sógornője, és akikre büszke volt Csilla és Enikő. Továbbá a nagyszámú rokonság, volt munkatársai, szomszédai, ismerősei és nem utolsósorban mi papok és kántoriskolás osztálytársai.  

A jó Istent arra kérjük imáinkban, hogy István testvérünket örök szeretetével ölelje magához. A gyászoló hozzátartozóknak adjon erőt és vigasztalást. Mindnyájunkat a feltámadt Krisztus részesítsen megváltó kegyelmében, halálunk óráján fogadjon be az örök élet végtelen boldogságába. Ámen.